Forrás: http://www.hirado.hu/Hirek/2009/07/16/21/Zenei_unikum_Del_Sziberiabol.aspx

A ma már Oroszországhoz tatozó Tuvai Köztársaság, az új évezred beköszöntével, egy csodálatos régészeti feltárásnak köszönhetően vonta magára a világ figyelmét

A több tízezer lelet legszebbjei, a 80 méter széles fejedelmi sírban talált, páratlan ötvösművészetről tanúskodó aranytányérok, nehéz aranykupák, aranyozott nyilak, aranyból készült szarvasok és szárnyas lófigurák, a moszkvai kulturális vezetésnek köszönhetően nem kerültek távol e piciny országtól. Nem Szentpétervár világhíres múzeumaiban, vagy Moszkvában kerültek kiállításra, hanem annak a földnek a közelében, melyben megtalálták őket. A tuvai Arzhan vidékén az ásatások jelenleg is folynak, és egy újabb világszenzációt ígérnek: egy szkíta város feltárását, mely végérvényesen a történelem átértékelésére kell, hogy késztessen, minden magára valamit is adó történészt.

Egy ilyen páratlan kulturális múlttal rendelkező területnek, ha hiszünk egy-egy ilyen vidék örök erejében, páratlan kulturális jelennel is rendelkeznie kell. A szkíta múlt mindenesetre még napjainkban is tetten érhető a helyiek életében. Az élet szinte minden területét felfedezhetünk párhuzamokat, a legnyilvánvalóbb viszont a még nyomokban fellelhető, ám nem is oly régen még általános lovas életvitel, illetve az ebből következő természetközeli, hagyományokat konzerválni képes életmód.

Tuva az egyik olyan szkíta, türk örökségű ország, ahol a buddhizmus mind a mai napig elevenen él, természetesen a buddhista terjeszkedésre jellemzően, a helyi szokásokat, vallási hagyományokat is szervesen magába építve.

Mikor meghallottam a Huun Huur Tu zenéjét rögtön e buddhista örökségre asszociáltam, mert a Tuvára jellemző torokénekléshez hasonlót hallhatunk a buddhista szerzetesektől, a szútraénekléssel egybekötött szertartások alatt is; majd az ősi magyar regös hagyomány is eszembe jutott, amely szintén egy mély, természetes energiákkal teli, erőteljes énekhangot használ.
Hogy ennek az énekhangnak mennyi köze lehet a szkítákhoz, az olvasó fantáziájára, vagy éppen történelmi ismereteire bízom, mindenesetre a Huun Huur Tu (kiejtése, melyet szintén nem szeretnék kommentálni: Khün Khürtü, jelentése pedig napsugár vagy napkerék) zenei formában, e letűntnek tartott nép érzésvilágát, világszemléletét, kulturális örökségét képviseli.

A zenekart Kaigal-ool Khovalyg, Alexander és Sayan Bapa, valamint Albert Kuvezin alapította 1992-ben, még Kungurtuk néven. Zenéjük középpontjában pedig, a már említett, egyedül a tuvai pásztorhagyományban megmaradt, és mind a mai napig elevenen élő éneklési mód, a xöömei, azaz torokéneklés áll. E különleges éneklési technika, melynek lényege a természeti hangok utánzásában, zenei nyelvre fordításában áll, ilyen formában kizárólag a világnak e szegletén maradt fenn. Az énekes, a torokéneklés közben, egyszerre két hangot képes megszólaltatni, az alaphangot és egy magasabb, harmonikus énekhangot. Magát ezt az éneklési módot pedig, nem valamilyen elvont dolog vagy érzés, hanem a környezeti világ zenei leírására használták, állatok őrzésével is foglalkozó, hihetetlen erejű kultúrát hordozó, és ezt évszázadokon keresztül megőrző művelői.

E népi, ősi zenei örökséget tette a Huun Huur Tu tagsága a világ számára is elérhetővé, az amerikai zeneetológus Ted Levin hathatós segítségének is köszönhetően, aki először hívta meg az Egyesült Államokba őket. Itt meglepően nagy sikert aratnak különös zenéjükkel, sorra kapva a közös munkáról szóló felkéréseket, olyan zenészektől, mint Frank Zappa, Lakshminarayanan Shankar vagy Ry Cooder. Hirtelen jött népszerűségüknek köszönhetően körbeturnézhatják az Egyesült Államokat, majd kedvelt és elismert előadók lesznek a világ minden pontján, Ausztráliától, Japánon át egészen hazánkig, ahol 2007-ben adtak két sikeres koncertet Budapesten, illetve Pécsett.

Egyedi és ősrégi éneklési technikájukon túl, a zenekar tagjai egyben képzett zenészek is, szinte mindegyikük, az elvitathatatlanul színvonalas, szovjet zeneoktatás keretében kapott zenei képzést. Gitáron, zongorán, ütősökön, fúvósokon gond nélkül képesek lennének játszani, bármelyik rock vagy klasszikus zenekarban, ám ők szívesebben zenélnek népük hagyományos hangszerein, például igil-en, khomus-on vagy éppen doshpuluur-on.

A nemzetközi felkérések és közös munkák dacára, zenéjüket én nem nevezném világzenének, mert egyértelműen és mélyen a saját népük zenei hagyományából táplálkoznak, melyet mélységesen hagyománytisztelő, autentikus módon közvetítenek, csupán legutóbbi „Mother-Earth! Father-Sky!” címet viselő CD-jükön, illetve a most készülő, és ez év július végén megjelenő „Eternal” című anyagukon adnak teret több-kevesebb modernebb, elektronikus hangzásnak, mely véleményem szerint csak jót tehet, a hivatalosan ugyan nem felvállalt, de kimondatlanul is működő, pusztai lovas népeket megismertető, kulturális missziónak.

Ezzel együtt jót tehet annak a gazdag örökségnek, melyhez mi magyarok is, népi és krónikai hagyományunk alapján is tartozunk, és mindmáig ezer szállal kötődünk.

Forrás: Molnár István Gábor