Kezdőlap > Hírek > Hangoljunk át a DMT-csatornára
Hangoljunk át a DMT-csatornára

Hangoljunk át a DMT-csatornára

Hangoljunk át a DMT-csatornára.

Ahogy az I. részben láttuk, az ötmillió éve kezdődött emberi fejlődés körülbelül a negyvenezer évvel ezelőtti időkig nagyon hasonlított minden más állatfaj evolúciójához (még az eszközhasználat sem kizárólag emberi sajátosság); ekkor azonban váratlanul egy meglepő és előre nem látható irányváltás következett be, amely Európában 35 ezer, Afrikában 27 ezer évvel ezelőtt jelent meg, méghozzá láthatólag teljesen kifinomult és fejlett formában.1

Az egész jelenség arra emlékeztet, mintha csodálatos módon egy ihletett művészi géniusz ébredt volna fel, alkotóereje teljében, rendkívül hosszú, vegetatív kómájából, és festeni kezdett volna. Munkája az első pillanattól fogva technikailag kiforrott, mesteri és numinózus, ám még ennél is nagyobb rejtély az, hogy műveiben kiemelt jelentőséget tulajdonít a félig ember, félig fenevad therianthropikus lények ábrázolásának, akiknek soha nem élt modelljük a természet világában. Ezek tehát természetfeletti lények – szellemek – ábrái, mi pedig kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, vajon mi idézte elő ezeket a fantasztikus képeket. A „képzelet” önmagában nem elégséges magyarázat, mivel őseinknek sikerült az előző ötmillió évet úgy eltölteni, hogy a lehető leghalványabb jelét sem mutatták bármiféle szimbolikus gondolkodásnak. Nyilvánvalóan valamilyen alapvető változásnak kellett bekövetkezni abban, ahogy saját életüket, a világgal való kapcsolatukat, illetve valóságuk határait érzékelték. AD. részben hosszasan foglalkoztunk ezzel a rejtélyes változással, és utánajártunk David Lewis-Williams felvetésének, miszerint a módosult tudatállapot elérése lehetett a folyamat katalizátora, amelyet legnagyobb valószínűséggel hallucinogén anyagokat tartalmazó gombák véletlen elfogyasztása után tapasztaltak meg őseink, majd ezt követően szándékosan és szisztematikusan kutattak utána. Teljesen ésszerűnek tűnik az a feltételezés, hogy a lehengerlően erős látomások és tapasztalatok – amelyekről tudjuk, hogy megbízhatóan előcsalja őket a pszilocibin, illetve más, a természetben előforduló pszichoaktív anyagok – gyújtóbombaként robbanhattak fel az anatómiailag modem, viselkedésében azonban archaikus ősember tompa, dermedt, haszonelvű tudatában negyvenezer évvel ezelőtt. Még az is megeshet, hogy kizárólag az ilyen típusú, a társadalom minden tagjára hámi képes tudatrohamokban van elégséges erő ahhoz, hogy lerombolják a meddő és merev tudati struktúrákat, amelyek addig eltakarták az emberi agyban rejlő lehetőségeket, és visszafogták fajunk kulturális és intellektuális fejlődését.

Ez nem azt jelenti, hogy negyvenezer évnél előbb nem volt olyan ember, akinek látomásos élményei lettek volna. Az emberi faj körülbelül kétszázezer éve érte el teljes anatómiai kifejlettségét,2 bár egyes szakértők még ennél is régebbre teszik ezt a fejlődési szakaszt, amely után semmilyen lényeges méretbeli, anatómiai vagy komplexitásbeli változás nem ment végbe az emberi agyban. Ezek szerint őseink legalább kétszázezer éve ugyanolyan idegrendszeri sajátságokkal rendelkeznek, mint mi. Ebből az következik, hogy nekik is birtokolniuk kellett azt a miénkkel megegyező képességet, hogy módosult tudatállapotba lépve látomásokat, illetve hallucinált találkozásokat éljenek át.

Kutatási eredményekből tudjuk, hogy a mai felnőtt lakosság két százaléka (és ez óvatos becslés) láthatólag úgy született, hogy képes spontán módon nagyon mély hallucinációs állapotba esni. Azt is tudjuk, hogy ilyen állapotban gyakran tapasztalni meggyőzően valóságos és esetenként ijesztő – gyakran therianthropikus vagy állati formában megjelenő természetfeletti lények okozta – elrablási élményeket. Az is kiderült, hogy az ilyen – láthatólag genetikus -transzadottság az Egyesült Államok lakosságára is áthagyományozódott, ahol az ilyen víziók és tapasztalatok napjainkban leggyakrabban idegen lényekkel lezajlott találkozásként öltenek formát, bár ahogy azt megpróbáltam bemutatni, ezekben az élményekben semmi új nincsen, csupán arról van szó, hogy a múltban különböző kulturális környezetekben különféleképpen értelmezték és fogalmazták meg őket.

Bizonyítani ugyan nem tudom, de azt gondolom, hogy igen nagy a valószínűsége annak, hogy az egész emberiség két százaléka mindig is olyan agyi kémiával született, amely lehetővé teszi, hogy a látomások, a profetikus tudás és a szellemekkel való találkozások élményei szabadon áramolhattak bennük anélkül, hogy pszichoaktív növényekhez vagy transzot kiváltó testi technikákhoz (példán) ritmikus tánchoz vagy doboláshoz) folyamodtak volna. Úgy gondolom, hogy ilyen emberek már jóval az első barlangfestmények elkészülte előtt is léteztek, és tapasztaltak ilyen élményeket. Talán pontosan ők – az első „sámánok” – idézték elő azt a különös, elszigetelten jelentkező, modern szimbólumhasználó viselkedéshali áttörést, amely még a barlangfestményeknél is 35 ezer évvel korábban ment végbe (erre utalhat például a dél-afrikai Blombos-barlangban talált, entoptikai mintákkal díszített kagyló nyaklánc és okkertábla, amelyek korát 77 ezer évre becsülik). Én egyáltalán nem zárom ki ezt a lehetőséget, a régészeti leletek azonban azt mutatják, hogy az efféle látomásos ősök hosszú ideig akkora hatást tettek kőkori társaikra, mint az ufóemberrablások áldozatai a modern társadalomra – vagyis többé-kevésbé semekkorát. (ocr:saman.org.hu)

Véleményem szerint nemcsak a művészeti, hanem az egész viselkedésbeli modernizálódás akkor ment végbe, amikor azok a kőkori emberek, akik genetikai adottságaik révén nem rendelkeztek azzal a képességgel, hogy spontán módon transzba lépjenek, a hallucinogén növények vagy akár valamelyik transzot kiváltó testi technika felfedezésével és szisztematikus kiaknázásával lehetőséget kaptak arra, hogy most megtegyék. Hipotézisem szerint a módosult tudatállapot „demokratizálódása” teremtett arra lehetőséget, hogy az egész közösség osztozhatott azokban a sorsfordító látomásokban, amelyek addig csak igen kevesek kiváltságának számítottak. Az egymást követő társadalmakban egy „kritikus tömeget” elérve egyetlen döntő pillanatban megnyitotta az utat egy új, sokkal kreatívabb, innovatívabb, rugalmasabb, intuitívebb élőszintén szólva – intelligensebb gondolkodás felé. Ezzel pedig bevezette a legdöntőbb váltást, amely az emberiség fejlődésében valaha is végbement. Nem kell meglepődnünk azon, hogy a régészeti leletek tanúsága szerint ezt a pillanatot különböző helyeken különböző időben érték el, és hogy egyes esetekben évezredek is elteltek két csoport „ébredése” között. Ha a kiváltó tényező minden esetben annak az eszköznek a felfedezése volt, amelynek révén a teljes közösség számára elérhetővé vált a módosult tudatállapot megtapasztalása, és ha ez a felfedezés gyakorta véletlenül következett be, akkor nem várhatjuk, hogy a modern emberi viselkedés mindenütt egyszerre jelenjen meg, sokkal valószínűbb a szakaszos és némiképp véletlenszerű megjelenés – vagyis pontosan az, amit a régészeti leletek mutatnak. Ha azonban egyszer már beindult a folyamat, akkor többé nem lehetett leállítani, mivel azok az emberek, akik nem tudták, hogyan használják a módosult tudatállapotot, előbb vagy utóbb találkoztak olyasvalakivel, aki tudta és megtaníthatta nekik.

Elrejtett mátrix és a befogadó tudat

A sámánisztikus transz alapvető tapasztalata mindig és mindenütt a túlvilágra tett utazás és természetfeletti lények által végrehajtott sámánbeavatás, valamint az ő hatalmuk megtapasztalása volt. A II. részben feltárt okokból kifolyólag nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a felső paleolitikum Európájának barlangművészetét és a dél-afrikai san sziklaművészetet pontosan ilyen, mély transzállapotban megélt utazások és találkozások inspirálták. Láttuk, hogy ezeknek a tapasztalatoknak a külső megjelenése – más szóval az, ahogy értelmezik, lefordítják és ábrázolják őket – drámai módon változhat a különféle kultúrákban. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a „normális” érzékelésekkel és tapasztalatokkal sincs ez másképp.

Ha például öt különböző szemtanú lát egy bűncselekményt, akkor a rendőrség általában öt különféle leírást kap az elkövetőről. Azért van így, mert az értelmezés beépült az érzékelési folyamatokba, és mindnyájan beleépítjük saját előfeltevéseinket, egyéni tapasztalatainkat és kulturális értékeinket abba, amit látunk, illetve abba, ahogy a világot érzékeljük. Valójában a hallucinációinkat is nagyon erősen befolyásolják saját előfeltevéseink, egyéni tapasztalataink és kulturális értékeink, és valójában többet árulnak el az összes érzékelésmód alatt megbúvó standard mechanizmusról, mint a hallucinációk során megjelenő színhelyek, illetve az ott található lények objektív valóságáról.

Egyszerűen megfogalmazva: a transzállapotban látott képvilág sokfélesége, amelyről a különböző népek és kultúrák (vagy akár ugyanaz a személy különböző hangulataiban és körülmények közepette) beszámolnak, nem azt bizonyítja, hogy a képek alapjainál „semmi sincs”, vagy hogy az egészet csak az agyunk főzte ki -mint ahogy a szemtanúk eltérő beszámolói sem bizonyítják azt, hogy nem történt bűncselekmény. Mindebből azonban az következik, hogy a különböző történelmi (vagy történelem előtti) korszakokban élő különböző emberek által megélt hallucinációs tapasztalatok hasonlóságai kiemelt figyelmet érdemelnek, és teljes súllyal esnek latba az ilyen élményekben felbukkanó természetfeletti világok és lények valóság státusának megállapításakor.

Igen sokféle formában találkozunk a természetfelettivel-vagy azzal, amit annak gondolunk -, és igen sok különféle módon közelíthetjük meg. illetve tárhatjuk fel. Egy könyvnek szigorú terjedelmi korlátai vannak, ezenkívül szeretném megőrizni a gazdaságos és lényegre törő érvelést is, ezért azt a stratégiát választottam, hogy a természetfeletti három speciális megjelenési formájára koncentrálok, amelyek olyan, egymással semmiféle kapcsolatban nem álló környezetben és korszakokban bukkantak elő, ahol – hivatalosan – a legkevésbé sem vártuk volna.

Az első megjelenési forma a szellemvilág, amely olyannyira szembeszökő az őskorban, és amelyet egészen napjainkig aktívan megtapasztalnak a fennmaradt sámánisztikus kultúrákban, méghozzá olyan egymástól távol eső helyeken, mint Közép- és Dél-Afrika. Ausztrália és az Amazonas esőerdői. A második manifesztáció a „tündérekének nevezett természetfeletti lények jelensége, amely a középkortól a viktoriánus időkig ejtette rabul Európa képzeletét. A harmadik megjelenési forma az a modern tapasztalat, amely különösen Észak-Amerikában igen erős, és az ufókkal, illetve a velük érkezett idegen lényekkel való találkozást foglalja magában.

Az előző fejezetekben mind a három esetet közelebbről is megvizsgáltuk, és az derült ki, hogy a felületes különbségek alatt létezik egy rejtett, mélyszerkezeti hasonlóságokból és kapcsolatokból álló mátrix. Az is különösen figyelemreméltó, ahogy bizonyos témák, például a therianthropikus átalakulások; a túlméretezett, könnycsepp formájú fejjel és nagy, ferde szemmel rendelkező, törpeszerű, emberformájú lények jelenléte; a baglyok megjelenése; a „sebesült ember” kínszenvedései és a hibrid gyerekek nemzése újra és újra megfogalmazódnak. A felső paleolit kortól az űjkorszakig terjedő szoros és jellegzetes kontinuitás és hasonlóságok akkor is elég rendkívülinek tűnnének, ha valamilyen könnyen meghatározható, objektív és hosszú időn át tartó külső hatás váltotta volna ki őket. Az ügyet azonban még rejtélyesebbé teszi, hogy ilyen hosszú időszakon át bármiféle „valódi”, objektív külső hatás nélkül mutatnak ilyen bámulatos konzisztenciát. (ocr:saman.org.hu)

Ez újra felveti annak a lehetőségét, hogy az agy inkább érzékelő, nem pedig csupán egyszerű képzetteremtő szerepet játszik az ügyben. Más szóval, azt a lehetőséget (amelyet bárki, aki megtapasztalta, hogy idegen lények vagy tündérek elrabolták, illetve fájdalmas tortúrák során szellemek avatták sámánná, eleve adottnak tételez), hogy annak a túlvilágnak, amelyet a transz során felfedezünk, illetve a lényeknek, amelyekkel ott találkozunk, valóban megvan a maguk objektív realitása – vagyis ők valóban az agyunkon kívül is függetlenül létező entitások.

Egy közönséges molekula nem közönséges hatásokkal

Ezt a lehetőséget volt kénytelen fontolóra venni dr. Rick Strassman pszichiáter is (University of New Mexico), amikor az 1990-es évek során emberkísérleteket végzett a DMT-vel (dimetil-triptaminnal). A 3. fejezetben láttuk, hogy ezt a nagyon erős hallucinogén szert vonják ki a dél-amerikai sámánok különböző őserdei növények leveleiből és gyantájából, hogy az ayahuasca-főzet legfőbb aktív összetevőjét nyerjék ki belőle. A DMT azonban molekuláris szinten igen közeli rokonságban áll a gombákban található hallucinogén pszilocibinnel,3 valamint a szerotoninnal (5-hidroxi-triptamin), az emberi agy legfontosabb neurotranszmitterével.4

A növény- és állatvilágban igen elterjedt DMT, Alexander Shulgin biokémikus megfogalmazása szerint „gyakorlatilag bárhol megtalálható”. „Itt egy növényben, ott egy fában, amott egy állatban.”5 Rick Strassman még hozzáteszi, hogy ez a molekula „az emberekben és más emlősökben, tengeri állatokban, füvekben, bogyókban, varangyokban és más békákban, gombákban és penészgombákban; kérgekben, virágokban és gyökerekben is megtalálható”.0 Ráadásul az agy maga is szintetizál és termel DMT-t, amely természetes módon megtalálható az emberi vérben, az agyszövetben és az agyfolyadékban. Vagyis minden mérce szerint egy igen közönséges molekuláról van szó. Az a hallucináció áradat azonban egyáltalán nem mondható közönségesnek, amelyet a szervezetünkben természetes módon megtalálható DMT egy bizonyos küszöbérték fölé emelkedett szintje vált ki.

Strassman kutatása névleg arra irányult, hogy feltárja, vajon a hosszabb időszakon át pszichoaktív dózisban beadott DMT-t lehet-e orvosi vagy terápiás célokra használni. Hogy rövidre fogjam az egyébként hosszú történetet, nem találtak ilyen alkalmazási lehetőséget,7 ellenben fény derült egy teljesen váratlan dologra. DMT-utazásuk alatt a kísérleti alanyok közül sokan intenzív találkozás élményeket éltek át természetfeletti vagy nem fizikai lényekkel, olyan találkozásokat, amelyeket gyakran – akárcsak a régiek sámánjai – mély és felkavaró kinyilatkoztatásként fogadtak. Számos különféle önkéntes számolt be gyakorlatilag azonos élményekről, sőt úgy tűnt, hogy ugyanabba a világba léptek be, ahol ugyanazokkal a lényekkel kommunikáltak. Strassman döbbenten konstatálta, hogy ezek a tapasztalatok, világok és lények megegyeznek azokkal a beszámolókkal, amelyeket az olyan emberek adtak John Macknek és más pszichológusoknak, akik azt hitték, hogy ufók rabolták el őket.8

Világos, hogy ebben az esetben nem történt fizikai elrablás. A kísérleti alanyok minden egyes esetben az egyetem kórházi ágyaiban maradtak, közvetlenül Rick Strassman figyelő tekintete előtt. Elég volt azonban mindössze 0,2 mg/testsúlykilogramm dózisban intramuszkulárisan befecskendezett DMT (ebből a szerből ilyen kis adag szükséges a hallucinációk előidézéséhez) ahhoz, hogy a tudatuk minden erőfeszítés nélkül ugyanolyan helyeket vetítsen eléjük, mint ahová elmondásuk szerint az ufók által elrabolt személyeket hurcolták, ahol ugyanolyan titokzatos lények keze által szenvedtek el ugyanolyan típusú megpróbáltatásokat.

A 18. fejezetben részletesebben is megnézzük, milyen élményekről meséltek az önkéntesek. Az ő élményeik nem egyeznek meg az enyémmel, de általában véve sok meglepő hasonlóság szerepel bennük. Azt hiszem, az a legfőbb különbség, hogy én kénytelen voltam egy sokkal kevésbé hatékony módszert használni, és sokkal nagyobb félelem és bizonytalanság volt bennem.

DMT-szívás

Az öngyújtó lángját hozzáérintettem a körülbelül egy borsó harmadával megegyező méretű rubinvörös kristályos gyantához, amelyet épp az imént morzsoltam bele a vízipipa táljába. Hallottam valami kis sercegést és pattogást, miközben mélyen leszívtam a füstöt a tüdőmbe. Az íze nem is volt olyan rémes, mint ahogy vártam, az anyagnak pedig egészen különös, bár egyáltalán
nem kellemetlen illata volt, ami a gyurma szagára emlékeztetett engem. Nem fújtam ki a levegőt, visszatartottam a füstöt, hogy a DMT a tüdőmön keresztül a véráramba jutva kifejthesse a hatását. Még ki sem fújtam a füstöt, máris igen erősen szédülni kezdtem -olyanfajta szédülést és dezorientációt éreztem, amelyet évekkel ezelőtt tapasztaltam egy nagyobb adag marihuána elszívása után.

Újra meggyújtottam az öngyújtót, és a tálhoz közelítettem a lángját. De várjunk csak! Hova tűnt a DMT? A gyanta sűrű, átlátszó folyadékká olvadt, amely kis tócsává állt össze az alufóliában, és feltehetőleg máris kezdett lecsepegni az edény aljára. Odaérintettem az öngyújtó lángját a folyadékhoz, újra beszívtam a füstöt – bár ez alkalommal jóval kevesebb jött -, majd körülbelül tíz másodpercig benn tartottam a tüdőmben. Ezután csak egy folt maradt a fólián.

Hátradőltem. Mit éreztem, ha éreztem egyáltalán valamit?

Nos, egész határozottan nem éreztem semmit. Kezdetben valamiféle ködös, szédülős érzésem támadt. Elég jól voltam, de közben féltem is. Be akartam bújni a takaróm alá, ugyanakkor fel is akartam állni, hogy járjak egyet. Behunytam a szemem. Ha lettek volna látomásaim, akkor először csukott szemmel láttam volna meg őket. De nem láttam semmit sem. Bár lehet, hogy ez nem teljesen igaz. Mintha láttam volna valami igen halvány, véletlenszerűen felvillanó vonalakat és foltokat, a lehető legenyhébb zavart és fodrozódást a tudatom peremén. Ez azonban túlságosan gyorsan elhalványult, és tíz percen belül teljesen kitisztult a szédülés és a dezorientáció is, minden érzékem és képességem hibátlanul működött.

Ha szabad társadalomban élnénk, és felnőttként eldönthetnénk, hogy használunk-e hallucinogéneket saját tudatunk feltérképezésére, akkor lehetőségünk lenne jó minőségű, fecskendővel beadható DMT-t beszerezni a helyi gyógyszertárban a hozzá való biztonságos injekciós adagolószerrel és a droghasználat előnyeit, kockázatait és ellenjavallat-eseteit taglaló kitűnő útmutatóval egyetemben. Sajnálatos módon a világunkat kormányozó hatalmak eldöntötték, hogy mi, az iparilag és gazdaságilag fejlett országokban élő polgárok semmilyen körülmények között nem használhatunk hallucinogén szereket tudatunk felfedezésére (vagy bármilyen más célra), de ha mégis megtennénk, ezért akár harminc évre is börtönbe kerülhetünk. Természetesen a saját tudatunk feletti szuverén rendelkezési jogunkat érintő alapvető emberi szabadságunk üyen pimasz és megmagyarázhatatlan megsértése eléggé megnehezítette számomra, hogy DMT-t – és különösen, hogy tiszta, kiváló minőségű DMT-t – szerezzek.

Ez volt tehát a problémám. A lehetőségeket, az ésszerű cselek-rés szabadságát és mindenekelőtt az egészségem megőrzését szem előtt tartva, szívem szerint leginkább Rick Strassman rendkívül szerencsés önkéntesei közé tartoztam volna, és injekció formájában adattam volna be magamnak a DMT-t. Mivel azonban társadalmunk megtagadja tőlem ezt a lehetőséget, sőt bebörtönözne, ha így cselekednék, és mivel a Strassman-éhoz hasonló, államilag jóváhagyott projektek ritkák, mint a fehér holló, ezért rákényszerültem, hogy „az utcáról” szerezzem be a drogot. Az anyagot egy általam igen megbízhatónak tartott kapcsolatomon keresztül szereztem be, ezért biztos voltam benne, hogy kipróbált és megbízható anyagot kaptam, nem pedig valamiféle hamis anyagokból kevert veszélyes koktélt – aminek mindig fennáll a lehetősége az utcai anyagoknál. (ocr:saman.org.hu) A helyzeten változtatni nem tudtam, úgyhogy azt kellett bevennem, amihez hozzájuthattam, ez pedig az a rubinvörös gyantás fakéregkivonat volt, amelyet a természet töltött fel nagy koncentrátumú DMT-vel. Az elszívás meglehetősen ad hoc jellegű beviteli módszer volt, amely összehasonlíthatatlanul kevésbé hatékony, mint Rick Strassman csodálatosan precíz intramuszkuláris injekciója, és megvolt rá a lehetőség, hogy az anyag nagyon nagy része pocsékba megy – ahogy azt most meg is tapasztaltam.

Számba vettem a maradék anyagot. Volt még egy tömör gyanta-göröngyöm, körülbelül kétszer akkora, mint amit az imént elégettem. Ezenkívül egy külön műanyag zacskóban ránézésre ugyanekkora mennyiség volt porrá törve.

Ennél a drognál létfontosságú a megfelelő dózis, és első alkalommal túl keveset füstöltem el. Ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy nem használtam elég gyantát, emellett az a kevés is megolvadt, és szinte azonnal elszívhatatlanná vált. Kivettem a pipából a fóliát, amelyen lazacszínű folt maradt vissza, és új adagot tettem bele. Igen erős balsejtelmek gyötörtek – sőt igazából rettegtem – amiatt, hogy DMT-t használok, és ha nem lett volna létfontosságú a kutatásom szempontjából, hogy megismerjem ezt a molekulát, azt hiszem, soha nem mentem volna el vele ilyen messzire. Ugyanakkor azt a gondolatot sem tudtam elviselni, hogy a DMT-tapasztalattól való félelmem akár csak egy órán át is így marad. Meg kell tennem! Úgy döntöttem, hogy egy ülésre elszívom az összes maradék anyagot – vagyis körülbelül a dupláját veszem magamhoz annak a dózisnak, amely máris a szervezetembe jutott. Alighanem az lehet a dolog nyitja, hogy nem kell egyszerre elégetni a gyantát, így legalább négy-öt jókorát szippanthatok belőle, mielőtt eltűnne.

A gyanta könnyedén tört morzsalékosra az ujjaim között; ezt a törmeléket szórtam rá egy új, tiszta alufóliára. Egész tekintélyes kis kupac lett belőle. Ezt fogom én elszívni? Ráadásul egyszerre? Biztos elment az eszem. Santha most is mellettem ült, és egy pohár forrásvizet adott nekem, amelyet a lourdes-i Szűzanya szentélyéből hoztunk, amikor nyolc hónapja meglátogattuk a helyet. Nem vagyok keresztény, de a lourdes-i grotto tündérbarlangnak számított, mielőtt a katolikusok átvették volna. Amikor pedig a kis Bernadetté Soubirousnek a 19. század közepén a barlang előtt látomásai támadtak, akkor az előtte megjelenő nőalakot először un petito damizelaként, vagyis „kis hölgyként” írta le – azzal a terminussal, amely a Pireneusok tündértörténeteire emlékeztet.9 Van még egy dolog, amely nem egészen köztudott a lourdes-i zarándokhellyel kapcsolatban, mégpedig az, hogy nagy mennyiségű jégkori mobiliát találtak itt,10 erre azonban a későbbiekben még visszatérünk.

Forgószél

Felkattintottam az öngyújtót, és a tál széléhez érintettem, próbáltam elkerülni, hogy egyszerre meggyújtsam az összes gyantát. Ugyanolyan sercegést és sziszegést hallottam, mint az előbb, majd beszívtam a füstöt, amelyet ezúttal jóval nagyobb adagnak érzékeltem. Benn tartottam körülbelül tíz másodpercig a tüdőmben, aztán lassan kifújtam, majd a füst mintegy felét újra belélegeztem. A gyors zizegés azonnal és megsokszorozódott erővel tért vissza. Újra kifújtam a füstöt, és a tálba pillantottam. Hm, ezúttal elég sok megmaradt az anyagból! Felkattintottam az öngyújtót, és a lángot hozzáérintettem az olvadozó halom másik oldalához. Sercegés, sistergés. Újabb mély belégzés… Benn tartani, kifújni, újra visszaszívni, kifújni. Újra meggyújtani az öngyújtót.
Ez alkalommal a masszív kis gyantatömböt veszem célba, amely jéghegyként emelkedik ki az olvadó anyagból. Klikk, Sercegés. Sistergés, Belégzés. Kifújás… Átadtam a pipát és az öngyújtót Santhának, kinyúltam a szófán, és lehunytam a szemem.

Annak ellenére, hogy racionális, megfigyelő tudatom egy pillanatra sem hagyott cserben, egy rendkívül sűrű és elképesztően erős pszichedelikus jelenetben találtam magam. Úgy éreztem, mintha a restemet valamilyen ellenállhatatlan és személytelen erő húzná és emelne felfele magával, mintha árvíz vagy forgószél ragadott volna h a helyemről. Aztán, miközben még mindig az örvénylő, felfelé irányuló forgás közepében voltam, hihetetlenül gazdag, telített színkavalkád töltötte be a látómezőmet, amely spirálisan kígyózó, összefonódott hullámvonalak forgatagává állt össze, mintha több ezernyi ragyogó pettyes mintájú kígyót látnék egymáson tekeregni Az egész csillogó, fénylő massza lüktetett és kígyózott, leírhatatlan és rendkívüli fenyegetést árasztva magából. Most már tényleg rettegtem. A szívem gyorsabban kezdett verni, elöntött a veríték. Santha hűvös tenyerét éreztem a homlokomon, egy idő után azonban felni kezdtem, hogy valahogy őt is magával rántja az örvény, ezért megkértem, hogy üljön messzebb tőlem. Vinnyogtam és nyöszörögtem. Mindeközben pedig, akár kinyitottam, akár becsuktam a szemem, a kavargó színek tömege betöltötte a tudatomat, és kitartóan magára vonzotta a figyelmemet.

Aztán váratlanul… Huss! Hihetetlen gyorsasággal történt Az egyik pillanatban még megbabonázva és szorongva néztem a színekből álló falat. A következő másodpercben… Bumm! Átrepültem egy különös, ősi, geometrikus űrbe a fal túlsó oldalára.

Nagy sebességű géplények

Mi volt ez a hely? Hol voltam? Hogy kerültem oda? Alig volt időm arra, hogy feltegyem ezeket az alapvető kérdéseket, amikor máris megindultak a történések, és elkezdett áramolni felém az információ.

Az első dolog, amit megéreztem, az volt, hogy idegen értelmes lények is jelen vannak ebben a lehetetlen szögekben kereszteződő, áttetsző síkokkal szabdalt, kísérteties, geometrikus térben. Tulajdonképpen csak egy rendkívül sebesen zajló, célirányos tevékenység nyomait vagy jeleit érzékeltem a tér peremén, mintha a lények olyan gyorsan mozognának, hogy csak homályos foltok látszódnak belőlük.

Ezen a ponton mondtam ki hangosan: „Félek. Ez egy ijesztő hely. Ki akarok jutni innen.” Reszkettem és dideregtem, részben az őszinte félelemtől, részben azért, mert váratlanul nagyon fázni kezdtem. Tudtam azonban, hogy addig nem menekülhetek, amíg a DMT nem enged.

Figyelmemet a geometrikus szoba szélei körül cikázó, sebesen mozgó lények vonták magukra. Olyan volt, mintha síneken száguldanának egy óriási számítógép-alaplap áramkörei körül. A látvány fokozatosan tárult fel előttem. Még mindig nem tudtam megpillantani a lényeket, nem tudtam kivenni a pontos körvonalaikat, de egész biztosan éreztem a kommunikációt velük. Kezdett derengeni, hogy ez a hely valahogy a tanulással van kapcsolatban. Azért vagyok itt, hogy tanuljak, ezek a nagy sebességgel mozgó, kicsi, gépezetszerű lények pedig tanítási segédeszközök.

Abban a pillanatban és (valós idő szerint) talán a következőben is bevezettettem – legalábbis abban a korlátolt mértékben, amennyire képes voltam megérteni – a valódi túlvilágba, amely teljesen másképp szerveződött, mint a miénk, s amelyre a mi fizikai törvényeink nem vonatkoztak, ahol háromnál több dimenzió létezett, és ahol hatalmas mennyiségű információt tároltak. Az az igen erős érzésem támadt, hogy gyorsan – rettentő gyorsan – körbevezettek a világukban, hogy megmutassák, „így csináljuk mi itt a dolgokat; ilyenek vagyunk”, a leckének pedig egyfajta bevezetés volt a célja, hogy ennek révén megfelelő módon használhassam a világukat. Bizonyos szempontból egyfajta bevándorló voltam, aki nem ismeri a nyelvet, és akinek lelkiismeretes hivatalnokok adnak leckét. Jót akartak, és kifejezetten hasznos dolgokat mondtak el. Csak éppen nem tudtuk megérteni egymást.

Az élmény vége felé egy rombusz alakú képernyőt mutattak, amelyet ugyanazok az érdekes kígyózó és forrongó minták töltöttek meg, mint amelyeket útközben láttam. Úgy éreztem, hogy valami a minták felé vonz. Aztán huss! Ugyanolyan váratlanul, mint ahogy érkeztem, máris visszatértem a Normalitás Csatornára. Az első és legerősebb érzésem a megkönnyebbülés volt.

Részlet Graham Hancock: A természetfeletti című könyvéből

Ezt olvastad már?

Sánta Bölénybika, a sájen sámán

Sánta Bölénybika, a sájen sámán

Sánta Bölénybika sájen sámán szellemi életművének megismerésével betekintést nyerünk a síksági indiánok samanisztikus művészetének belső mechanizmusába.