Kezdőlap > Hírek > Sámánok nyomában Tuva földjén
sámánok nyomában tuva földjén
11. kép Oorzsak sámán teljes díszben a szent forrásnál áldozati szertartást mutat be a hely szellemeinek.

Sámánok nyomában Tuva földjén

Hoppál Mihály – Sámánok nyomában Tuva földjén

Egy kis nép sámánjai a kutatások tükrében

Él Ázsia földrajzi közepén – a mai Tuva Köztársaságban, az Orosz Föderáció részeként – egy kis népcsoport, melyet hol szojotnak, hol urjankhajnak, hol tofának, hol todzsának, hol meg darkhatnak neveznek a történeti és az etnográfiai szakirodalomban. Mivel az alig negyedmilliós kis nép sámánja- it sokan tanulmányozták, érdemes bevezetésként áttekinteni e kutatásokat. Meg kell ezt tegyük annál is inkább, mert a magyar kutatók, köztük e sorok írójának mestere, Diószegi Vilmos is Tuvában gyűjtött 1958-ban (augusztus 5–25. között; vö. Sántha, 2000, 213–224.) és jelentős tanulmányokat publikált. ezért is vettük kölcsön némi módosítással az ő könyvének címét ismertető áttekintésünk címéül.
Az első magyar etnográfus Jankó János volt, aki először adott hírt a tuvaiak samanizmusáról az Ethnographia 1900-as évfolyamában. ezt a tanulmányát reprint formájában külön kis kötetben megjelentették, eb- ből idézünk: „Hosszadalmasabb és körülményesebb volt Najdüknek, a tangnu-urjankhaji nősámánnak a táncza, melyet Dzindzilikben láttunk. Az urjankhaji sámánnak kétféle táncza van: az egyiket akkor táncolja, mikor meghívják, a másik a rendes, a kötelező, melyet havonta háromszor, 9, 19, és 29-én végez. Úgy Najdüknél, mint a kobdói sámánnál Tabün-Szakhal- nál ilyen kötelező tánczot láttunk, amelyet a sámán csakis a maga sátrában tánczolhat.” (Vö. sáNtHa, 2000, 213–224.) Leírásából, amely tele van érté- kes részletekkel és helyi terminológiával (például a dob, dobverő neve), az derül ki, hogy nemcsak látta a sámánnő táncát, de igen alaposan oda gyelt minden apró részletre is, amikor leírta a sámánszeánszot. Sőt, nemcsak le- írta a sámán tevékenységét, hanem állandóan össze is hasonlította a más népeknél tapasztalt jelenségekkel (például a nyelvi anyaggal). A Töredék a sámán hitvilágból című fejezetben bemutatja a lapockacsonttal végzett jóslást, a tűztiszteletet, végül pedig az állatáldozatot. Külön fejezet szól a dobról – mintegy 12 rajzzal illusztrálva –, ezek a képek olyan tárgyakat örökítettek meg, amelyek lehet, hogy ma már nem is léteznek. Végül a zá- rófejezetben – A sámán ruha címűben – többek között részletesen leírta, milyen sámánöltözeteket látott. Sajnos a részletekben gazdag leírásokból nem derül ki, hogy ezeket a ruhákat a helyszínen vagy a pétervári „orosz császári tudós akadémiában” vette-e szemügyre. Mindenesetre hasonló ko- rai tudósítást a 19. század végéről csak egyet ismerünk, egyetlen szojot sámán-kosztümről Finnországból (HeiKel, 1896).

Diószegi Vilmosnak 1972-ben váratlanul bekövetkezett halála után könyv- tárának és kéziratos hagyatékának egy része a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének archívumába került. ezt az anyagot 1973-ban Schmidt éva rendezte és leltározta. ebben található egy vaskos dosszié, amely Dió- szegi tuvai gyűjtéseit tartalmazza, azokat, amelyeket 1958. augusztus 2. és 29. között készített. A dosszié anyagát még ő osztotta két részre, az első, Tuva (szojot) sámán-énekek című részben hét adatközlőtől mintegy 676 sor- nyi szöveg található (egy helyen közbeszúrással: „második tekercs”, vagyis mintha magnetofonfelvétel leírása lenne!), ezután a szövegekben előforduló szavak szójegyzéke, majd 13 oldalnyi orosz fordítás olvasható (ezeket a szö- vegeket most ellenőrzi és fordítja újra Somfai Kara Dávid). A másik anyag 39 oldalnyi ritkán gépelt terepjegyzet, feltehetően a gyűjtőfüzetek jegyzeteinek tisztázása, átírása. ezekből a szövegekből szinte szószerint tett át részlete- ket a nagy sikert aratott Sámánok nyomában Szibéria földjén című könyvébe (diószegi, 1960), valamint tudományos adatközlő tanulmányaiba is (vö. dió- sZegi, 1959, 85.), például a sámánbotokról szóló részt, amelyet idézünk:

Az új sámán először sámánbotot (tajak) kapott, s csak később adtak neki dobot, amikor már jó sámánná vált. A bot a kezdő sámán eszköze. Mindig nyirfából készült, és rendszerint vörösre festették, vörös agyag- gal; ilyent a hegyekben találtak. A sámán, ha csak botja volt, „gyalog járt”. Két-három év elteltével az új sámán kéri, hogy csináljanak neki dobot. Akkor már „dobon lovagol”. Arikaj sámánnak példáúl egy évig volt botja. Takpazsik sámánnak két évig. A sámánok a dob elnyerése után is megőrzik botjukat. Akad olyan sámán, aki egész életén át meg- marad a sámánbot mellett. Például Hodan élete végéig bottal sámánko- dott. A szellemtől függ ez: „közli” a sámánnal, hogy nem akar dobot. Azonban a botos sámán is lehet olyan erős, mint akinek dobja van.
egyesek szerint a sámánnőknek csak sámánbot járt. egy lámasá- mán beszélte, hogy nénje bottal végezte szertartásait haláláig. Albisz kadaj sámánasszony ugyancsak egész életén át így sámánkodott. Töb- ben bizonygatták, hogy a „kis sámánt” (picikham) csupán sámánbot illeti meg.
A botosnak semmi más eszköze nincs. Nemcsak dobja, dobverő- je nincs, hanem fejrevalója, köntöse, csizmája sem. Az ilyen sámánt botos sámánnak nevezik […] Az északkeleti szojot sámánok többféle botot használnak. Az ágaikat fejnek nevezték, általában az arcot is jelölték rajta: kifaragták a szemet, az orrt, a szájat és a fület. Volt két, három, öt és kilenc fejü bot. A fejek alatt ívben meghajlított fém- pálcán három, hét vagy kilenc fémkúp függött. A botra harang alakú csengőket is szoktak erősíteni. A csengők nagysága és száma a sámán tehetősségéről tanúskodott.

Mint a szövegből kitűnik, több sámánra is történik utalás Diószegi elbe- szélésében, de sem a könyvben, sem pedig az eredeti kéziratban nem jel- zi konkrétan, hogy kitől, melyik informátortól jegyezte le az adatot. Mint elmondta nem maguktól a sámánoktól jegyezte le a történeteket, hanem inkább olyanoktól, akik maguk még láttak valódi sámánokat. ez teljesen érthető, hiszen abban az időben a samanizmus emlékeit még nem becsülték, és Diószegi heroikus küzdelmet folytatott már azért is, hogy kijuthasson a terepre. Mégis az elszórt adatokból olyan kitűnő tanulmányokat állított össze, mint például a tuvai samanizmuson belüli táji eltérésekről és a szom- szédos etnikus csoportok közötti hasonlóságokról írt munkája (diószegi, 1962), valamint a darkhat samanizmus vizsgálatának ethnogenetikai tanul- ságairól szóló műve (diószegi, 1963). ezeket a cikkeket gazdagon illuszt- rálta az általa összegyűjtött múzeumi tárgyak képeivel, mert rájött arra, s ez az ő egyik módszertani újítása, hogy a sámántárgyak (a dob, a sámánbot, a ruha, a fejviselet) apró eltérései fontos megkülönböztető jegyek lehetnek az intra- és interetnikus kapcsolatok feltárásában.
A jószándék néha túlzásokba is belevitte a lelkes kutatót. elmondta, hogy az informátorokkal emlékezet után lerajzoltatta a régi sámánok ruházatát, és aztán ő ezeket a rajzokat és szóbeli leírásokat publikálta is,2 de amikor 1996-ban megjelent az eredeti kötet reprintje, akkor már kihagytuk ezeket a képeket, mert az „imagery ethnography” ilyen formájú megvalósítása mél- tatlan a nagy kutatóhoz. (Nem véletlen, hogy még életében kemény kritikát kapott ez a módszer; vö. JoHaNseN, 1967.)
Ami viszont fontos és előremutató volt Diószegi szemléletében, hogy a kutatás vizuális aspektusait előtérbe helyezte a sok tárgyról készült fotó és rajz használatával. Kevesen tudják, hogy feltehetően ő volt az első a tuvai sámánkutatásban, aki lmet készített egy sámánasszony gyógyító szeánszá- ról egy irkutszki lmes csapattal. A magam részéről ebben is követni kíván- tam őt, és a terepmunkát lmkészítéssel egészítettem ki, amikor 1996-ban lehetőségem volt videó-felvételeket készíteni Tuvában. 1995-ben készítet- tem elő a forgatást, majd egy év múlva több sámánszertartást örökítettünk meg a Gyógyító dobok című filmben.3
Diószeginek további érdeme, s ez szintén fontos a tuvai samanizmus kutatástörténete szempontjából, hogy rábeszélte S. I. Vajnšteint, hogy ne csak materialista szemlélettel vizsgálja a tuvaiak anyagi kultúráját és a no- mád kultúrát általában, hanem kezdjen foglalkozni a szellemi kultúrával is, azonfelül a samanizmussal. Talán e baráti szavak hatására kezdte a atal, marxista légkörben nevelkedett kutató a helyi samanizmust tanulmányozni. 1961-ben jelent meg történeti-etnográ ai mongorá ája a Tuva északkeleti részén lakó todzsa népcsoportról, s abban már külön fejezet foglalkozik a vallási hiedelmekkel, s annak nagyobbik fele a samanizmussal (VaJNšteiN, 1961, 171–191.). Igaz, csak a régi fotókat közölte és néhány szép rajzot a sámánbotokról meg a sámánruhákról, valamint sámánének (algysh) szöve- geket. ugyanezt az anyagot alaposan kibővítve tette közzé három évtized- del később a közép-ázsiai nomádok világáról szóló monográ ájában gaz- dag képanyaggal (VaJNšteiN, 1991, 240–277.). Kétségtelen, ő már örökre beírta nevét a szibériai sámánkutatás történetébe a tuvai samanizmusról írt cikkeivel (VaJNšteiN, 1968, 1977, 1978, 1984.).
ezért is érdekesek azok a fejtegetései, amelyek során a tuvai samaniz- mus történeti gyökereiről szólva megállapította, hogy a régi írott források alapján a hunokról – akik a tuvaiak ősei lehettek – több olyan szakrális szo- kást jegyeztek fel, amelyeket a tuvaiak ma is gyakorolnak (VaJNšteiN, 1964, 11.). Vagy az az észrevétele, miszerint a még régebbi sziklarajzok számos ábrázolása és a mai sámánfejdíszek között olyan szembetűnő a hasonlóság, hogy a kapcsolatot tagadni lehetetlen (VaJNšteiN, 1991, 271–272.), különö- sen ha feltesszük, hogy a maszkok és a fejdíszek a sámánősök szimbolikus ábrázolásai lehettek.

dioszegi vilmos sz vajnstejn
1. kép Diószegi Vilmos és Sz. Vajnštejn az Ázsia közepét jelző emlékműnél (1957-ben). A fotó Sz. Vajnštejn ajándéka.

S. I. Vajnštein elsőként írta le és publikálta találkozásait egy belső ázsiai kis nép, a tuvai sámánjaival az ötvenes évektől kezdve, ezáltal sok értékes adat birtokába jutott (1. kép). 1963-ban például személyesen meg gyelhe- tett egy beteggyógyító sámánizálást, melynek során a betegségokozó szelle- mek kiűzése állt a ceremónia középpontjában. részletesen leírta az extázis menetét, a küzdelmet az ártó szellemekkel, miközben hatalmas dobütések jelezték, hogy a sámán egy-egy „acélnyilat” küldött a betegségszellemekbe (VaJNšteJN, 1977).
egyik tanulmányában ismertette az 1931-es népszámlálás adatait, amely- ből kiderül, hogy akkor 725 aktív sámánt számoltak össze, vagyis minden húsz háztartásra (jurtára vagy családra) jutott egy sámán (VaJNšteiN, 1984, 353.). ugyanott írta, hogy a súlyos beteg gyógyításakor is lovat áldoztak a sámán vezetésével. Az ég urának világos (szürke) színű lovat, míg a hegy szellemének vöröses lovat áldoztak. A közelmúlt gyakorlatára való utalása el kell, hogy gondolkoztassa a kultúra kutatóit, hiszen az ilyen adatok azt jelzik, hogy a kultúrák életében évszázadok igen keveset jelentenek, mert szibériai kortársaink, néhány órai repülőútra tőlünk, középkori krónikáink- ban leírt állatáldozatokat tartanak még ma is, ahogy arról személyesen is meggyőződhettem 1996-ban.
egy másik kitűnő cikkében Sz. Vajnštein az eren nevű tárgyak szerepéről írt a tuvai samanizmusban. Az eren szellemmel telített tárgy, amelynek se- gítségével a sámán például ki tudja űzni a betegséget az emberből. Az orosz szerző ifjúságának hosszú éveit töltötte Tuvában (mert apját oda száműzték a korai kommunista időkben). ebben a cikkében sorra vette a különféle eren típusokat, kitűnő etnográ ai adatok ezek az 1950-es évekből, amikor a atal kutató a terepmunkát végezte (VaJNšteiN, 1978). Itt meg kell említeni, hogy a dolgozat 3. lábjegyzetében az akkori idők, vagyis a negyed századdal ezelőtti politika szóhasználatának megfelelően a tuvai samanizmusról megállapította: „Annak köszönhetően, hogy a szocializmus Tuvában kifejezetten sikeresnek bizonyult, a samanizmus itt teljesen elveszítette jelentőségét.”4 Szerencsé- re a samanizmus Tuvában egyáltalán nem vesztette el a jelentőségét, hanem éppen ellenkezőleg, a szocializmus sikeres összeomlásával egyidőben él és virul (HoPPál, 1996).
Nemcsak Moszkvában, de Leningrádban is dolgozott egy lelkes kutatója a tuvai samanizmusnak, V. P. dJaKoNoVa (1981), ő egy 1958-ban elhunyt tuvai sámánnő sírját találta meg a tajgában. Mivel a sámánasszonyt teljes ruházatában és felszerelésével, meg a dobjával helyezték örök nyugovó- ra, pontos leírást, leltárt lehetett készíteni. Olyan részletekre derült fény, amelyeket csak egy ilyen szerencsés lelet segítségével lehet bizonyítani (például hogy a fejdísz és a ruha jelképei pontosan jelzik, hogy erős vagy gyenge sámán volt-e, vagy hogy jó vagy ártó szellemek voltak-e a segítői a sámánnak). A sapkaszerű fejdíszt csak erős sámánok viselhették Tuvában (dJaKoNoVa, 1978). Ilyen fejviseletet 1995-ben e sorok írója is még fényké- pezett Kizilben, a Düngür Sámánszövetséghez tartozó egyik idősebb sámán fején örökített meg ilyen sapkát. Meg kell jegyezni, hogy annak idején dió- sZegi Vilmos (1960) szintén teljesen eltemette és elsiratta a tuvai samaniz- must, de ebből a közlésből is kiderült, hogy az távol a tajgában igenis teljes gazdagságában élt a mindennapok gyakorlatában. ezért nem meglepő, hogy manapság újjáéled, mintegy reneszánszát éli ez az ősi gyógyító mesterség. érdemes erről hosszabban idézni az orosz kutatónő szavait:

A tuvaiaknak lényegében kettős vallásuk volt: a régi samanizmus és a később felvett buddhizmus. 1957-re azonban már egyik sem funkcio- nált, mind a kettőt betiltották, a kultusz szolgálóit zikailag megsem- misítették. Nem volt szabad foglalkoznia a néppel sem a buddhista papnak, sem a samánnak. Tiltott volt a samanizmus.
érdekes dolog azonban a népélet. A felfogás szerint ha meghal va- laki, a lelkét feltétlenül el kell kísérni a túlvilágra, s ezt senki más nem teheti, csak a samán. A családi ünnepekre hagyományból meg kellett hívni a samánokat. Így azután egyetlen család sem tudott meglenni a samán segítsége nélkül, hiszen minden családban van halott, akinek a lelkét a holtak világába, a túlvilágra csak a samán tudta elkísérni.
Magam a samanizmus mellett a temetési szokásokkal is foglalko- zom, ezért Tuvában lépten-nyomon találkozhattam samánokkal, hi- szen minden tilalom dacára ott voltak szinte kényszerűségből minden toron, a megholt emlékére ült szertartáson. Hozzá kell tennem, hogy a samánok akkoriban Tuvában már ismert kellékeik nélkül dolgoztak, hiszen tilalom alatt állottak, eszközeiket a hatóságok összeszedték és elpusztították, a dobokat elégették. De a samánok nemcsak ezekkel a klasszikusnak nevezhető eszközökkel végezték szertartásaikat. Vol- tak nekik nagyon régi, talán még a dob előtti korból való kellékeik, ezeket a hatóságok nem tudták összeszedni: tükrök, legyezőszerű pa- macsok, ostorok, korbácsok és más eszközök. Így a halotti szertar- tásokon, amikor meghívják a holtak lelkeit, alkalmam volt kamláló samánokkal is találkozni.5
ez a különös vallás, amelyet természetesen valamennyi szibériai nép ismer, amolyan reneszánszát éli most. ez egy újfajta samanizmus, mert a voltaképpeni samanizmus örökléssel száll át: vannak bizonyos tünetei annak, hogy valaki samán lesz, vagy legalábbis megvan ben- ne az adottság erre a tevékenységre. Ilyen emberek mindig vannak és voltak a társadalomban, sohasem vesztek ki. Megvolt ez akkor is, amikor betiltották a samanizmust s megvan napjainkban is […] Mostanában tehát, amikor nem üldözik őket, s azt se, aki hozzájuk fordul, kétségtelenül látványos újjászületésen megy át a samanizmus. Úgy gondolom, nem sok időnek kell eltelnie, 2–3–5 évnek, s ezeknél a népeknél újra találkozhatunk klasszikus értelemben vett samánokkal, minden hagyományos kellékükkel, vagyis dobbal, köpennyel. Hiszen érződik, hogy a hagyomány ilyen megújulása kezdődött meg. (rész- let a V. P. Djakonovával készített interjúból, 1992).

Az oroszországi kutatókkal egyidőben (1966–69) a Mongóliában élő urjankhaj népcsoport folklór hagyományait gyűjtötték, a meséket több kö- tetben publikálták és egy tanulmányban a közép-ázsiai hősmesék és a sá- mánrítusok összefüggéseit vizsgálták német kutatók (tauBe, 1981, 1984).

2. kép Sariglar réztükörrel (küzüngü) tisztítja meg a falusiakat.
2. kép Sariglar réztükörrel (küzüngü) tisztítja meg a falusiakat.

Pontosabban, másokkal együtt ők is feltételezték, hogy a mesékben nemcsak a kultúra tárgyi világa, nemcsak a társadalmi viszonylatok, hanem legfő- képpen a hiedelmek, a világkép is tükröződik. erika Taube lipcsei kutatónő motívumonként kimutatja a hősmesék és a sámánisztikus hiedelmek egye- zését. Így például, hogy mind a mesehős, mind a sámán az alvilági utazása során a segítő madarat a saját húsával eteti, s összeveti a sárkánykígyók által a túlvilágra hurcolt királylányok mesemotívumát a sámánok túlvilági utazá- sával, melynek során az elveszett – értsd: megbetegedett emberi – lelkeket hozzák vissza a közösségbe az eksztázis során (tauBe, 1984). Azonkívül felhívja a gyelmet arra, hogy a távoli Mongólia nomád pásztorai körében a sámánok voltak a hősmesék és a hősi epika fenntartói, a szájhagyomány alkotó továbbvivői, őrzői, így érthető, ha ezeket az elbeszéléseket átszövik a sámánisztikus motívumok (vö. még Van deuseN, 2004).
Jól ismert tény, hogy a sámánszertartás egészének ereje sokféle hatás- ból tevődik össze – így a sámán személyes hangján, táncán, gesztusain túl fontos komponens a zenei, vagy még általánosabban: az akusztikai össze- tevő. ezt az aspektust eddig meglehetősen elhanyagolta a kutatás, s csak a legutóbbi időben jelent meg néhány ilyen tárgyú cikk. 1993-ban látott napvilágot Zoya Kyrgyz rövid tanulmánya a tuvai sámán zenéről, pontosab- ban a sámánénekről. A szerző érdeme, hogy mint a Nemzetközi Khoomei (torok-ének) Központ igazgatója kitűnő szervező és bizonyos mértékig szponzorálni tudja a kutatásokat. Sajnos, írása néhány közhelynél többet nem mond, viszont végre néhány pontos kottával is illusztrálja a többnyire anélkül megjelenő írásokat. Noha a kiadvány címe: Rythms of Shamanic Drums, a sámándobok ritmusairól nem esik szó a kötetben, pedig ez úttörő jelentőségű lett volna.
Valentina Suzukey, aki zene-folklorista kutatásaiban abból indult ki, hogy a hagyományos tuvai népi világszemlélet szerint a természetnek (a fáknak, hegyeknek, forrásoknak) szellemgazdái vannak, akiket megidézni a sámánok dolga volt egyfelelől a dob hangjával, másfelől fütyüléssel, illetve a torok-éneklés segítségével (suZuKey, 1995). Mongush Kenin-Lopsan egy 1995-ben megtartott szimpóziumon a fütty sámáni szeanszokon betöltött szerepére világított rá.

A sámán mialatt előkészíti a szertartást, torok-éneket kell előadjon, s benne egy sygyt nevű részt (a sygyt jelentése „fütty”). A sygyt (kiejté- se: szigit) jelképes értelme pedig az, hogy csak egyedül ezáltal az ének által tudja sürgősen megidézni a segítőszellemeket. Amikor a szellem- segítők nem jönnek azonnal, akkor a sámán nagy ügyességgel utánoz- za a különféle állatok hangjait. A régi időkben, a közemberek számára tilos volt csak úgy a sygyt éneklése, mert ezáltal megbántották volna a sámánok szellemeit, ami aztán erős szelet, vihart, havazást, esőzést, de akár háborúságot is okozhatott (KeNiN-loPsaN, 1995.).

A politikai enyhülés hatására szabadabban lehet mozogni a volt Szovjet- unió területén, s így egyre több külföldi is kutathat a sámánok között. Kira Van Deusen 1996-ban összegezte tapasztalatait Shamanism and Music in Tuva című dolgozatában. Maga is muzsikus lévén igen jó érzékkel mutatott rá a tuvai sámánzene néhány fontos jellemzőjére:

A tuvai zene spirituális/szellemi funkciója különösen nyilvánvaló a samanizmussal kapcsolatban. A sámán ugyanis felépít egy sajátos ’hang-világot’ a maga környezetének felhasználásával, amely madár- hangokból, a háziállatok hangjából, a ruházat csörgőinek, csengői- nek és a dobnak a hangjából áll. ez együtt aligha mondható zenének, különösen, ami a ruha díszeinek zaját illeti. Mégis a dob ritmusa, az algysh-ének melódiája és költészete együtt alkotja a sajátos ’hang-vi- lágot’. A zene többféleképpen működik és hat a sámánok világában. A zene segíti a sámánt és a résztvevőket abban, hogy a szeánsz során megtalálják a ’belső világot’ és be tudjanak lépni abba, és megnyitja az ember belső, lelki füleit. Másodszor, a zenei hangok hívják a segítő szellemeket és elrepítik a sámánt a lelki-utazásra. Végül harmadszor, mind a zenei hangok ritmusa, mind pedig a rezgés segít meggyógyíta- ni a beteget az emberi testre gyakorolt különböző rezgés-frekvenciák hatása által (Van deuseN, 1996, 3–4.).

ondar tuva saman
3. kép Ondar, tuvai sámán (1996)

A Vancouverben élő, kitűnő terepmunkát végző Van Deusen egy 2004-ben kiadott könyvében számolt be a tuvai (és a hakasz) sámánokkal és sámánnőkkel való találkozásairól, és közread- ta a tőlük lejegyzett történeteket (Van deuseN, 2004).
A politikai elnyomás évei alatt, amikor még a hangos dobolástól is tartózkodni kellett, a hanghatá- sok csökkentése a sámánok erejét is elvitte, így magyarázták egye- sek a sámánokba vetett hit gyen- gülését. Napjainkban viszont a sámánok úgy gondolják, hogy erejüket azáltal mutathatják na- gyobbnak, ha dobot csináltatnak és azt a gyógyító-tisztító ceremó- nia alatt, ha csak percekre is, de használják (3–4. kép).
Szintén politikai kérdésként merül fel napjainkban a buddhizmus, a lamaizmus és a samanizmus újjászületésének a problémája. Kitűnő dolgozatok születtek, amelyek áttekintették a tuvai samanizmus eredetét és fejlődéstörténetét (MoNgusH, 1995). ez a történet a 13. századi perzsa történetíró, rashid-ad-Din feljegyzéseivel kezdődik, és természetszerűleg utolsó állomása a lamaizmus és a samanizmus szinkretikus keveredése. Az együttélés napjainkban az állami politika szintjén úgy vetődik fel, hogy mi legyen a független Tuva államvallása. A probléma más, ősi sámánhagyománnyal ren- delkező szibériai népnél is felmerült, így például a jakutoknál már 1992-ben (vö. ViNoKuRoVa, 1995, 63.). Tuvában az utóbbi években megerősödött a lamaizmus, különösen a dalai láma látogatása után. A legújabb kutatások között kell megemlíteni ulla Johansen készülő monográ áját a tuvai sá- mánruhákról, valamint nemrégiben megjelent tanulmányát a tuvai lélek- képzetekről (JoHaNseN, 2003).

4. kép Ondar sámán táblája a Düngür házban, arról, hogy milyen betegségeket gyógyít.
4. kép Ondar sámán táblája a Düngür házban, arról, hogy milyen betegségeket gyógyít.

Düngür – a Tuvai Sámánok Társasága

1992-ben a nn etnológus, Heimo Lappalainen Diószegi nyomában indult el Belső-Ázsiába, pontosabban Tuvába, azzal a céllal, hogy néprajzi dokumen- tum lmet forgasson e kis török nép körében. Diószegi könyvét felhasználva elment Todzsába is, hátha talál még élő sámánokat. Nem igazán volt szeren- csés a felderítő útja, noha érdekes fejleményekről számolt be. Nevezetesen arról, hogy Mongush Kenin-Lopsan, aki neves író és folklorista a saját ha- zájában, egyre tudatosabban fordult a sámánsággal kapcsolatos mítoszok, szellemhívó énekek és áldásszövegek (algis) gyűjtése felé és ezekből több kitűnő kötetet is közreadott (KeNiN-loPsaN, 1987, 1993, 1995, 1997).

5. kép Mongus Kenin-Lopsan 1995-ben a Kizil-i helyi történeti múzeum udvarán.
5. kép Mongus Kenin-Lopsan 1995-ben a Kizil-i helyi történeti múzeum udvarán.

A tuvai főváros tör- téneti múzeumában, ahol a néprajzi gyűjte- mény is helyet kapott, Kenin-Lopsan rendsze- resen fogadja a hozzá betérő külföldi kutató- kat, így amikor hosszú évek levelezése után végre személyesen ma- gam is megérkeztem, ott találkozunk (5–6. kép). ekkor elmondta, hogy miként alapították meg a Tuvai Sámánok Szövetségét. A Kenin- Lopsannal 1996-ban készített interjút idézve: elhatároztuk, hogy a tuvai sámánoknak létrehozunk egy fórumot, ez 1992-ben volt. Október 21-én megalakítottuk a Tuvai Sámánok Társa- ságát. Hiszem, tudom, hogy ez egy bátortalan első lépés volt, de nagy boldogságot jelentő lépés. Azután a tuvai Igazságügyminisztérium bejegyzett bennünket és törvényes jogokat nyertünk. erre 1993. ja- nuár 21-én került sor. ezt tekintjük a tuvai Sámántársaság születés- napjának, a neve Düngür, ami dobot jelent. Nagyon örültünk ennek az eseménynek s még abban az esztendőben itt, Kizilben, a Tuvai Köztársaság fővárosában nemzetközi szimpoziumot, tanácskozást tartottunk tuvai és amerikai tudósok, valamint tuvai és ausztriai sámá- nok részvételével. Még ugyanabban az esztendőben, 1993. október 15-én megjelent a Tuvai Köztársaság kormányhatározata, amellyel a tuvai samanizmus kutatására tudományos központot létesítettek. Szi- bériában másutt sehol sem dolgozik ilyen tudományos központ, csak nálunk. Vannak közöttünk tagsági könyvvel rendelkező sámánok, amelyik igazolja, hogy ő valóban sámán. Fiatal szervezet a miénk, 37 sámán tagunk van tagsági könyvvel. Vannak atal tehetségek is, atal sámánok, van belőlük minden járásban, ha nincsenek is sokan, olyan 100–120 ember. Bizonyos idő elteltével vizsgának vetjük őket alá és a legjobbakat felvesszük tagjaink közé. Ma még kötetlenül dolgoz- hatnak, de szemmel tartjuk őket. 1937 előtt nálunk, tuvai földön több mint 700 aktív sámán volt, pontosan 725. Pragmatikusan fogalmazva, a faluban az egyetlen tudással felfegyverkezett ember a sámán volt. Most meg csak 37-en vannak, holott az ország lélekszáma 210 ezer fő, ennyi az őslakos tuvaiak száma. Nagyon bízom benne, hogy ősi kultúránk, szellemi kultúránk ősi forrása, a tuvai samanizmus újjá fog születni. ez a hagyomány a mi ősi forrásunk, mert a tuvai sámánok a sámán misztériumokat, sámán énekeket csak anyanyelvükön, tuvai nyelven művelik. A sámánhit a mi velünkszületett ősi hitünk.
Kenin-Lopsan mindig pontosan és költőien fogalmaz, s tulajdonképpen az ő tekintélye, írói munkásságának súlya az, ami lehetővé tette, hogy a Düngür-szövetséget megalakítsák. egy külön épületet is kaptak a város kö- zepén, kissé irónikus, hogy ez éppen szemben van a városi kórházzal, úgy- hogy a betegek választhatnak, hogy hol gyógyíttatják magukat. A szerző saját terepnaplóját idézve:
Az utazás előtti utolsó napon, délelőtt még benéztünk a Düngür-házba. Most sem csalódtam, mert egy atal és két öreg sámán gyógyított, il- letve fogadta a ’betegeket’. Azért tettem idézőjelbe a beteg szót, mert a páciensek, akik odasereglettek – vagy tizen ültek vagy álltak a folyosón és zető-asztal előtti kis térben – többnyire nem betegek, hanem csak a jövőt szeretnék megtudni, hogy hozzákezdjenek-e valamihez, szeren- csés-e az időpont, vagy csak nem mennek a dolgaik és tisztító szertartá- son kívánnak részt venni. Kedden, vagyis két nappal korábban, amikor ott jártunk, tizenöt beteget számoltunk össze. De ez a szám állandóan változik, mert csak a rövid fél óra alatt, amíg ott voltunk, legalább egy tucatnyi ember jött, és nézett be a házba, többen elmentek, néhányan maradtak, be zettek és vártak sorukra. Háromnegyed tizenkettőkor ál- landóan jönnek az újabb és újabb emberek, legalább fele arányban a- talok, és nagyobb arányban nők. Sokszor egész családok együtt.
Az egyik szobában egy jóságos arcú öreg sámán atal lánykát gyó- gyított éppen, amikor beléptem. Mint később kiderült, Kular (Mokur- ool Szevenovics) sámán csak ötvenkilenc éves, de hetvennek látszik (és a Baj-tajgából jött, ott lakik a Teli nevű faluban).
A sámán éppen a kislánynak jósolt a 41 kis kavics segítségével, majd körbedobolta a széken ülő leánykát. A család a fal mellett ült, megilletődve nézték az öreget, pirosra festett dobjával, amint egyre jobban belevitte magát az énekkel és a dobszóval valamiféle gyenge transzba, ez látszott az arcán és meg-megvonagló vállán. Persze ez alig volt több, mint egy-két pillanat, hiszen a szertartás már szinte rendelés-szerűen mechanikus volt.

6. kép Minderma, Diószegi Vilmos egykori kísérője és tolmácsa 1995-ben.
6. kép Minderma, Diószegi Vilmos egykori kísérője és tolmácsa 1995-ben.

Ami a Düngür-házban folyik, a samanizmus fejlődésének valóban telje- sen új fejleménye. Igazi 20. századvégi jelenség, melyet a hagyományostól eltérő körülmények alakítottak ki és alakítanak: egy igen tudatos, a helyi értelmiség kezdeményezésére alakuló szervezet kiszolgál egy nagyon is népi, köznépi igényt, amit a nap mint nap megjelenő tömegek bizonyítanak. A poszt-kommunista világ jellegzetes, hagyományokban gyökerező, de mégis a mai körülményekhez jól alkalmazkodó, átalakult és alakuló hagyomány- őrzésének példája a mai tuvai samanizmus.6
Van még egy érdekes momentuma a mai tuvai samanizmusnak. Az, hogy városi környezetben szinte még jobban működik, mint vidéken, noha ott is újra dolgoznak a sámánok és a városi sámánok is kimennek vidékre, rend- szeres gyógyító körutakat tesznek.
Végül még egy fontos dolgot kell megemlíteni a tuvai samanizmus mai fejlődését illetően. ezek pedig a külföldi hatások, amelyek egyfelől éppen a tudósi érdeklődésből adódtak, másfelől pedig a Foundation for Shamanic Studies megjelenéséből. ez az utóbbi „non-pro t educational organization” két expedíciót is szervezett Tuvába, 1993-ban és 1994-ben. ezekről angol nyelven beszámolók is megjelentek (PeteRs, 1993; BRuNtoN, 1994; uccusič, 1995), melyekből nyilvánvaló, hogy a nyugati világból jött érdeklődők, kuta- tók és gyakorló városi sámánok – mint amilyen például Paul uccusič Bécs- ből – mennyire segítették a tuvai helyi autoritásokat és magukat a sámánokat is abban, hogy felismerjék saját értékeiket. Ha nagyon kritikusak akarnánk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy egyfajta „sámán-turizmus” kezd kifej- lődni Kizilben a Düngür szervezésében. Így 1995-ben egy minden korábbinál népesebb „városi sámán” csoport – köztük többen gyakorló pszichiáterek – érkeztek Tuvába, és együtt dolgoztak, „gyógyítottak” a helyi sámánokkal.
Mindenesetre rendkívül érdekes új jelenség ez a kulturális antropológiai kutatás számára, hiszen a helyi sámánok és a nyugati pszichiáterek, meg a nyugati városi neo-sámánok együttműködése, egymás munkamódszereinek meg gyelése és eltanulása új helyzetet teremt. A kutató, aki a helyi hagyo- mányok tanulmányozásának céljával érkezett a „terepre”, Amerikából jött „városi” sámánnőt talál az egyik szobában, amint egy helyi atal párt dobol körül, a másik szobában pedig a helyi sámánasszony egy francia kutatóorvos bajait diagnosztizálja. Mindez a hagyományos szerepek teljes keveredését mutatja, ebben semmi meglepő nincs – ilyen a mai „posztmodern” világ. Nem véletlen fejlemény ebben a sorban az, hogy 1996 júliusában a négy legjobb tuvai sámán meghívást kapott Ausztriába, a pszichiátriai világkon- ferenciára, ahol külön szekció foglalkozott a samanizmus és a pszichiátria kérdéskörével. A sámánok elrepültek Kenin-Lopsan vezetésével Nyugatra, hogy ott bemutatókat tartsanak. A samanizmus tuvai története meggyőzően bizonyítja, hogy minden üldöztetés és idegen hatás ellenére a samanizmus él és újra virágzik, mert újra szabadon szólnak a sámándobok.

Gyógyító dobok

A sámánszövetség épülete egy régi faházban kapott helyet, amely korábban a második világháborúban szolgált veteránok háza, találkozóhelye volt. Kenin- Lopsan elérte társadalmi kapcsolatai révén, hogy a szövetség tagjai ebben a házban „rendelhessenek”. ez azt jelentette, hogy naponta, sokszor még a hétvégéken is a szövetséghez tartozó és igazolvánnyal rendelkező sámánok a ház négy szobájában egymás mellett – egy szobában ketten-hárman is voltak – rendszeresen fogadták a pacienseket. (ez annál is érdekesebb volt az odaérkező etnológus számára, mert – amint arra már utaltam – az utca má- sik oldalán a városi kórház ugyancsak elhanyagolt betonépülete volt látható.) Bent a folyósokon a gyógyításra váró asszonyok és fér ak sorban álltak, vagy ültek, de gyakorta a ház udvarán is csoportos sámánszertartást gyelhettünk meg (7. kép).

7. kép Sarigar sámán a Düngür gyógyító ház udvarán.
7. kép Sarigar sámán a Düngür gyógyító ház udvarán.

Az egyik idős sámán atal fér akból álló csoport előtt dobolt azzal a céllal, hogy számukra egészséget biztosítson. ez az idős sámán a leg- mélyebb odaadással és átéléssel volt képes hívni segítő szellemeit, és minden bizonnyal ezért volt olyan mély hatással a vidékről érkezett atal fér akra. A sámán ruháján látszott, hogy nemrégiben készült sötétbordó bársonyból, és a hátán kilenc, kígyószerű lógó rongyból készült rojt (csilan) függött, fölötte pedig hét apró csengő volt. A sapkaszerű fejdíszből két szarvszerűen kikép- zett rézkúp állt ki, a fejdíszt a homlok fölött bagolytollak ékesítették. Sarigar, az öreg sámán mély hangú, vörösre festett dobjával hívta szellemsegítőit és az udvar oldalán ülő és guggoló atal fér ak összetett tenyérrel (a mi ima- kéztartásunkkal) nagy tisztelettel gyelték dobolását. egy későbbi alkalom- mal, amikor vidékre utaztunk, egy jurtában meg gyelhettem, hogy tenyérnyi réztükrével (küzüngü) a család összes tagját, a atal serdülő lánytól az idős nagymamáig mindenkit megvizsgált, illetve megtisztított, egyszerű mozdulatokkal, a paciensek teste fölött néhány centivel végighúzva a sámánok att- ribútumaként számon tartott kerek fémtükröt. (egyébként ő volt az, aki első tuvai utam végén, amikor elbúcsúztunk egymástól, ává fogadott, kijelentve oroszul: „Fiam vagy”! Hozzátette azt is, hogy visszavár, hogy átadhassa sá- mán tudását, amit gondolom úgy értett, hogy azt a részét ennek a tudásnak, ami egyáltalán átadható a messziről, idegen kultúrából érkezett kutatónak.)
ugyancsak a Düngür-ház udvarán láttam egy másik idősebb sámán, Kir- giz Khurak gyógyító szertartását, amelyről fényképet is készítettem. ő volt akkor az egyik leghíresebb és legerősebbnek tartott khám, vagyis sámán a tuvaiak nyelvén, akivel megérkezésünk után leghamarabb megismerked- tem. Neki külön kis szobája volt a Düngür-házban, ott is lakott, és ott fogad- ta az embereket. égszínkék selyem köntösét színes gyöngyök díszítették, hátán a sámánok fontos segítő állatát jelképező kígyók műanyagból voltak. Mint elmondta, Novoszibirszkből rendelte, mert megtudta, hogy ott ilyen hajlékony műanyag kígyókat lehet kapni. Fejdíszén, melyről gyöngysorok lógtak le, szintén volt két kisebb kígyó és a vörös anyagból készült fej- pántból jó harminc centiméteres sastollak álltak ki. egy alkalommal egy atal pár érkezett hozzá, akiket kígyóvonalakkal díszített festett dobjával körbe dobolt, amikor az udvaron leültette őket. Mint elmondta, ez egy tisz- tító szertartás volt, mert a atal házaspár családi életében valami elromlott. Khurak a maga életéről elmondta, hogy a sámánüldözések idején őt is be- börtönözték, és csak nagy szerencsével menekült meg a munkatáborból.
A sámántársaság harmadik, legidősebb tagja Mokur-ool Szevenovics Kular (59 éves) 1996-ban a Bai-tajgából érkezett a fővárosba és nagy népsze- rűségnek örvendett a helyi lakosság körében. egy alkalommal sikerült az ő gyógyító-tisztító szertartását megörökíteni, amikor egy négygyermekes csa- ládot vizsgált meg. Külön-külön mindenkinél pulzusdiagnosztikát végzett, majd egy kis, asztalterítőnyi anyagra kitett jóslókövek (khüvanak) segítségé- vel határozta meg az egyes személyek egészségi állapotát. erre a szertartás- ra egy, a düngür tagjai számára külön felállított gyógyító sátorban, jurtában került sor, ahová azért vonultak el egyes gyógyító sámánok, mert a régi fa- házban már nem fértek el, hiszen a sámánok száma és a gyógyítást-tisztítást váró személyek száma is állandóan növekedett. ez a család is tulajdonkép- pen egészséges emberekből állt, hiszen atal gyerekekről volt szó, és inkább elővigyázatosságból jöttek el a sámánhoz, aki a diagnózis után körbedobolta őket, szellemhívó énekét recitálva. (ez az epizód látható a Gyógyító dobok című néprajzi dokumentum lmben, melyet annak idején a Magyar Televízió segítségével forgattunk második tuvai utam alkalmával, melynek operatőre Nádor Lajos volt, a gyártásvezető pedig Aranyosi éva.) Kular sámánnak is szép, mély hangzású, vastag karimájú, vörösre festett dobja volt, fejpántját pedig fekete sastollak díszítették. A szertartás végét az jelezte, hogy a család minden egyes tagját meggyújtott boróka ágakkal megfüstölte (8. kép).

8. kép Az öreg Kular Mokur-ool a gyógyító jurtában egy családot tisztít (1996. július 4.).
8. kép Az öreg Kular Mokur-ool a gyógyító jurtában egy családot tisztít (1996. július 4.).

1996-ban több más sámánnal is készítettünk felvételt, így többek között Ivan Szanievics Ondar sámánnal is, aki a Düngürben lévő névtábla szerint magát ham, nom nomcsuurnak nevezte. Neki különleges fejdísze se volt, és a többiektől az is megkülönböztette, hogy füttyszóval hívta segítő szelleme- it a szertartás elején. A Düngür szobáiban több atal sámán is gyógyított, az egyik például selyem szalaggal díszített saskarmokkal ütögette a páciens hátát. Vagy egy más alkalommal kerek kis réztükörrel, amiről szintén kék selyemszalagok lógtak le, tisztította a betegeket (9. kép). Találkoztam egy egészen fiatal sámánjelölttel is, Oleg Csuldumoglu uvana volt a neve, s felszerelését egy diplomatatáskában tartotta, köztük a tuvai sámánok által néha még használt kézi korbács is megtalálható volt.

9. kép Fiatal sámán a Düngür házban.
9. kép Fiatal sámán a Düngür házban.

A Düngürben dolgozó sámánok között szép számmal voltak sámánasz- szonyok is, akik közül a legidősebb, az 1924-ben született Szalcsak Duu- Darij Bajiroolovna, szintén a Bai-tajgából származott a fővárosba. egysze- rű zöld köpenyéről elől és hátul hét-hét, rongyból készített, kötélszerűen megformált kígyó alak lógott le. ő gyógynövényeket itatott a betegekkel, fejdísze, sámánköpenye nem volt, mint ahogy sok más sámánasszonynak sem. Csak korbáccsal vagy egyszerű masszázzsal gyógyítottak, mint példá- ul Szaida Oorzsak (10. kép). Más sámánasszonyok csak egy medvekarom- ból készített amulettel (adig ēren) a nyakukban fogadták a betegeket, mint például Irina Kenden, aki Shagonar helységből érkezett a fővárosba. egy másik sámánasszony bevételeket feltűntető füzetéből látszik, hogy 1996. július 2-án ottjártunkig tíz beteget fogadott, átlagban 15–25 ezer rubeles (ez akkor 6–7 dollárnak megfelelő összeg volt) díjat számítva egy szertar- tásért. A városban működő sámánasszonyok között Jelena Mongus szintén a gyógyító jurtában várta a hozzá fordulókat. egy alkalommal három asz- szony érkezett és őket dobolta körül hatalmas, vörös dobjával. Zöld színű sámánköpenyére háromszor hét kígyó alakú lógót varrtak, fejdíszét pedig bagolytollak ékesítették. Sikerült a szertartás elején elénekelt sámánénekét is megörökíteni:

Áldáskérő ének (algïš)

óvjatok minket, óvjatok!
északi magas hegyek szellemei,
Jószándékú hegyszellemek.
Nagy erények,
Hozzatok áldást!
A mi hitünk
erősödjön (hit legyen)!
A rossz távozzon!
A mi hitünk
erősödjön (hit legyen),
és tiszta legyen mint a tej!
A dolgok jól végződjenek, Szabadon járhassunk!
óvjatok minket, óvjatok! Hegyszellemek,
Szerencsét hozzátok nekünk!
Ártó erőket távolítsátok el,
A dolgok jól végződjenek! óvjatok minket, óvjatok, Hegyszellemek,
Szerencsét hozzatok nekünk!
(a bajokon) átjutunk,
Örömet hozzatok nekünk!
Nagy áldásom,
Holdam, napom, Hegyszellemeim,
Nagy erények,
Hozzatok áldást!
óvjatok minket, óvjatok! Forrásvizű
Hegyeink
Jószándékú szellemek (burhánok), Zűrzavar ne legyen,
óvjatok minket, óvjatok! Hegyszellemek,
Boldogságot hozzatok!
Az út ahol járok,
Virágozzék!
óvjatok minket, óvjatok!
A veszélyek távozzanak,
óvó hegyszellemek,
A dolgok jól végződjenek! óvjatok minket, óvjatok! Hegyszellemek,
A szerencse ránk köszöntsön, Áldást hozzatok!
Borókával füstöljetek,
A dolgok jól végződjenek!7

Egy alkalommal vidékre mentünk, hogy az ott működő sámánokkal is találkozhassunk. egy kis faluban él Mongus Mandari, aki akkor 63 éves volt, és mesterségét, mármint azt, hogy ő sámánasszony, elmondása szerint azzal jelzi, hogy szúrós cserjét szúrt a kerítésbe, mintegy jeleként annak, hogy minden gonoszt távol tartson házától. A kis falu, Tevehaja határában egy máig nomadizáló család vendégszeretetét élvezhettük, és a velünk lévő kizili atal sámánasszony a reumatikus fájdalmakkal küszködő háziasszonyt gyógyítani kezdte, melynek részleteit szintén sikerült megörökítenünk (lásd a Gyógyító dobok című lmben). ez a negyvenes éveiben lévő sámánasz- szony, aki szintén csak az utóbbi években kezdett el gyógyítani, háromféle módon is próbálta levenni a betegséget az idősebb asszonyról. elsőként egy késsel jelképesen körülvagdosta az asszonyt, majd vízzel is körülöntözte, végül pedig megfüstölte a fájós lábat, vagyis tűzzel, vassal, vízzel egyaránt gyógyított.

10. kép Szaida Oorzsak masszázs terápiát folytat a Düngürben.
10. kép Szaida Oorzsak masszázs terápiát folytat a Düngürben.

A vidékre vezető út során sofőrünk és egyben a Düngür Társaság akkori titkára, Oorzsák Dugar-szürün Ocsur-ool, aki szintén gyakorló sámán volt, rendre megállt az útszéli kőhalmoknál, a szentnek tartott ovoo-nál és a sza- lagokkal gazdagon feldíszített szent fáknál. ő is megadta a tiszteletet eze- ken a pontokon a helyi szellemeknek. Az egyik szent fenyőnél tejet locsolt a hatlukú szertartási kanállal (toskarak) a fa ágaira. egy másik alkalommal ő vitt el a tuvaiak által igen nagy becsben tartott szent forráshoz, ahol ál- dozati szertartást végeztünk, melynek célja utunk és munkánk sikerének biztosítása volt. A szent forrást (arzsan) szalagokkal borított fák és bokrok vették körül, és az odalátogatók leggyakrabban a szembetegségek gyógyítására használták a tiszta vizet. Van persze egy kis bódé is, ahová el lehet vonulni fürdőzésre, hogy a szent víz által megtisztuljanak a bajoktól. Az egyik fán a forrás mellett egy mankót is láttam felakasztva. Az otthagyott megszámlálhatatlan szalag mennyiségéből arra lehetett következtetni, hogy igen sokan és rendszeresen látogatják ezt a szent helyet. Miután Dugur- szürün felöltötte bordó selyem sámánköpenyét és feltette sastollas fejdíszét, dobjával minket is megáldott, és tejet hintett a hely szellemeinek, utunkhoz és munkánkhoz szerencsét kért e kis szertartás segítségével (11. kép).

sámánok nyomában tuva földjén
11. kép Oorzsak sámán teljes díszben a szent forrásnál áldozati szertartást mutat be a hely szellemeinek.

Egy másik alkalommal, amikor vidékre mentünk, együtt utaztam egy Auszt- riából érkezett neo-sámán csoporttal. ennek vezetője Michael Harner tanítvá- nya, Paul uccusič, aki rendszeresen tart és vezet doboló csoportokat „városi” sámánok számára. ebben a csoportban több pszichológus és pszichiáter is volt, akik arra vártak, hogy végre valódi sámánokkal találkozzanak Belső-Ázsiá- ban, a sámánok földjén. ez a találkozás igen mély nyomokat hagyott ezekben a városi civilizációból kiszabadult értelmiségiekben, akik először jártak ezeken a területeken. A csoportot Kenin-Lopsan vezette és vitte el szülőföldjére, és minden alkalommal, amikor a szent kőrakásokhoz vagy szentnek tartott „sá- mánfához” érkeztünk, akkor megálltak és dobjaikat elővéve köszöntötték a helyi szellemeket. Kenin-Lopsan néha előadást tartott a vidék történetéről, a sámánlegendákról, de a legfontosabb az volt, hogy csoportosan dobszóval hív- ták a szellemeket és próbáltak kapcsolatot teremteni az övéktől teljesen eltérő természeti környezettel és kulturális miliővel (12–13. kép). A csoportot alkotó ausztriai pszichiáterek és tanárok találkozása az újjászülető tuvai sámánság- gal, és kapcsolatuk a Düngür tagjaival a szibériai samanizmus nemzetkö- zivé válását jelezte. Az a tény, hogy egy európai csoport lelki élményért elutazik a távoli Belső-Ázsiába, azt jelzi, hogy a sámán hagyományoknak olyan vonzereje van, hogy a nagyvárosi emberek pénzt és fáradtságot nem kímélve elrepültek ezért az élményért.

12–13. kép A helybeliek és az Ausztriából érkezett neosámánok csoportja köszönti a Mongun-tajgában a hely szellemeit.
12–13. kép A helybeliek és az Ausztriából érkezett neosámánok csoportja köszönti a Mongun-tajgában a hely szellemeit.

A történet aztán úgy folytatódott, hogy a Bécsben megrendezett Freud- évforduló kapcsán az odalátogató több száz hivatásos pszichiáter kongresz- szusára meghívták a tuvai sámánok néhány fős küldöttségét, Kenin-Lopsan vezetésével. ez az alkalom hihetetlen népszerűséget és ismertséget biztosí- tott a tuvai sámánoknak, akik teljes díszben bevonultak a nemzetközi kon- ferencia megnyitását jelző fanfárok hangjára a bécsi egyetem dísztermébe. A világ minden tájáról érkezett pszichiáterek legnagyobb megdöbbenésére, a tuvai sámánok képviseletében Kenin-Lopsan üdvözölte a kongresszus résztvevőit, és a következő napokon a sámánok „gyógyították” a pszichiáte- reket, vagy legalábbis megmutatták nekik, hogy ők hogyan tisztítják betege- iket otthon, Tuvában. Amikor gyógyításról beszélünk, mindig hangsúlyoz- zuk, hogy a gyógyítás egyben tisztítást is jelent, legalábbis ezt mondták a személyes megbeszélések során nekem a tuvai sámánok. elmondható tehát, hogy a sámángyógyítás nem annyira gyógyítás, hanem inkább megtisztítás jellegű szertartást jelent.
egy bizonyos: a tuvai sámánok világhírnévre tettek szert, ennek egyik eszköze az a sok lm volt, amelyet róluk készítettek a különböző országok- ból érkezett dokumentum lmesek. S van még egy jól működő marketing lehetőség a tuvai sámánság „eladását” illetően. Nevezetesen, hogy a tuvaiak híresek a jellegzetes, kettős hangot megszólaltató torokéneklésünkről is, és bejárják a világot ezzel a nagyon átütő erejű éneklési stílussal azok az együt- tesek, amelyek a fővárosban is fogadják és szórakoztatják a hozzájuk érkező turistákat. Ottlétem alkalmával szerencsém volt egy ilyen műsort megörökí- teni, mert a fellépő együttes éppen egy amerikai turistákból álló csoportnak játszott az egyik jobb szállodában. (Megjegyzendő, hogy a csoport egyik tagja a Zwack unicum vállalat egyik örököse volt, aki éppen belső-ázsiai körútján állt meg akkor Kizilben.) Az egyik dallam, melyet dobkísérettel az együttes befont varkocsú tagja adott elő, állítólag sámánének volt, mint ahogy azt nekem elmagyarázta az előadás után az énekes. A tuvai sámán- ság az etno-turizmus attrakciói közé tartozik, akárcsak azoknak az emléktár- gyaknak a háziipara is, melyet a különféle faragó művészek és a kisméretű szobrokat készítő tehetséges kőfaragók működtetnek. Magam is begyűjtöt- tem néhány olyan alkotást, amely sámánt ábrázol, noha ezeknek a 10–15 cm-es puhakő szobroknak darabját 30–40 dollárért árusította a művész.
Összefoglalva: a tuvai sámánság egyik fő jellemvonása az volt meglátá- sunk szerint, hogy a soha ki nem épített és a politikai változások után teljesen összeomlott hivatalos orvosi ellátás feladatait a sámánok voltak kénytelenek átvenni. ebben a helyzetben a tuvai sámánok szövetsége a legalapvetőbb emberi igényeket szolgálta ki. Különösen azért volt rájuk szükség, mert a tömeges munkanélküliség megjelenésével megnőtt a szorongó és más lelki betegségek- ben szenvedők száma, s a bizonytalanság különösen a atalabb nemzedék tag- jaira nehezedik nagy erővel. Így aztán teljesen érthető, hogy a sámánok szá- ma is megnőtt az elmúlt évtizedben. A hozzám újabban érkezett információk szerint ma már nem egy, hanem hét sámántársaság van magában a fővárosban és még néhány működik külön-külön egyes vidéki kisvárosokban. A kultúra tehát a korábbi szorítás és üldözés megszűnvén kitermelte önmagából azt a gyógyító mechanizmust, amelynek elemei a kommunizmus ideje alatt azért megmaradtak, és amelynek alapjait a Düngür Társaság hivatalos megalakulá- sa tette törvényessé. röviden: a tuvai sámánság a gyógyításra koncentrált, s ez különbözteti meg más népcsoportok új sámánmozgalmaitól.

Irodalom

  • aNaiBiN, Zoia Vasilevna
    1995 ethnic relations in Tuva. Anthropology and Archeology of Eurasia, 34, 1, 42–59.
  • aNZHigaNoVa, Larissa
    1997 renaissance of a Culture: How Khakass Shamanism Survived and Flourishes Today. Active Voice: The Online Journal of Cultural Survival. (www.cs.org)
  • BalZeR, Marjorie
    1993 Shamanism and the Politics of Culture. An Anthropological View of the 1992 International Conference on Shamanism, yakutsk, the Sakha republic. Shaman, 1, 2, 71–96.
    2004 Social Medicine? Shamanic Movements in Siberia. In: Leete, A.–
  • fiRNHaBeR, P. (szerk.): Shamanism in the Interdisciplinary Context.
    1995 Culture Incarnate: Native Anthropology from Russia. Armonk – New york – London, england, M. e. Sharpe.
  • BiRtalaN Ágnes
    1996 A Lineage of Tuvinian Shamans in Western Mongolia. In: staRy, G. (szerk.): Proceedings of the 38th Permanent International Al- taistic Conference (PIAC) Kawasaki, Japan. 85–105. Wiesbaden, O. Harrassowitz.
  • BiRtalaN ágnes – siPos János
    2004 Talking to the Ongons: The Invocation Text and Music of a Darkhad Shaman. Shaman, 12, 1–2, 25–62.
  • BosWoRtH, c. e.
    2003 Shamanism. In: adle, Chahryar – HaBiB, Irfan (szerk.): History 317 of Civilizations of Central Asia, V, 801–812. Paris, uNeSCO Publishing.
  • BRuNtoN, Bill
    1994 Tuva: Land of eagles. Shamanism, 7, 1, 3–20.
  • BucKBee-laPPalaiNeN, Christiana
    1995 Shamans in Tuva Today and yesterday. Newsletter (Shamanic Cen- ter in Finland) 1, 6–11.
  • BudegecHi, Tamara (szerk.)
    1994 Shamanism in Tuva – Scienti c Works of the First Tuvan-American Seminar of Shamans and Shamanologists. Kyzyl, The Scienti c Center for the Study of Shamanism in the Tuvan Museum of regional Studies Named after 60 Heroes.
  • cRaWfoRd, Peter Ian – siMoNseN, Jan Ketil (szerk.)
    1992 Ethnographic Film Aesthetics and Narrative Traditions. Aarhus.
  • cRaWfoRd, Peter Ian
    1993 Visual Anthropologists tell tales – don’t they? In: BooNZaJeR flaes, r. M. – HaRPeR, D. (szerk.): Eyes across the Water, II. Essays on Visual Anthropology and Sociology. 188–191. Amsterdam.
  • deVlet, M. A.
    1997 Ancient Sanctuaries in Tuva and the Origin of Shamanism. In: J. van AlPHeN (szerk.): Spellbound by the Shaman. 37–51. Antwer- pen, etnogra sch Museum.
  • diószegi Vilmos
    1958 Beszámoló leningrádi, valamint szibériai tanulmányutaimról. Ethnographia, LXIX, 628–635.
    1959 Az északkeleti szojotok sámánhitéhez. Ethnographia, LXX, 77–137
    1960 Sámánok nyomában Szibéria földjén. Budapest, Magvető Könyv-kiadó.
    1962a Samanizmus. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.
    1962b Tuva Shamanism: Intraethnic Differences and Interethnic Analogies. Acta Ethnographica Hungarica, XI, 1–2, 143–190. 1963 ethnogenetic Aspects of Darkhat Shamanism. Acta Orientalia, XVI, 1, 55–81.
    1968a Tracing Shamans in Siberia. The Story of an Ethnographical Research Expedition. Oosterhout (Anthropological Publications 6.).
  • diószegi Vilmos (szerk.)
    1963 Glaubenswelt und Folklore der Sibirischen Völker. Budapest, Aka- démiai Kiadó.
  • diószegi, V. – HoPPál, M. (szerk.)
    1996 Shamanism in Siberia – Selected Reprints. Budapest: Akadémiai Kiadó. (Bibliotheca Shamanistica 2.)
  • dJaKoNoVa, V. p.
    1978 The Vestments and Paraphernalia of a Tuva Shamaness. In: diósZegi, V. – HoPPál, M. (szerk.): Shamanism in Siberia. 325–379.
    Budapest, Akadémiai Kiadó.
    1981 Materialien zum Schamanentum der südlichen Tuwiner. Jahrbuch
  • doW, j. des Museums für Völkerkunde zu Leipzig, XXXIII, 36–42.
    1986 universal Aspects of Symbolic Healing: A Theoretical Synthesis. American Anthropologist, 88, 56–69.
  • Eliade, Mircea
    2001 A samanizmus. Az eksztázis ősi technikái. Budapest, Osiris Kiadó.
  • fRidMaN NeuMaNN, eva Jane
    2004 Sacred Geography: Shamanism among the Buddhist Peoples of Russia. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Bibliotheca Shamanistica 12.)
  • Heiker, A. O.
    1896 en sojotisk schamankostym; historiska museet i Helsingfors. Finskt Museum, 1–9, 21–26.
  • HoPPál, Mihály
    1994 Sámánok: lelkek és jelképek. Budapest, Corvina Kiadó
    1996 Shamanism in a Post-Modern Age. Shaman, 4, 1–2, 99–107.
    2003 Tracing Shamans in Tuva. Acta Ethnographica Hungarica, 48, 3–4, 465–481.
    2005 Sámánok Eurázsiában. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • HoPPál, Mihály (szerk.)
    1984 Shamanism in Eurasia. 1–2. Göttingen, Herodot.
  • HoPPál Mihály – sZatHMáRi Botond – taKács András (szerk.) 2005 Sámánok és kultúrák. Budapest, Gondolat Kiadó.
  • janKó János
    1900 Adatok a sámánvallás megismeréséhez. Ethnographia, XI, 211–220, 257–268, 326–333, 345–352, 394–399, 446–450. (reprint 1993).
    1993 Adatok a sámán vallás megismeréséhez. Debrecen, Farkas Z. kiadása.
  • JoHaNseN, ulla
    1967 Zur Methodik der erforschung des Schamanismus. Der tuvanische Schamanismus in der untersuchungen von V. Diószegi. Ural- Altaische Jahbücher, 39, 3–4, 207–229.
    1987 Zur Geschichte des Schamanismus. In: Heissig, W. – KliMKeit (szerk.): Synkretismus in den Religionen Zentralasiens. 8–22. Wiesbaden, Harrasowitz.
    1997 On the Costumes of Tuva Shamans. (előkészületben.).
    1999 Further Thoughts on the History of Shamanism. Shaman, 7, 1, 40–58.
    2003 Shamanistic Philosophy: Soul–A Changing Concept in Tyva. Shaman, 11, 1–2, 29–50.
    2005 Sámán lozó a: változó lélekképzetek Tuvában. In: MolNáR Ádám (szerk.): Csodaszarvas I. 135–156. Budapest, Molnár Kiadó.
  • KeNiN-loPsaN, Mongush B.
    1978 The Funeral rites of Tuva Shamans. In: diószegi, V. – HoPPál, M. (szerk.): Shamanism in Siberia. 291–298. Budapest, Akadémiai Kiadó.
    1993 Magic of Tuvinian Shamans. Kyzyl: Novosti Tuvy.
    1994 Wherabouts of the Soul among Tuvans. In: BudegecHi, t. (szerk.): Shamanism in Tuva. 27–37. Kyzyl, The Scienti c Center of the Study of Shamanism in the Tuvan Museum of regional Studies.
    1995a Shamanic Sygyt as the Beginning of Throat-Singing. In: Abstracts for the Second International Symposium in KHOOMEI (Throat- Singing) – Cultural Phenomenon of the Peoples of Central Asia 14. Kyzyl, Ministry of Culture.
    1995b Tuvan Shamanic Folklore. In: MaNdelstaM – BalZeR, M. (szerk.): Culture Incarnate – Native Anthropology from Russia. 215–254. Armonk, N. y. – London, M. e. Sharpe.
    1996 Shamanic Myths and Hymns from Tuva. HoPPál, Mihály (szerk. ésvál.). Budapest, Akadémiai Kiadó. (ISTOr Books 6.)
    1997 Shamanic Songs and Hymns of Tuva. HoPPál Mihály (szerk. és vál.; Christiana BucKBee segítsévégel). Budapest, Akadémiai Kiadó. (ISTOr Books 7.)
  • KHaRitoNoVa, V. I. (szerk.)
    2004 Sacral in Traditional Culture. (Proceedings of the International Interdisciplinary Scienti c and Practical Seminar-Conference, Moscow–Altai Republic July 6–19, 2003.) Moscow: Institute of ethnology and Anthropology, russian Academy of Sciences.
  • KyRgyZ, Zoya
    1993 Rythms of Shamanic Drums. Kyzyl, International Scienti c Center’Khoomey’.
  • liNdquist, Galina
    2005 Healers, leaders and entrepreneurs: Shamanic revival in Southern Siberia. Culture and Religion, 6, 2. 263–285.
  • MäNcHeN-HelfeN, Otto
    1992 Journey to Tuva. Los Angeles, ethnographics Press, Center for Visual Antropology.
  • MoNgusH, Mannai-ool
    1995 The Origins and Development of Tuvan Shamanism. In: BudegecHi, Tamara (szerk.): Shamanism in Tuva. 9–10. Kyzyl, The Scienti c Center for the Study of Shamanism.
  • PeteRs, larry g.
    1993 In the Land of eagles. experiences on the Shamanic Path in Tuva. Shaman’s Drum (ősz–tél), 42–49. 320
  • PiteRsKaJa, E. s.–KHaRitoNoVa, V. I. (szerk.)
    2005 Sacral Through the Eyes of the ’Lay and the Initiated’. (Proceedings of the International Interdisciplinary Scienti c and Practical Congress, Moscow June 21–30, 2004.) Moscow, Institute of ethnology and Anthropology, russian Academy of Sciences.
  • Reid, Anna
    2002 The Shaman’s Coat: A Native History of Siberia. London, Weidenfeld – Nicolson.
  • sáNtHa István (szerk.)
    2000 Halkuló sámándobok. Diószegi Vilmos szibériai naplói, levelei. I. 1957–1958. Budapest, L’ Harmattan – MTA Néprajzi Kutatóintézet.
  • suZuKey, Valentina
    1995 Shamanism and Musical Folklore of the Tuvans. Khoomei, 33–34.
  • tauBe, erika
    1981 Notizen zum Schamanismus bel den Tuwinern des Čengelsum (Westmongolie). Jahrbuch des Museums für Völkerskunde zu Leipzig, XXIII, 43–69.
    1984 relations between South Siberian and Central Asian Hero Tales and Shamanistic rituals. In: HoPPál, Mihály (szerk.): Shamanism in Eurasia. 2. 344–352. Göttingen, Herodot.
  • tauBe, erika – taauBe Manfred
    1983 Shamanen und Rhapsoden. Die Geistige Kultur der alten Mongolei. Leipzig, Koehler-Amelang.
  • uccusič, Paul
    1995 Second Foundation expedition to Tuva, July 1994. Shamanism, 8,1, 4–9.
  • VaJNšteJN, s. I.
    1961 Тувинцы-тоджинцы. Историко-этнографические очерки. Мо- сква: Изд. Восточной литературы.
    1964 Shamanism of Touvinians. Paper for the VII. ICAES. Moscow: Nauka. (Sokszorosított füzet.)
    1968 The Tuvan (Soyot) Shaman’s Drum and the Ceremony of its ’enlivening’. In: diószegi, Vilmos (szerk.): Popular Beliefs and Folklore Tradition in Siberia. 331–338. Budapest, Akadémiai Kiadó.
    1977 eine Schamanen-Sèance beiden östlichen Tuwinern. Jahrbuch des Museums für Völkerkunde zu Leipzig, XXXI, 28–35.
    1978 The erens in Tuva Shamanism. In: diószegi, Vilmos – HoPPál, Mi- hály (szerk.): Shamanism in Siberia. 457–467. Budapest, Akadé- miai Kiadó.
    1980 Nomads of South Siberia: The Pastoral Economies of Tuva. Camb- ridge, Cambridge university Press.
    1984 Shamanism in Tuva at the Turn of the 20th Century. In: HoPPál, Mihály (szerk.): Shamanism in Eurasia, 2, 353–373. Budapest, Akadémiai Kiadó – Göttingen, Herodot.
    1991 Мир кочевников центра Азии. Москва, Наука.
    1996 The ērens in Tuva Shamanism. In: diószegi, Vilmos – HoPPál, Mi- hály (szerk.): Shamanism in Siberia. 167–177. Budapest, Akadé-miai Kiadó. (Bibliotheca Shamanistica 2.)
  • Van aalPHeN, Jan (szerk.)
    1997 Spellbound by the Shaman – Shamanism in Tuva. Antwerpen, etnogra sch Museum.
  • Van deuseN, Kira
    1997 Shamanism and Music in Tuva and Khakassia. Shaman’s Drum, 47,22–29.
    1999 In Black and White: Contemporary Buryat Shamans. Shaman, 7, 2, 153–165.
    2004 Singing Story, Healing Drum. Shamans and Storytellers of Turkic Siberia. Montreal – Kingston – London – Ithaca, McGill-Qeen’s university Press – Seattle, university of Washington Press.
  • ViNoKuRoVa, uliana A.
    1995 The ethnopolitical Situation in the republic of Sakha (yakutia). Anthropology and Archeology of Eurasia, 34, 1, 60–78.

Jegyzetek

  1. diószegi, 1960, 182–183. ez a rész a kéziratban a 14–15. oldalakon található. 296
  2. Vö. diószegi, 1959, 115–132.; a kiszínezett képeket lásd diószegi, 1963.
  3. Gyógyító dobok. 1996–97 (42’) video. (Néprajzi dokumentum lm a tuvai samanizmus- ról.) Néprajzi szakértő és rendező: Hoppál Mihály.
  4. VaJNšteiN, 1996, 167.; most a reprint kiadásra hivatkozunk, vö. diószegi – hoPPál 1996.
  5. Lásd a 2. képet. 300
  6. Hasonló jelenségekről lásd BalZeR, 1993; HoPPál, 1996. 306
  7. HoPPál Mihály gyűjtése, 1996. Kizil. – soMfai KaRa Dávid fordítása. 312

 

Mihály Hoppál

Tracing shamans in Tuva

Tuva shamanism nowadays is a typical example in the post-Communist world of the preservation of changed and changing traditions that have their roots in the past but are adapting well to the present conditions.
There is another interesting feature of today’s Tuva shamanism, namely, that it seems to function even better in the urban environment than in the rural areas, although shamans are once again working in the countryside too and the urban shamans go out into the country as well, making regular healing tours.
One more important thing must be noted concerning the current development of Tuva shamanism. This is the foreign in uences coming on the one hand from the interest shown by scholars and on the other hand from the “Foundation for Shamanic Studies”. The latter, a non-pro t educational organisation, organised two expeditions to Tuva in 1993 and 1994. reports on these expeditions have been published in english and it is obvious from them that the researchers and practising urban shamans from the western world have done a great deal to help the Tuva local authorities and the
shamans themselves to recognise their own interests. If we wished to be very critical, we could say that a kind of “shaman tourism” is beginning to emerge in Kyzyl, organised by the Dungur. (In 1995, for example, the largest group of “urban shamans” ever, including a number of psychiatrists, came to Tuva and worked together, “healing” with the local shamans.)
At all events this is an extremely interesting phenomenon for research in cultural anthropology, since the co-operation between the local shamans and western psychiatrists, the observation and learning of each other’s methods create a new situation. The researcher, who came to the “ eld” to study local traditions, nds an “urban” shamaness from America in one of the rooms, drumming around a local young couple, and in another room a local shamaness is diagnosing the troubles of a French doctor. All this shows the complete intermingling of traditional roles: there is nothing surprising in it – it is the nature of our “post-modern” world.

Ezt olvastad már?

Légyölő galóca és a rénszarvas kapcsolata

Légyölő galóca és a rénszarvas kapcsolata

Vajon miért fogyasztanak az állatok bódító szereket? Ebben a kis filmben a rénszarvas és a légyölő galóca kapcsolatát veszik szemügyre.