Kezdőlap > Hírek > LSD 50 éve – avagy az érszűkítőtől a képzelettágítóig
Az LSD 50 éve

LSD 50 éve – avagy az érszűkítőtől a képzelettágítóig

avagy az érszűkítőtől a képzelettágítóig

Az LSD 50 éve. Emil Fischer, a 19. század egyik legjelentősebb német szerveskémikusa az élő szervezetek fontos építőköveinek, a cukroknak és az azokat átalakító enzimeknek a vizsgálata során száz éve arra a következtetésre jutott, hogy biokémiai folyamatokban az egymással kölcsönhatásba lépő anyagok szerkezete úgy illeszkedik egymáshoz, mint “kulcs a zárhoz”. Ez az analógia szolgált a későbbiekben alapul a gyógyszerek és a hatáskifejtésükért felelős specifikus kötőhelyek szerkezeti komplementaritásának pontos jellemzéséhez, a korszerű receptorelmélet kidolgozásához. Ma már számos természetes és szintetikus gyógyszer és bioaktív anyag esetében ismert a biológiai válaszreakciónak utat nyitó “zár” molekuláris szerkezete, melynek alapján eltervezhető az odaillő “kulcsok” alakja, azaz a kémiai hatóanyagok szerkezete. Előfordul azonban, hogy valamely ismeretlen felépítésű “zár” kinyitásához a véletlen ad kezünkbe “kulcsot”, vagy – molekuláris próbálgatással – valamilyen egyszerűsített szerkezetű vegyületet mint egy “álkulcsot” használunk a biológiai válaszreakció kiváltásához. Ezek az “álkulcsok” azonban nemcsak a kívánt ajtót nyithatják, hanem új, nem várt világok is feltárulhatnak a maguk sajátos angyalaival és ördögeivel.

Az anyarozs és az ergotizmus

Az LSD előtörténete több évszázadra nyúlik vissza és a ma ergotizmusnak nevezett betegséggel kapcsolatos. A szédüléssel, hasi fájdalmakkal, hányással, a végtagokban zsibbadással és égető érzéssel kezdődő, majd rángógörcsökkel vagy érszűkülés miatt a végtagok és más testrészek elüszkösödésével járó kór, az úgynevezett “ignis sacer” talán a legrégebben ismert mikotoxikózis. Egyes adatok szerint már az időszámítás előtti évszázadokban is előfordult és méreteire jellemző, hogy az akkor még fertőzőnek tekintett betegség gyötrelmeinek enyhítésére létrejött Szent Antal-rend 1095-ben kelt alapítólevele egy európai kiterjedésű endémiáról tesz említést. Járványszerű fellépéséről még jelen századunkból is vannak leírások (Oroszország 1926-27, Anglia 1928). Az anyarozsmérgezés közegészségügyi szempontból még ma is figyelmet érdemel, bár a korszerű növényvédelmi eljárások (például a vetőmagok csávázása gombaölő szerekkel) már megakadályozzák a kialakulását.

A betegség hosszú lappangási ideje és a tünetek általános volta miatt csak a múlt század közepén ismerték fel, hogy az ergotizmus a gabona tisztítása során nehezen észrevehető mikrogombával kapcsolatos.

Arthur Stoll, a svájci Sandoz cég baseli gyógyszerkutató laboratóriumának világhírű szerveskémikus vezetője a század elején gyógynövények aktív hatóanyagainak vizsgálatával foglalkozott. E munkák során határozták meg többek közt több ma is használt gyógyszer, így a gyűszűvirágok (Digitalis lanata és D. purpurea) és a tengeri csillagvirág (Scilla maritima) szívglikozid hatóanyagait. Érdekes módon az anyarozs gyógyító hatását évszázadokkal ezelőtt is ismerték, drogként első alkalommal Adam Lonitzer “HERBÁRIUM”-ában (Kräuterbuch, 1582) szerepel.

Stoll 1918-ban az anyarozsból elkülönítette az ergotamint, melyet tiszta formában, borkősavval alkotott sójaként a nőgyógyászatban a méhizomzat összehúzódását kiváltó hatása miatt a szülés megindítására és főként a szülés utáni vérzések megállítására használtak azóta is. Érszűkítő hatásából adódóan az ergotamin, általában koffeinnel kombinálva, migrénes fejfájás kezelésére is alkalmazható. Az ergotizmus tulajdonképpeni okozói az ergot alkaloidok a kalászos gabonafélék közül elsősorban rozskalászokon élősködő Claviceps purpurea gomba szkleróciumának méreganyagai. A gomba toxikus metabolitjai közül háromnak: az ergotaminnak, az ergometrinnek és az ergotoxinnak van jelentősége. Az ergotizmust elsősorban az ergotamin és az ergotoxin okozzák.

Angol és amerikai kutatók korabeli eredményein felbuzdulva Stoll munkatársa, Albert Hofmann 1935-ben felelevenítette a Sandoz cég által korábban egyszer már befejezett anyarozskutatásokat. Az új eredmények alapján lehetővé vált az ergot-alkaloidokból speciális hidrolízissel “lehasítani” az alkaloidok közös építőkövét, alapvázát, az úgynevezett lizergsavat. Ez megteremtette a lehetőségét annak, hogy az így hozzáférhető savból olyan félszintetikus származékokat állítsanak elő, amelyek farmakológiai tulajdonságai várhatóan előnyösebbek a természetes vegyületeknél. Bár a gyár gyógyászati célokra kilogrammos tételekben gyártotta a lizergsav kiindulási anyagául használt ergotamint, Hofmann – hogy az anyagokból csak a biológiai vizsgálatokhoz szükséges minimális mennyiséget (10-50 milligrammot) használjon el – kénytelen volt elsajátítani a preparatív mikrokémia fogásait. E munkák során olyan új hatóanyagokat fedezett fel, amelyeket ma is használnak szülészeti illetve vérkeringési zavarok valamint az alkoholizmus kezelésére.

1938-ban, azzal a szándékkal, hogy a központi idegrendszerre ható, vérkeringést és légzést stimuláló, gyógyszerhez, a nikotinsav-dietilamidhoz (niketamid) hasonló szert dolgozzon ki, Hofmann előállította a lizergsav N,N-dietil-amidját. A vegyület borkősavas sója a huszonötödik volt a lizergsav-származékok sorában, ezért az LSD-25 kódszámot kapta. A biológiai vizsgálatok laboratóriumi jegyzőkönyvei rögzítették, hogy a kísérleti állatoknál a gyenge méhösszehúzó hatás mellett nyugtalanságot is észleltek, de amúgy figyelemreméltó hatás nem volt tapasztalható. A kutatómunka tovább folyt, Hofmann újabb és újabb érdekes hatású vegyületeket fedezett fel, eközben pedig az LSD-25 Csipkerózsika-álmát aludta a laboratórium polcán.

1943. április 16.

Eltelt öt év, amikor Hofmann – felrúgva a már vizsgált és továbbfejlesztésre alkalmatlannak talált vegyületekre vonatkozó gyári szabályokat – további farmakológiai kísérletekhez újraszintetizálta az LSD-25-öt. Április 16-án, pénteken a vegyület borkősavas sójának néhányszor tíz milligrammját tisztítás céljából átkristályosítva azonban váratlan rosszullét fogta el, és abba kellett hagynia a munkát. Stollnak péntek délutáni tapasztalatairól egy jelentésben számolt be. Leírta, hogy a rendkívüli nyugtalanság és enyhe szédülés otthon ágyba kényszerítette. A kellemes részegséghez hasonlító állapotban furcsa látomásai támadtak. Mivel a fény túlságosan bántotta, lehunyta a szemét és az így kaleidoszkópszerűen kavargó, színes világban fantasztikus képeket látott. Ez az állapot úgy két óra hosszat tartott, majd szinte minden utóhatás (“másnaposság”) nélkül elmúlt.

Hofmann arra gondolt, hogy az esemény aznapi munkájával függött össze, és valószínűsítette, hogy – bár figyelmesen dolgozott – az átkristályosítás során az LSD-25 borkősavas oldata az ujjára cseppenhetett és a bőrén keresztül felszívódott anyag okozta a látomásokat. De ha így van, akkor a vegyületnek igen hatékonynak kell lennie! Ezért önkísérletben akart megbizonyosodni a furcsa hatásról. A laboratóriumban vízben feloldott 250 mikrogramm LSD-25 sót, és megitta. Hamarosan szédülés és izgatottság fogta el, látászavarai valamint nevetési ingerei támadtak. Hazatért, és mintegy két órával a szer bevétele után olyan kritikus állapotba került, hogy orvost kellett hívni. Ezek után már nem volt kétséges: a hallucinációt az LSD-25 okozza. A vegyület hatékonyságát jellemzi, hogy az akkor ismert legaktívabb hallucinogén, a Közép-Amerikában honos peyotl kaktusz (Lophophora williamsi) hatóanyaga, a meszkalin körülbelül 300 milligramm dózisban okoz látomásokat, tehát az LSD mintegy négyezerszer hatásosabb a meszkalinnál. (Ha “csupán” ezerszer lenne aktívabb, Hofmann nem érzékelt volna semmit!)

Az önkísérletet követően a zürichi egyetemen kísérletek kezdődtek, hogy kiderítsék e rendkívüli anyag által kiváltott pontos tüneteket és az esetleges felhasználási lehetőségeit idegrendszeri betegségek kezelésében. Az egy ideig Delysid néven forgalmazott pszichofarmakon azért keltett figyelmet orvosi körökben, mert általa mesterségesen lehet előidézni a skizofrénia tüneteit, látomásokkal kísért reverzibilis pszichózist. A tudományos – elsősorban pszichológiai és pszichiátriai – vizsgálatok a háború után más országokban is folytatódtak, majd az ’50-es években sorra nyíltak “LSD-klinikák” Angliában, Csehszlovákiában, Hollandiában, az NSZK-ban, Olaszországban, a Skandináv országokban és az észak-amerikai kontinensen.

Sokszínű hatásmód

Az LSD a meszkalinhoz hasonlóan a vizuális ingerekre érzékeny idegi központot stimulálja, de a hatásmechanizmusa a több évtizedes kutatások ellenére sem ismert pontosan. A vegyület jellegzetes hatása mai ismereteink szerint azzal magyarázható, hogy központi idegrendszer neurotranszmittereinek több típusú specifikus receptorához kötődnek. E tekintetben figyelemre méltó, hogy az LSD merev, többgyűrűs váza fontos neurotranszmitterek szerkezeti elemeit tartalmazza. Az egyik az adrenalin, noradrenalin és dopamin jellegzetes fenil-etil-amin szerkezeti egysége. Ezt az alapvázat tartalmazza a már említett meszkalin is, továbbá a csikófarkfélék fő hatóanyaga, az efedrin valamint más természetes és szintetikus szimpatomimetikus szerek. Dopaminerg hatásuk alapján megfelelően módosított szerkezetű félszintetikus ergot-alkaloidok (például a bromokriptin) eredményesen használhatók különböző agyi vérkeringési problémák, a Parkinson-kór valamint egyes meddőségek kezelésében is.

A másik jellegzetes szerkezeti elem a sokrétű élettani hatású indolil-etil-amin váz. Ez megtalálható aszerotonin -ban (más néven 5-hidroxi-triptamin), amely nemcsak közvetlen érszűkítő hatásáról ismert, de neurotranszmitterként egyes hormonális folyamatok, a szexuális magatartás és a bioritmus szabályozásában is részt vesz. A szerotonin-anyagcsere zavara súlyos pszichiátriai tüneteket, például szorongást és depressziót okozhat.

A kísérleti eredmények legtöbbje szerint az LSD hallucinogén hatása annak tulajdonítható, hogy a vegyület az agy szerotonin-forgalmába avatkozik bele, mégpedig úgy, hogy megnöveli a szerotoninszintet. Biokémiai vizsgálatok pedig azt mutatták, hogy az LSD nagy affinitással kötődik a szerotonin-receptorok egy csoportjához. Szent-Györgyi Albert mérései szerint a receptor és a sok tekintetben rokon hatású szerotonin, LSD valamint klórpromazin (a depresszió és a szkizofrénia kezelésére használt erős nyugtató gyógyszer) kötődésének molekuláris alapja az, hogy mindegyik vegyület elektronban gazdag aromás gyűrűrendszert tartalmaz. Így ezek a vegyületek igen erős elektrondonorok, aminek következtében a receptorral – amely e kölcsönhatásban elektronakceptorként viselkedik – stabil, úgynevezett töltésátviteli komplexet képeznek.

A ’60-as években a különböző kemikáliák fokozott használata felhívta a szakemberek és a közvélemény figyelmét e vegyületek esetleges káros mellékhatásaira is. Felmerült a kérdés: okoz-e az LSD maradandó vagy örökletes testi illetve idegrendszeri elváltozásokat? Bár 1967-től néhány szakközlemény arról írt, hogy LSD-élvezőkből vett sejtmintákban az örökletes anyagot hordozó kromoszómák töredezése figyelhető meg, tovább hogy az anyag kémcsőben is előidézett kromoszómakárosodásokat, de későbbi vizsgálatok megcáfolták ezeket az eredményeket. Ma sem ismert pontosan a vegyület esetleges toxikus hatása.

Az öröm- és hírszerzés eszköze?

A görög mitológiában a kenyéráldás és a föld gazdagító erejének istennője Déméter. Az istennő kultuszának főhelye Athén közelében, Eleusisben volt, ahol a beavatottak titkos vallási szertartásokat tartottak. Hofmann, Gordon Wasson és Carl Ruck szerint a több mint háromezer évvel ezelőtti eleusisi misztériumokon fogyasztott, mentával kevert üdítő ital, a kykeón olyan árpából készülhetett, amely hallucinogén hatású ergot alkaloidot termelő Claviceps paspali gombával volt fertőzve. (Megjegyezzük, hogy ma az anyarozs-alkaloidok fermentációval történő termelésére ezt a gombafajt használják.)

Évezredekkel később, a 2. világháború alatt a náci orvosok dachaui koncentrációs táborban pszichoaktív anyagokkal végeztek kísérleteket. A német SS ugyanis komoly érdeklődést mutatott minden olyan szer iránt, ami a hírszerzésben illetve vallatásnál felhasználható. A vizsgálatok során így többek közt azt találták, hogy meszkalinnal kezelt áldozatok legbensőbb titkaikat is felfedték kérdezőiknek. A háború után ismertté vált jegyzőkönyvek alapján az amerikai Központi Hírszerző Hivatal, a CIA – feltételezve, hogy a Szovjetunióban és a keleti tömb más országaiban is folynak hasonló kutatások – először Kékmadár, majd 1951-től Articsóka fedőnévvel programot indított, hogy a hírszerzésben használható “igazságszérumot” találjanak. E munkák során vizsgálták egyes barbiturátok, az amfetamin, a kokain, a prokain, a marihuana, a heroin és más pszichoaktív anyagok hatását önmagukban vagy kombinációkban a viselkedésre, a tudati állapot befolyásolására, valamint az igazmondásra.

A negyvenes évek végén az első tudományos közlemények ismertették az újonnan felfedezett LSD hallucinogén hatását, és a CIA azonnal megkezdte annak a felderítését, miként lehetne a szert valamilyen módon felhasználni a hírszerzésben (például ügynökök beszervezésére és befolyásolására, “agymosásra”, vagy vallatásra). Olyan kérdések is felvetődtek, hogy mi történne, ha szabotőrök hallucinogén anyagokkal mérgeznék egy csatahajó vagy akár egy város ivóvizét. 1954 közepére a CIA ösztönzésére az LSD amerikai gyártása is megindulhatott.

Az ’50-es évek végére az LSD iránti érdeklődés átlépte az ideggyógyászati intézetek és pszichiátriai kutatólaboratóriumok küszöbét. A vegyület új híveit már nem a pszichotikus tünetek átélés révén való megértése és nem az alapkutatás érdekelte. Az anyag körül támadt misztikus aura alkotói fantázia, a művészi kreativitás felé vezető út megvilágítását ígérte. E tekintetben az egyik legnevesebb kísérleti alanyAldous Huxley volt, aki meszkalin hatása alatti élményeiről számolt be “Az észlelés kapui” című, a pszichedelikus szubkultúra manifesztumának tekinthető esszéjében. Az irodalmi élet és a művészvilág kísérletezői voltak Allen Ginsberg, Ken Kesey, Tom Wolfe, Lawrence Ferlinghetti. A Harvard egyetem pszichológus professzorából LSD-guruvá vált amerikai Timothy Leary és Londonban élő Michael Hollingshead követői között filmesek (Roman Polanski, Jack Nicholson és Cary Grant) és zenészek (Paul McCartney, és a Rolling Stones tagjai, Eric Clapton, Donovan) voltak. Rövid idő alatt az LSD nemcsak az alkotás (kreáció), hanem a kikapcsolódás (rekreáció) egyik népszerű eszközévé vált, elsősorban az USA nyugati partvidékén. A ’60-as évek közepére San Franciscó-i Golden Gate Park szomszédságában levő Height Street és az Ashbury Avenue kereszteződésének környéke vált az LSD-fogyasztók gyülekezőhelyévé és kulturális centrumává. Újságok, képzőművészeti irányzatok, zenekarok jöttek létre és népszerűsítették a “savat”. Az időszak gettólázadásai és a vietnami háború egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy fiatalok milliói hátat fordítottak az uralkodó konformista társadalmi morálnak és – mintegy új hitre térítendő a világot – egy, még ma is elevenen ható új életmód prófétáivá váltak. De a gondolat és a képzelet megtalált szabadsága nem tarthatott sokáig. 1967-ben, két évvel azután, hogy Észak-Vietnam bombázását elrendelte, Johnson elnök szövetségi törvényben tiltja meg az LSD és más hasonló drogok engedély nélküli használatát és terjesztését. Ekkorra már lényegében a vegyülettel kapcsolatos minden kutatás leállt, még a Sandoz cégnél is. Csak néhány fanatikus tudós vizsgálta továbbra is az anyag magasabb rendű szervezetek viselkedésére gyakorolt hatását, például az amerikai John Lilly, aki LSD-vel kezelt delfinekkel is végzett kísérleteket. Tudnunk kell, hogy az LSD a magyar törvények szerint kábítószernek minősül, 1980 óta gyógyászati célra nem hozható forgalomba, felhasználása csak tudományos célra engedélyezhető.

Az érzéki élvezeteket és az emberi szellem alkotó energiáját dicsőítő William Blake (1757-1827) az angol irodalom misztikus látnoka – akiknek gyerekkora óta víziói voltak – 1790-93 közt írta a Menny és Pokol házassága című művét. Ebben az Energiából fakadó Gyönyör, az Ördög pártján harcol az emberi létet megnyomorító racionalista Angyalok rideg bölcsessége ellen. Az érzékeink által szabott korlátok leomlásával – legalábbis Blake szerint – ráláthatunk majd a teremtő képzeletre: “Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.”

(William Blake: Menny és Pokol házassága, Szenczi Miklós fordítása)

Az LSD és más hasonló pszichoaktív vegyületek nemcsak puszta hedonikus célokat szolgálhatnak, de hozzásegíthetnek az alkotó személyiség és a kreatív folyamat megértéséhez.

Janus-arcú anyagok

A 20. század utolsó dekádja, “az agykutatás évtizede” még csak alig kezdődött el, de a neurobiológiával és neurokémiával foglalkozó szakemberek pszichoaktív vegyületek felhasználásával jelentős haladást értek el már ez idáig is a normális és a patológiás idegrendszeri folyamatok biokémiájának, fiziológiájának megismerésében. Lehetővé vált az agyműködés biokémiai folyamatainak, az idegrendszerre ható gyógyszerek, valamint a kábítószerek hatásmechanizmusának jobb megértése. Az ismeretek révén figyelemre méltó eredményekhez jutottak egyes pszichológiai, pszichiátriai kórtünetek terápiájában, és forgalomba kerültek olyan hatóanyagok is, amelyek segítségével várhatóan eredményesen lehet kezelni a kábítószer-függőséget.

Az ez idáig a kémiai szakirodalomban leírt több mint ötödfélmillió szerves vegyület töredékének ismert a biológiai hatása. A társadalom számára hasznosnak ítélt vegyületek (gyógyszerek, növényvédő szerek, színezékek, polimerek stb.) általánosan elterjedt használatának örvendenek, míg más anyagok különböző (toxikológiai vagy kriminológiai) okokból tilalmi listákra kerültek. Az LSD egyike ezen Janus-arcúanyagoknak. Rövid kultúrtörténete jól példázza, hogy a magát fejlettnek tartó, “civilizált” társadalom milyen érzékenyen reagált a primitív gombákból származó apró kristályokra!

De az érzékelés, a képzelet és a tudat határainak felderítése továbbra is izgatja a kíváncsi emberek fantáziáját. A kérdésre, hogy e téren a kémiai szerekkel való kísérletezést az újra népszerű meditáció váltja-e fel, vagy pedig a ma még csak jobbára kísérleti állapotban levő, számítógéppel tetszés szerint generált mesterséges világban, az úgynevezett “virtuális valóság”-ban tett “utazás” lesz a napi gondoktól megszabadulni kívánók kedvelt “rekreációja”, az elkövetkező évek adnak választ.

© Új Magyarország, 1993

Ezt olvastad már?

Entheogenic Sects and Psychedelic Religions

Entheogenic Sects and Psychedelic Religions

Entheogenic Sects Psychedelic Religions. This article clarifies some of what is being suppressed with regard to churches that use peyote other psychedelics.