Forrás: http://www.harmonet.hu/ezoteria/5467-a-samanizmus-vallasi-kulturai.html
A ‘történelem nélküli népek’ vallási világában talán a legkidolgozottabb, legegységesebb vallási modellt a sámánizmus formái jelentik. Az Európa keleti, Ázsia északi és középsõ régiójában és Észak-Amerikában élõ, zömében vadász vagy nomád állattartó népek közös hitvilágáról van ebben az esetben szó,
A “történelem nélküli népek” vallási világában talán a legkidolgozottabb, legegységesebb vallási modellt a ámánizmus formái jelentik. Az Európa keleti, Ázsia északi és középsõ régiójában és Észak-Amerikában élõ, zömében vadász vagy nomád állattartó népek közös hitvilágáról van ebben az esetben szó, amely a világvallások és a magaskultúrák perifériáján sok évezreden keresztül megõrizte önállóságát.
A sámánizmus, mint alapvetõen egységes vallási kultúra eltûnése – szemben a közép- és dél-amerikai vallási rendszerek gyors megsemmisülésével – évezredes folyamatnak bizonyult; kiváltó oka lehetett az életmód megváltozása, a civilizációs fejlõdés, de egy-egy nép eltûnése, idegen hódítók uralma alá kerülése vagy a világvallások – elsõsorban a kereszténység, a buddhizmus és az iszlám – misszionáló hatása is. A sámánhit egyes elemei viszont vallásváltások után is fennmaradtak: a népi hiedelemvilágban éltek tovább, de – mint mondjuk a tibeti és a mongol buddhizmus esetében – magába a ‘gyõztes’ hitrendszer tanításába és ritusrendjébe is beilleszkedhettek.
Egykor a finn-ugor népek, így a kereszténység felvétele elõtti magyarság õsvallása is sámánhit volt, amelynek emlékét a folklór világa õrzi. Eredeti, tiszta formáját tekintve mindenesetre a sámánhit a 20. századra gyakorlatilag eltûnt; egyedül a szibériai kis népek körében – urali, altáji népcsoportok, burjátok, szamojédek – találjuk még meg ennek a vallási formának néhány millió követõjét.
A sámánizmus gyökere az õsi animizmus és mágia elemeinek összekapcsolása, az emberi és a szellemi világ közötti kapcsolattartás biztosítása, arra természetfeletti módon kijelölt médiumok, sámánok közremûködésével és a totemizmus, különösen az állatkultusz hiedelmeinek felhasználásával.
A vallás lényege tehát ebben az esetben a szellemlények és az emberi közösség közötti kapcsolattartás rituális technikájának kimunkálása és mûködtetése; a vallási tevékenység központi alakja ennek a sajátos ‘mesterségnek’ a tudója, a sámán.
A sámán tehát – a régi magyar vallási világban a táltos – emberfeletti tudománnyal rendelkezõ személy, akinek az égi és alvilági erõkkel való kapcsolatteremtés a feladata. Ennyiben alakját a valamennyi természeti nép világából ismerõs varázsló megfelelõjének is tekinthetjük: egyedi, megkülönböztetõ jegye leginkább az, hogy nem önszántából, hanem magának a szellemi világ kiválasztásának a kényszere alatt végzi feladatát, tevékenységének eszközei és az alakját körülvevõ mitológiai hagyomány pedig az egységesség és a nagyfokú szervezettség jegyeit mutatja. Így csak rendkívüli ember lehet alkalmas arra, hogy sámán lehessen: erre a szerepre születni kell.
A leendõ sámán már kisgyermekként elüt a többiektõl: patológiás tüneteket, révülési hajlamot mutat, ‘különös gyermek’. Látomások gyötrik, természetfeletti lényekkel találkozik, sõt azok alkalmanként magukkal is ragadják. Gyakori az is, hogy a leendõ sámán testi adottságként is magán viseli a szentség jegyeit: több foga vagy éppen ‘farkasfoga’ (‘táltosfoga’ van, farokcsonkja, kezén hat vagy hét ujja, esetleg – a hiedelem szerint – a szokásosnál több bordacsontja. Erre a rendkívüliségre emlékeztet a sámán felszerelésének egyik fontos darabja, a hatujjú sámánkesztyû is, amelyet szinte minden szibériai nép hagyományában megtalálunk. A karizmatikus kiválasztottság és alkalmasság bizonyítéka az is, hogy a sámán nem tanulás által, hanem álmában jut tudományához, amikor a szellemek – átmenetileg magukkal ragadják a túlvilágra.
A hiedelem szerint a szellemek a sámánjelöltet gyakran feldarabolják, hogy meggyõzõdjenek róla: testében valóban feles számú csont van-e és kipróbálják azt is, teste és lelke valóban képes-e elválni egymástól. Ettõl a próbától fogva a sámán rendkívüli képességek birtokosa: vihart támaszt, földbe rejtett kincset talál meg. Fõ tevékenysége az ‘istenekkel’, az állatõsökkel, a holtak lelkeivel, az ártó és segítõ szellemekkel való érintkezés. Képességei közé tartozik az átváltozás: bikává, táltoslóvá változik, repülni képes. A zene és tánc által is stimulált szertartásban a sámán lelke kilép testébõl: megmássza a világfát, amely az eget, a földet és az alvilágot összeköti: erre utal fontos szertartási kelléke, a létra is.
Gyakori feladata az orvoslás, mint ‘halottlátó’ pedig a szellemvilág üzeneteit tolmácsolja az emberek, az emberek kívánságát a szellemek felé. Révületében a táltos, a sámán a nép állatõsévé válik, lelke annak lelkével válik azonossá: innen van az, hogy a szertartás során agancsot, állatbõrt, maszkot visel és birokra kel az ártó erõkkel.
A sámánizmus jellegzetes vonása istenfogalmának határozatlansága, bizonytalansága. Pantheonjában vannak személyes ‘öreg’ istenek, állatõsök, megszemélyesített természeti erõk, égitestek, de megtaláljuk ugyanitt a holtak lelkeit is. A szellemi lények alakja igen változatos; a nevek és a szereplõk törzsenként, népenként változnak, ám a teljes hitvilág keretei között jól meg is feleltethetõk egymásnak.
A sámánhit különösen fontos szerepet szán a gazdaszellemeknek: õk az egyes ember mellett vannak és amolyan ‘õrangyalként’ oltalmazzák ‘gazdáikat’. A sámánizmus vallási hagyománya közös gyökerû kozmológiai világszemléletet is hordoz. Nézete szerint a világegyetem hármas tagolású, három szintû, korong alakú képzõdmény. Középpontjában áll a ‘világfa’ vagy ‘világtengely’, az ‘arbor mundi’ vagy ‘axis mundi’, amely elválasztja, de össze is köti a felsõ, a középsõ és az alsó világot. A felsõ világ az égitestek, a jó szellemek birodalma, a fõisten vagy fõistenek otthona.
A sámánnak képesnek kell lennie arra, hogy megmássza a világfa égbe emelkedõ törzsét (‘az égig érõ fát’), hiszen csak így tud érintkezni az égiekkel. A középsõ világban élnek az emberek, állataikkal és a közéjük ereszkedõ vagy kapaszkodó – segítõ vagy ártó – szellemekkel együtt. Az alsó világ a gonosz szellemek és a holtak lelkeinek birodalma: a sámánnak alkalmanként a világfa gyökerein ide is le kell ereszkednie, hogy végezni tudja a maga dolgát.
A sámánizmus ‘mitológiája’ maga is sajátos, szokatlan képzõdmény. Néhány teremtéselbeszélést és kozmológiai történetet leszámítva ugyanis ezeknek az elbeszéléseknek nem az istenek, hanem maga a sámán a fõszereplõje. A történetek egyik csoportját a sámánkiválasztás és a sámánavatás eseményeinek feldolgozásai adják, érzékletes képekkel írva le az egyes ‘sámán-próbákat’, amikor a jelöltet a szellemek üstben fõzik, kemencében hevítve üllõn kovácsolják vagy más, válogatott módokon gyötrik. A mitológiai anyag másik, nagyobb és színesebb része a sámánok mûködésének feldolgozása. Ennek központi témája a sámán és gazdaszelleme ég- és pokoljárásainak megörökítése. A sámán útjai során szembetalálja magát az istenekkel; birokra kel a rontó erõkkel vagy csellel, furfanggal éri el célja, eszközli ki az emberek kívánságainak teljesülését, alkalmanként pedig párharcot folytat más, vele rivalizáló sámánokkal is.
A nagy mitológiai rendszerekben is feldolgozott témák egész sora bukkan fel így, annyi eltéréssel, hogy a fõhõs a sámán, akinek szerepét a ‘klasszikus’ mítoszforma kultúrhéroszaiéhoz lehet a leginkább hasonlítani.
A sámánszertartás rituális rendje aprólékosan kidolgozott. A szellemeknek állat-, termény- vagy ételáldozatot mutatnak be, az esemény csúcspontja azonban a ‘sámántánc’ alkalma. Zene és közös éneklés közben a sámán transzba esik: lelke eltávozik a testébõl, hogy elinduljon a világfa törzsén az ég vagy az alvilág felé. Az eseményhez ima és ráolvasó formulák kántálása is hozzátartozik, máskor meg a sámán ajkán a szellemi világ lényei elegyednek párbeszédbe az emberi közösséggel. Nem ismeretlen az a mód sem, amikor a sámán jövendöl vagy visszatérve az égiektõl erõt ad át – kézrátétellel, leheléssel, ‘égi tárgyak’ segítségével – az embereknek. A sámán szerepe a szertartási feladatok közötti idõben is jelentõs: õ az a bölcs tanácsadó, akihez kisebb-nagyobb dolgokban bárki, a vezér, a törzsfõ, de az egyszerû harcosok is fordulhatnak, ha az otthon, a házioltárnál õrzött szellem-bábúktól vagy a gazdaszellemektõl nem kapnak elegendõ útbaigazítást.
Vallástudomány