Kezdőlap / Sámánizmus / Ázsia / Hoppál Mihály – Nanaj sámánok között

Hoppál Mihály – Nanaj sámánok között

Hoppál Mihály – Nanaj sámánok között

(Részlet Hoppál Mihály – A Sámánság Újjászületése című könyvből)

Kutatástörténeti jegyzetek

A nanaj nép egy mandzsu-tunguz népcsaládhoz tartozó csoport, amely a távol- keleti hatalmas folyam, az Amur mentén él. Az ezredfordulón körülbelül 10–12 ezren lehettek, de élnek nanaj népcsoportok Kína észak-keleti területein is. Az ottani elnevezés hezshe és körülbelül négyezren vannak. A többség a Habarovsztól északra lévő területen található, más kis népek, mint orocs, ulcsa és orok szomszédságában. A nanajokat, amikor a XIX. század második felében megjelennek a szakirodalomban még gold néven nevezték és több jeles kutató járt közöttük – P. P. Simkevics (1896) L. Schrenk (1899), A. Lopatin (1946–49, 1960) –, majd a XX. század elején V. K. Arszenyev és a magyar Baráthosi-Balogh Benedek gyűjtött nálunk értékes folklór anyagot és tárgyat. A 60-as évektől a moszkvai és leningrádi kutatók közül többen végeztek monografikus gyűjtést a nanajok etnográfiájáról, így Yu. A. Szem (1973) és A. V. Szmolyak (1984, 1991), valamint a fiatalabb generáció részéről T. Bulgakova (1993, 1995, 1996, 1997, 2001, 2004). Megjelent már a helyi nanaj értelmiségi kutató is E. A. Gaer személyében, aki a sámánságot belülről nézve írta le. A legújabb kutatások eredményeként ma már világos, hogy a nanaj sámánok között három kategória különböztethet meg az általuk elvégzett feladatoknak megfelelően: 1. a gyógyító sámánok (siurinka) voltak a leggyengébbek; 2. a második csoport a nemati sámánjai, akik az elhunytak ünnepén működtek és ők is segíthettek a betegeken is; 3. a legmagasabb kategóriába a kaszatai sámánok tartoztak, ők a teljes sámáni tudás birtokában voltak képesek átkísérni a halottak lelkét a túlvilágra. (Gaer 1989).

A magyar etnológiatörténet külön fejezetét jelenti Baráthosi-Balogh Benedek munkássága. A XX. század elején ez a kitűnő tanár több alkalommal járt ezeken a távol-keleti területeken és kitűnő anyagot gyűjtött a nanajok és a szomszédos népek körében. Éppen ezért – utalással a magyar tudománytörténeti előzményekre – fontosnak érezzük, hogy munkásságát, hacsak vázlatosan is, de ismertessük. Baráthosi-Balogh Benedek (1870–1945) régi erdélyi székely földbirtokos családból származott. Tanulmányait Székelykeresztúron, Nagyenyeden és Kolozsvárott végezte. Érdeklődését már fiatal korától kezdve meghatározta a magyarság eredetével kapcsolatos kérdések kutatása. Későbbi utazásaira tudatosan felkészült, ezért elsősorban nyelvészeti és etnográfiai tanulmányokat folytatott. A XIX. század utolsó évétől Budapestre került, ahol 1927-ig polgári iskolai tanárként működött. Éppen ez tette lehetővé, hogy felkészüljön távol-keleti útjaira, mert érdeklődése elsősorban az ural-altaji népcsoport legkeletibb ága, a mandzsu-tunguzok felé vonzotta, és ehhez megszerezte a Közép- és Kelet-Ázsiai Társaság, valamint a Magyar Néprajzi Társaság támogatását is. Első útja ugyan még Japánba vezetett 1903-ban, majd később az anjuk között is gyűjtött igen értékes anyagot, de már ekkor is a távol- keleti útra összpontosított és elkezdett oroszul tanulni (Baráthosi életéről részletesen Hoppál 2002d).

Baráthosi először 1908-ban jutott el az Amur mentén él keleti tunguzok közé és mint leírta büszkén vállalta a nehézségeket, mert feladatát sorsszerűnek tartotta, és azt tervezte, hogy „keletről nyugatra tartva végigjárja az összes uráli népet, hogy múzeálisan és nyelvileg felgyűjtse őket” (Baráthosi-Balogh 1996:9). A fiatal kutató az Amur vidéki nanajok – ahogy írta a gold nép – között több tucat értékes és gyönyörűen díszített tárgyat gyűjtött, többek között szép faragásokat, halbőrből varrott ruhadarabokat és a rítusokkal kapcsolatos eszközöket. Hazaérkezése után gazdag néprajzi gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályában helyezte el a fotókkal együtt. A következő évben, vagyis 1909 áprilisában ismét útra kelt és erről az útjáról több tucat fényképpel tért vissza.

Ezek a fényképek jelentik a magyar néprajzi fényképezés megindulását (Hoppál 1999:17). Tárgyunk szempontjából különösen értékesek azok a régi üvegnegatívok, amelyeket sámánokról készített, mert tárgyukat tekintve ezek világviszonylatban is az elsők közül valók. Csak Sakari Pälsi, Sz. D. Majnagasev és Kai Donner készítettek vele egy időben sámánokról fényképeket. Különösen érdekes dokumentum az a kép, amelynek leírókartonjára ráírta, hogy Ajdonu sámánt ábrázolja, akivel Baráthosi testvériséget fogadott (F. 15785) Udan faluban, az Amúr völgyében (1. tabló, 3. kép). A másik képéhez (F. 16644 – feltehetően 1909-b l) a következő magyarázatot fűzte: „A beteg sétáltatása, a falu minden házába betérnek, ott a sámán és segítői táncolnak. 9 tánc 9 emberrel. Ha a beteg képtelen járni, akkor a ház elé 8 karót szúrnak le, s az emberek e körül táncolnak egész éjjel”. (2. tabló, 1. kép) Egy másik fotón egy gilják sámán beteget gyógyít a leírás szerint, de csak a kamerába néző csoportot látjuk a dobot tartó sámán körül (F 17129). Igen szépek a medveünnep előkészületeit ábrázoló fotók, sajnos a legtöbb napjainkra már tönkrement (F 15927–15941 – a giljákok között készült). Szerencsére az üvegnegatívokról készült fényképekről az 50-es években jóminőségű reprókat készítettek, így sikerült azoknak egy részét megmenteni. Különösen érdekes egy gold, vagy nanaj sámánt ábrázoló fotósorozat Gardama faluból (F 16915–1698), amelyeken a sámán egy sátor előtt ül (3. tabló 1. kép) és ahogy ezt Baráthosi a képekhez fűzött jegyzetekben jelezte: „a halott emlékezési ünnepen a lelket a másvilágra segíti”. A helytelen tárolás miatt a tönkrement üvegnegatívról csak igen rossz minőség pozitívot lehet manapság készíteni. Mindezek mellett megállapítható, hogy Baráthosi fotógyűjteménye a magyar néprajzi fényképezés és szélesebb értelemben a vizuális antropológia kezdetét jelenti.

Baráthosi már erről az útjáról is értékes nyelvészeti és folklór szöveganyagot hozott (mesék, mítoszok, szólások), és közöttük van 12 sámánima, ezeket Diószegi Vilmos publikálta egyik utolsó cikkében (Diószegi 1972). Harmadik távol-keleti útjára 1914-ben került sor és Szibérián keresztül Szahalin szigetére, az ott élő ajnukhoz ment, ahol nagyon értékes tárgyi és nyelvjárási anyagot gyűjtött. A tárgyaknak egy része ma is megtalálható a budapesti Néprajzi Múzeumban, másik része pedig a hamburgi Museum für Völkerkunde gyűjteményében. Ugyanezen év júliusában Vlagyivosztokon keresztül az Amúr vidékére ment, hogy ott korábbi gyűjtéseit kiegészítse, és a helyszínen ellenőrizze az adatokat. Sajnos a balszerencse ezúttal utolérte és a közben kitört első világháború miatt, mint idegen állampolgárt és kémet letartóztatták. Szerencsére a tartomány főkormányzója, a híres tudós N. L. Gondatti kiszabadította a magyar utazót, mégis sietve el kellett hagynia Oroszországot, így a 24 ládába összecsomagolt gyűjtemény ott maradt a habarovszki múzeumban, amelynek igazgatójával, V. K. Arszenyevvel jó barátságot ápolt. Amikor 1993-ban az Amúr mentén élő nanajok között jártam néprajzi úton, néhány napra megálltam a városban. Szerencsém volt látni egy igen szép néprajzi kiállítást a helyi történeti múzeumban, melyet a régi sámántárgyakból állítottak össze. A helyi kollégák elmondták, hogy a kollekció legszebb darabjai a XX. század elejéről valók, és tulajdonképpen nem ismerik az eredetét. Nagy érdeklődéssel hallgatták, amikor Baráthosi történetét el adtam, mert ez lehetőséget adott nekik arra, hogy pontosan meghatározzák az addig bizonytalan eredetűnek leltározott tárgyakat.

Sohasem idézték Baráthosinak egy kéziratban maradt tanulmányát, melynek címe: A keleti tunguzság hitvilága. Jóllehet nem mindenben érthetünk egyet manapság Baráthosi összehasonlító szemléletével, mégis azt el kell mondani róla, hogy hihetetlenül értékes részletekkel gazdagította tudásunkat a távol-keleti kis népek 20. század eleji samanizmusáról. Érdemes idézni néhány gondolatát:

„A sámán világnézet szerint, ez a világ tele van különféle szellemekkel. Vannak jók és rosszak, erősek és gyengébbek, ártók és segítők, félelmesek és jóindulatúak. A földnek, égnek, erdőnek, mezőnek, állatnak és növénynek, betegségnek és egészségnek, szerencsének és balsorsnak, szóval minden teremtettnek meg van a jó vagy rossz szelleme, és ezekre vigyázni kell. Az ember legfőbb gondja, hogy a szellemeket megnyerje és megtartsa a maga részére, a rosszakat pedig igyekezzék távoltartani, jóindulatra serkenteni, és ha már más nem lehet, akár áldozatok árán is megbékíteni.” (Baráthosi 1996:67) „… A sámánt az emberek és szellemek közötti összekötőnek, közvetítőnek tartják. A sámán ereje, felfogásuk szerint ember- és természetfeletti, mert állandó összeköttetésben áll a szellemekkel, amelyek szükség szerint engedelmeskednek és segítik a sámánt. A sámán mondja meg, hogy melyik szellem bálványát, illetve bálványképét csinálják meg. Ezenkívül arra is ad utasítást, hogy miképpen forduljanak a bálványszellemhez. A sámánhoz fordulás minden esetben megtörténik, ha a házilag készített bálványszellem nem segített. Ilyenkor ezeket eldobják, megsemmisítik, s aztán szigorúan ragaszkodva a sámán utasításához, készítik el az általa javasolt új bálványszellem képét.” (Baráthosi 1999:69)

Az egyik faluban igen összebarátkozott az egyik helyi sámánnal, Ajdanuval, akivel testvériséget is fogadtak. (Baráthosi 1999, 17-es kép) Ez a nanaj sámán igen sok értékes részlettel szolgált a helyi sámánságot illetően. Például elmondta a magyar kutatónak, hogy a sámán mellére és hátára nagy, kerek fém tükröket (toli) kell kötni, mert ezek megvédik mindenféle fegyver ellen, amikor ellenségei megtámadják. Ezekben a tükrökben meg lehet látni a jövendőt és azt, amit a sámán látni akar. Elmondta továbbá, hogy a sámánok mindennapi élete alig különbözik a köznapi emberekétől, hiszen ők is éppúgy halásznak, vadásznak, mint sorstársaik. Ajdanu háza sem különbözött nagyon a többi épülettől, kivéve azt, hogy a padláson tartotta sámánfelszerelését. Tőle tudta meg Baráthosi, hogy a sámánok néha gyűlést tartanak, például a Bolony tó mellett, ahol minden sámánnak külön kis sátra volt a tó felé fordulva. Ajdanu elvitte a magyar kutatót az egyik ilyen gyűlésre, de kikötötte, hogy nem szabad fényképeket készítenie. Baráthosi így emlékezett: „Megkapó látvány volt ez az egy hétig tartó varázslati ünnepély. Este mindegyik sámán a sátra előtt ült, felöltözve varázslóruhájába, s kis tüzet gyújtva maga előtt. A félkör közepén nagyobbacska tűz lángolt, és e körül jártak táncoló lépésekkel a soros sámánok, dobolva és énekelve” (Baráthosi 1999:74).

A budapesti Néprajzi Múzeum adattára többszáz Baráthosi rajzot is őriz, amelyeket nagyrészt még a terepen készített, s később itthon kiegészítette őket magyarázatokkal. Ezeknek a tárgyaknak a legnagyobb része valamilyen rítushoz, hiedelemhez, vagy gyógyításhoz kapcsolódik, és éppen ezért felbecsülhetetlen értékű a gyűjtemény (Baráthosi 1999:87–102; természetesen csak szemelvényeket közöltünk a rajzokból a kötetben). Ha történeti perspektívából nézzük, akkor ez a gazdag rajzgyűjtemény, Baráthosi fotóival egyetemben a magyar vizuális antropológia mérföldkövének tekinthet , ezért is tartottuk fontosnak valamivel részletesebben foglalkozni az munkásságával.

Gyűjtőúton Baráthosi nyomában

1993-ban jutottam el az Amúr mentén él nanajok közé, éppen azzal a szándékkal, hogy a nagy előd nyomdokain haladva, bizonyos fokig az kutatásait is tovább folytassuk. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy egy finn kollégával, Juha Pentikäinennel, a helsinki egyetem összehasonlító vallástudományi tanszékének vezetőjével együtt szerveztük meg az expedíciót, melynek során vizuális etnográfiai dokumentum filmet készítettünk (lásd a Függelékben lévő Filmográfia nanaj témájú filmjeit). A gyűjtőút során először az akkor már nyolcvanadik életévét betöltött sámánasszonnyal, Linza Beldivel (1912–1995) ismerkedtem meg, aki abból az alkalomból, hogy mi, távolról jött idegen kutatók látogattuk meg, áldozati szertartást mutatott be a helyi szellemeknek. Ez abból állt, hogy egy kakast áldozott fel (4. tabló) és estefelé az ételáldozatot, természetesen italáldozattal meglocsolva (libatio) ajánlotta fel az őt segítő szellemeknek. Daerge falu az Amúr mentén található és jellemző példája annak az elhagyatottságnak, amelybe ezek a birodalom szélein sínylődő falvak kerültek a peresztrojka idején. A házak szinte kivétel nélkül egyszer faházak, amelyekben többnyire együtt lakik több nemzedék és ugyan az iskola és a kultúrház épülete még meg van a faluban, a gyermekek már a szomszédos faluba járnak iskolába. Az egyik szomszédos falu neve megtalálható volt Baráthosi terepnaplójában is.

Az áldozati szertartás egyik jellegzetessége volt, hogy a család minden tagjának – az iskolás korú kislánytól az idős sámánasszonyig, a rokonság női tagjait is beleértve – kezébe kellett vennie a jellegzetesen lapos nanaj dobot, és fel kellett öltenie a csörg kolompokból álló nehéz sámánövet, hogy a zaj és a dobolás segítségével meghívják a szellemeket. Pontosabban a szellemeket tulajdonképpen szórakoztatni kell az énekkel és a dobolással. Az idős sámánasszony elmondta, hogy a szertartást jelölő szó – jajaori – eredeti jelentése szerint „sámán módra énekelnek” értelmű , vagyis az ének volt a fontos, meg a tánc, mint ahogy erről magunk is meggyőződhettünk. El kell mondani, hogy egyáltalán nem könny eltalálni a csörgős öv mozgatásához szükséges csíp ritmust és a dobolást is ehhez hangolni, és közben előre-hátra haladni a tánccal. A szertartás során, ahogy a sámánasszony elmondta, a segítő szellemeket fel kell ébreszteni és oda kell csalogatni a szertartás színhelyére, mert a szellemek általában alszanak a másvilágon, és amikor a sámán dobolni kezd, akkor ébrednek fel, hogy meghallgassák a sámán hívó énekét (lásd 5. tabló, 2. kép). Érdekes volt megfigyelni, hogy milyen kitüntetett szerepe volt a szertartás során a sámán segít inek, egyfelől a délelőtti kakasáldozat előkészítésében, így például a három jelképes áldozati fa (turu) felállításakor, majd este, a szertartás kezdetén például a dob felmelegítése, „megelevenítése” során. Ez utóbbi alkalommal háziasszonyunk, akinél laktunk, Neszulta Beldi működött közre és melegítette a tűzhely fölött feszülővé a dob bőrét, hogy az szépen szóljon. Jellemző volt, és ez más szibériai népek közében is megfigyelhető, hogy a sámán segítője szorosan a fő sámán/asszony nyomában jár és sok esetben valamilyen közvetlen kapcsolat is van közöttük. Ő veszi át elsőként a dobot, amikor a szellemek meghívására és egyben szórakoztatására kerül sor. Mint az idősebb nemzedék tagja, jól lehetett látni, hogy milyen különbség volt az doboló tánca és mozgása és a fiatalabb nemzedék, már teljesen rendezetlen, a hagyományos mozgáskultúrát nem ismer táncimitációja között (vö. 6. tabló). Ezt a szertartást teljes egészében megörökítettük a Sámánok: régen és ma című néprajzi dokumentumfilmünk második részében (lásd a Filmográfiában).

Ottlétünk alatt került sor egy családi ünnepség megrendezésére, amelyet a nemrég elhunyt családfő emlékére szerveztek meg. Erre a teljes rokonság bevonásával került sor, méghozzá először a temetés után negyven nappal, majd egy év múlva, és végül két év elteltével. Nekünk abban a szerencsében volt részünk, hogy ezen az utolsó emlékünnepen vehettünk részt, pontosabban résztvevő megfigyelőként rögzíthettük az előkészületeket, hiszen ott laktunk a háznál, és filmezhettük (pontosabban videón rögzíthettük) magát az egész szertartást és annak minden részletét. A nanajoknál az ilyen nagy halottbúcsúztató szertartás neve kaszataori (lásd Eliade 1972:210, valamint Lopatin 1960) és ennek során vezetik át az elhunyt lelkét a túlvilágra (buni). Az előkészületek során disznóáldozatot mutattak be a kertben lév hármas áldozati fenyőnél, amelyek már az évek során karvastagságúra nőttek, és mintegy a családi áldozatok szent helyszínét jelölték. Ott ölték le a disznót, melynek vérével bekenték a fákat és az előttük álló asztalon három pohár vodkát is odakészítettek az ősök szellemének (7. tabló). Még ugyanezen nap délutánján a házban lévő szellemtartó nagy cserépkorsó (panya) előtt is tisztelgett háziasszonyunk és egy rokonságba tartozó sámánasszony (Gara Gejker), amikor a disznó megfőtt fejét némi belsőséget, tésztaféléketés édességeket felajánlottak az sök szellemeinek. A korsót fehér terítővel leterítették, hogy a szellemek nyugodtan aludhassanak. Ide is, a korsótartó szekrény küszöbére három pohár vodkát helyeztek (8. tabló).

Egy nappal a nagy szertartás előtt elkezdődött az érkezők vendéglátását szolgáló ételek elkészítése is, ami a távol-keleti szokásoknak megfelelően több mint egy tucat fogából állt. Ez természetesen csak a rokonság asszonyainak közös munkájával, együttműködésével valósulhatott meg. A halottbúcsúztató szertartás napján el vették az elhunyt régi fényképét és még a szobában kis oltárszerűen elrendezve ételekkel, édességekkel és cigarettával tisztelték meg a megidézett lelket. Ezután egy még nagyobb áldozati asztalt terítettek kint a kertben, tűz mellett a földre, ahová a fényképek elé minden el készített ételből, köztük a mi csörögénkhez hasonló fánkból is kivittek egy-egy kis tányérral. Természetesen nem maradhatott el az ilyenkor szokásos italáldozat sem, ami különféle italokat jelent, vodkát, teát és valami piros színű üdítő italt. Az elhunyt fényképe mellett ott volt édesanyjának a képe is, és ezeket a fényképeket a tűz fölött háziasszonyunk kezébe dobta a meghívott sámánasszony, aki szemmel láthatóan Neszulta Berdivel együtt vezette és irányította az egész szertartást. Többek között például a tüzet körbeárkolták (9. tabló) és ezt az arasznyi árkot vízzel körbeöntötték és összekötötték a szabadtéri oltárral. A tűz és a víz együttesen segített a halott lelkének megmutatni a túlvilágra vezet utat. A rítus egyik fontos mozzanata volt továbbá, hogy a halottól még megmaradt utolsó ruhadarabokat részben kiosztották a rokonság tagjai között, de a megmaradt és viseltesebb darabokat a tűzbe tették, hogy a felszálló füst segítségével a halott után küldjék. A szertartás során megfigyelhettük, hogy a férfiak és a nők, legalábbis eleinte külön ültek, de később, a hangulat oldódása után már nem tartották be az ülésrendet, amely feltehetően korábban nemek szerint rendezte a jelenlévőket. A halotti ünnep természetesen fesztelen evés-ivásba torkollott és a jelenlév sámánasszonynak és segítőjének tulajdonképpen csak szertartásirányító szerepe volt.

A nanaj népművészet a mai világban

Terepmunkánk során lehet ségünk volt az egyik szomszédos faluba eljutni, mégpedig az iskolai évzáró ünnepély alkalmával. Az iskola mellett egy szerény épületben, amit kultúrháznak neveztek, kis helytörténeti gyűjteményt is láthattunk, amelynek tárgyai nagyrészt a messze földön híres nanaj hímzéseket és ruhakészít gyakorlatot mutatta be (lásd 10. tabló). Az iskolások csoportja az ünnepség alkalmával, tőlünk teljesen függetlenül, egy kis kultúrműsorral szórakoztatta a jelenlévőket, a kicsinyek álnépviseleti ruhában, bizonyos fokig a sámántáncot imitálva egy kis műsort mutattak be. Máshol is megfigyelhettük, hogy a népművészetnek ilyen ünnepi alkalmakra elővezetett változata mennyire széleskörűen elterjedt, és a hatalmas, multikulturális Szovjetunióban tulajdonképpen az identitásépítő kulturális tőke igazi megbecsülése ellen működik. A túlkoreografált álnépi táncok megjelenése, még egy ilyen távol-keleti kis faluban is, valójában inkább a valódi hagyományelemek elfedését szolgálják.

Mégis van valami biztató abban, hogy amikor a hagyományos nanaj hímzéskultúra továbbélése, vagy egyáltalán léte felöl érdeklődtünk, akkor még el tudtak venni néhány darabot a régi népviseletből, és elmondták, hogy a hímzések készítését nem hagyták el, hiszen aránylag jó piacot jelentenek az időről-időre megjelenő turistacsoportok, és különösen a nagyobb városok szabadpiacain. (Valóban, Habarovszkban a piacon, a már akkor megjelent kínai kereskedők portékái mellett, a helyi népművészet alkotásait, köztük a hímzéseket magam is láthattam.) Minden esetre elmondható, hogy ezen a távol-keleti vidéken, egy aránylag kis nép körében megfigyelhető volt a hagyományőrzésnek egy igen tudatos változata, ami egyfelől a régi elbeszélések, vagyis a narratív hagyomány (Van Deusen 2001) megtartásában nyilvánul meg, valamint a nanajokra oly jellemző , puha fából faragott különféle szellemábrázolások, apró idolok készítésében. Ez utóbbiakat aztán szívesen áruba is bocsátják, így aztán a finn kolléga és jómagam is hozzájutottunk ilyen szellembábúkhoz. Köztük olyanokhoz is, amelyeket korábbi szertartások folyamán már használtak, valódi rituális kontextusban, de valamilyen oknál fogva nem semmisítették meg azokat, s ezért könnyen megváltak tőlük az érdeklőd néprajzos kérésére. Az ilyen másolat- művészet végülis a XX. század végének egyik népművészeti formája, amely itt ugyan még megőrizte eredeti jellegzetességét, de máshol akár a reptéri művészet („airport art”) formáját is öltheti.

A nanaj népművészet eredeti továbbvitelét és egyben globálissá tételét jelenti Anatolij Donkán munkássága, aki hivatásos művészként indult, de az utóbbi évtizedben már Európában él és egymás után rendezi azokat a kiállításokat, amelyeken bemutatja az általa faragott szellembábúkat. A puhafából készített és a hagyományos formákat híven követ szellemábrázolások eredeti és nagyon modern szobrokként hatnak kiállításain (11–12. tabló). Továbbvitte a régi, halbőrből készített nanaj ruhaviselet hagyományát is, méghozzá egészen modern designt megvalósítva, és szép, távol-keleti arcú ifjú manökenek segítségével megelevenítette ezeket az újszerű ruhakölteményeket. Nem valószínű, hogy a távol-keleti halbőr ruházat (13. tabló) akármilyen formában is elterjedjen Európában, mégis nagy sikere van ezeknek a ruhabemutatóknak és az apró szobrocskáknak. Anatolij Donkán tehát megvalósított valamit abból az ideából, amit újabban „glocal” terminussal jelölnek, vagyis a lokális hagyományok globális színpadon való bemutatását.

A nanaj sámánság újjászületése talán nem olyan látványos, mint Szibéria más népeinél, mégis, ennek az Amúr-menti kis népnek a nagyon karakterisztikus népművészete olyan belső erővel rendelkezik, ami biztosítéka továbbélésének. Az egészen fiatal nemzedék számára az iskolákban az orosz kulturális fölényt csak a helyi hagyományok markánsan eltérő stílusával lehet ellensúlyozni – ezt a helybeliek is felismerték és ennek megfelelően nevelik a gyerekeket. Figyelemre méltó ez a hagyományőrzés még akkor is, ha egyelőre a folklorizmus szintjén próbálják a helyi népművészetet megőrizni.

Ezt olvastad már?

Sámánok bölcsessége - Pszichedelikus gyógyítás

Sámánok bölcsessége – Útmutató a pszichedelikus gyógyításhoz

Az ezredforduló környékén a nyugati orvostudomány vizsgálni kezdte azokat a pszichedelikus növényeket amik segítségével a paleolit kor sámánjai gyógyítottak