FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Sámánizmus > Ausztrália > Eksztázistechnikák: Az ausztrál orvosságos emberek beavatásai
Ausztráliai szikla rajz sámán Eksztázistechnikák: Az ausztrál orvosságos emberek beavatásai
Ausztráliai szikla rajz

Eksztázistechnikák: Az ausztrál orvosságos emberek beavatásai

Eksztázistechnikák

Az iménti példák lehetővé teszik, hogy a sámánbeavatások leglényegesebb jegyeit feltárjuk, s egyben megértsük, mit jelent a sámánizmus az általános vallástörténet számára. A sámánt vagy az orvosságos embert “a szent szakértőjeként” határozhatjuk meg: olyan egyén ő, aki teljesebben vagy helyesebb módon kapcsolódik a szenthez, mint a többi halandó. Akár természetfölötti lények „választották ki”, akár ő iparkodik felhívni magára a figyelmüket és elnyerni kegyeiket – mint Észak-Amerikában történik Éj a sámán olyan egyén, akinek sikerül misztikus élményekre szert tenni. A szó szoros értelmében vett sámánizmusban a misztikus élmény a sámán – színlelt vagy valódi – transzával fejeződik ki. A sámán a par excellence eksztatikus. A primitív vallások szintjén viszont az eksztázis vagy a lélek égbeszállását, vagy földi kóborlását, vagy pedig a föld alatti vidékekre, a holtak közé való leszállását jelenti. A sámán az ilyen eksztatikus utazásokat azért teszi, hogy 1. szemtől szemben találkozzék az égi istennel, és átnyújtsa neki a közösség áldozati ajándékát; 2. hogy megkeresse egy beteg lelkét, melyről feltételezik, hogy messze kóborolt a testtől vagy démonok ragadták el; 3. hogy az elhunytak lelkét új hajlékukba kísérje; 4. végül, hogy a felsőbbrendű lényekkel folytatott kapcsolata révén saját tudását gazdagítsa.54

Az viszont, hogy a lélek az eksztázis idejére elhagyja a testet, időleges halállal egyenértékű. A sámán tehát az az ember, aki igen sokszor képes „meghalni” és „föltámadni”. Ettől válik érthetővé a minden sámánbeavatás esetében elengedhetetlen próbatételek és oktatások hosszú sora. A sámán a beavatáskor nemcsak a „halál” és a „feltámadás” technikáját tanulja meg, hanem azt is, hogy mit kell tennie, ha lelke elhagyja a testét, és elsősorban hogy hogyan tájékozódjék azokon az ismeretlen vidékeken, ahová önkívülete során behatol. Megtanulja kiaknázni a létezésnek azokat az új síkjait, amelyeket eksztatikus élményeinek köszönhetően fedezett fel. Ismeri az utat a Világ Közepébe, az églyukat, amin keresztül a legmagasabb égbe röpülhet, vagy a Földnek azt a nyílását, ahol lemehet az Alvilágba. Előre figyelmeztették az útjába kerülő akadályokra, és tudja, hogyan kell legyőzni őket. Egyszóval ismeri mind az Égbe, mind az Alvilágba vezető útvonalakat. Mindezt a magányban töltött beavatási képzés közben vagy a sámánmesterek irányítása alatt sajátította el.

Annak a képességének köszönhetően, hogy büntetlenül elhagyhatja testét, a sámán, ha akar, szellemként viselkedhet: a levegőben repül, láthatatlanná tud válni, nagy távolságokra ellát, fölmegy az Égbe vagy le az Alvilágba, látja a lelkeket és képes elfogni őket stb. A szertartásokon azért hajtanak végre bizonyos fakírszerű csodatetteket, főként „tűzmutatványokat”, hogy meggyőzzék a résztvevőket: a sámán átvette a szellemek létmódját. A szellemek varázserői közé tartozik az is, hogy állattá tudnak válni, messziről ölnek vagy jövendőt mondanak: amikor a sámán ezeket végrehajtja, azt nyilatkoztatja ki vele, hogy a testetlen lények létmódjában részesül. A szellemként viselkedés vágya mindenekelőtt az emberfölötti léthez jutás vágyát fejezi ki; egyszóval a szellemi lények – akár istenek, akár szellemek – szabadsága, hatalma és tudása utáni vágyat. A sámán ezt a transzcendens létállapotot egy, az előző fejezetekben tárgyaltaknál bonyolultabb és drámaibb beavatási forgatókönyvhöz igazodva éri el. A sámánbeavatás legfontosabb mozzanatai, mint láttuk, magukban foglalják: 1. a kínzatást és a test földaraboltatását; 2. a hús lekaparását, egészen csontvázzá csupaszításig; 3. a belső szervek újakkal való helyettesítését és a vér megújítását; 4. elég hosszú alvilági tartózkodást, melynek során a sámánt a halott sámánok és a “démonok” oktatják; 5. égbeszállást, avégett, hogy az Égisten felszentelje. Más beavatások újoncaitól eltérően a leendő sámán radikálisabban szenvedi el a misztikus halál élményét. nemegyszer kockáztatja, hogy az “őrületbe” zuhan, s ezzel a veszéllyel abban a reményben száll szembe, hogy a profán léttől teljes mértékben eltérő léthez fog eljutni.

Az ausztrál orvosságos emberek beavatásai

Meghökkenve állapíthatjuk meg viszont, hogy a szibériai és közép-ázsiai sámánok jellegzetes beavatási sémája (pattern) szinte ugyanígy megvan Ausztráliában is. (Magáról a sémáról beszélünk, a maga teljességében, nem csupán egyes, egyetemesen elterjedt beavatási motívumokról, mint az égbeszállás, az alvilágjárás, a test földaraboltatása.) A Szibéria – Ausztrália párhuzam a vallástörténész számára fölveti azt a problémát, hogy a sámánizmus esetleg nem egyetlen középpontból terjedt-e el. Mielőtt azonban ezt a fogós kérdést érintenénk, be kell mutatnunk az ausztrál orvosságos emberek beavatásának hagyományos forgatókönyvét. A.P. Elkin könyvének köszönhetően ez nem lesz nehéz.

Mint az északi-ázsiai vagy amerikai samanizmus esetében, Ausztráliában is 1. a hivatás öröklésével; 2. az elhívás vagy a kiválasztás révén; 3. személyes kereséssel válhat valaki orvosságos emberré. De bármelyik utat kövesse is, csak akkor ismerik el, ha bizonyos számú orvosságos ember elfogadja vagy közülük néhányan már oktatták, főként pedig ha átesett egy többé-kevésbé fárasztó beavatáson. Az esetek többségében a beavatás önkívületi élmény, melynek során a jelölt bizonyos műtéteket szenved el mitikus lények kezétől, valamint az égbe emelkedik vagy a föld alatti világba ereszkedik le. Mint Elkin mondja, a beavatási rítus „egyben fölelevenítése és újraaktualizálása is mindannak, ami a múltban, rendszerint egy kultúrhérosszal megtörtént. Ha ez nem is mindig nyilvánvaló, a természetfölötti lényekre, az Alomidő hőseire vagy a holtak szellemeire mindenesetre úgy tekintenek, mint akik az operációt végrehajtják, vagyis ők a szakma mesterei és tanítói.”56 A jelöltet e természetfölötti lények egyike „megöli”, majd bizonyos sebészeti beavatkozásokat hajt végre élettelen testén: a szellem vagy az Alomidő hőse fölvágja a hasát, kiszedi a belső szerveit, és újakat rak a helyükre, bizonyos mágikus szubsztanciákkal együtt;57 vagy a nyakától az ágyékáig fölnyitja a testét, kiszedi a lapockáját és a combcsontokat, olykor a homlokcsontot is; mágikus szubsztanciákat helyez be, kiszárítja a csontjait, hogy azután helyre tegye őket stb.58

Egy korábbi munkánkban szolgáltunk már néhány példával (Le Chamanisme, 55-59.). Ronald és Catherine Bemdt értékes információkat gyűjtött az orvosságos emberek képzéséről Dél-Ausztrália nyugati sivatagának törzsei körében. A jelölt, akit holtként siratnak, hiszen mindenki tudja, hogy „darabokra fogják vágni”, egy vizesgödör felé indul. Amikor odaér, két orvosságos ember beköti a szemét, és a Kígyó pofájába hajítják, aki elnyeli. A jelölt meghatározatlan ideig a Kígyó hasában marad. Amikor végül az orvosságos emberek áldozatképpen két kengurupatkányt hoznak a Kígyónak, nagyon magasra hajítja a jelöltet a levegőbe. Északon esik le, egy bizonyos sziklára, és a tanítómesterek elindulnak, hogy megkeressék. Meg is találják, de egészen pici gyerek méretűre zsugorodva. (A beavatási téma felismerhető: visszajutás a magzatállapotba a Szörny hasában, melyet az anyaméhvel azonosítanak.) Az egyik orvosságos ember a karjába veszi a kisbabát, és visszarepülnek a táborba.

E misztikus természetű felszentelés után – misztikus, hiszen egy természetfölötti lény végzi el – kezdetét veszi a szó szoros értelmében vett beavatás, amelyben az öreg tanítómesterek játsszák a főszerepet. A kisbaba-avatandó egy tüzekből formált kör közepére helyezve elég gyorsan növekszik, és visszanyeri felnőtt méretét. Kijelenti, hogy jól ismeri a Kígyót, sőt barátok, hiszen a hasában tartózkodott. Ezután a magányba vonulás időszaka következik, amikor is a jelölt elmélkedik, és a szellemekkel beszélget. Az orvosságos emberek egy napon a bozótba viszik, és bekenik a testét vörös okkerral. „Hanyatt fekszik a tüzek előtt, és halottnak tekintik. Az orvosságos emberek vezetője eltöri a nyakát és a csuklóit, és kificamítja a könyök-, csípő-, térd- és bokaízületeit.” Más „doktorok” megtöltik a testét kagylókkal; a fülébe és a szájába is tesznek belőlük, hogy hallja és értse a szellemeket, a madarakat és az idegeneket. Gyomrát is megtöltik kagylóval, hogy új életre keljen,és bármilyen fegyverrel szemben sebezhetetlenné váljék. Ezután az orvosságos emberek „ráénekelnek”, és feltámad. Mindannyian visszatérnek a táborba, ahol a következő próbatételre kerül sor: az orvosságos emberek lándzsáikat az új „doktor” felé hajítják, de a kagylók jóvoltából, amelyekkel teli tömték, nem lehet eltalálni.59

Ebben az esetben rendkívül kidolgozott beavatással van dolgunk. A két fő beavatási motívum elkülöníthető egymástól, és közülük csak a második jellemző sajátosan az orvosságos emberekre: 1. egy Szörny elnyeli az avatandót; 2. a test feldarabolása. Valójában kettős beavatásról van szó, az elsőt egy természetfölötti lény végzi, a másodikat pedig a doktorok. A jelölt azonban, miközben elszenvedi a regressus ad uterum-ot, nem hal meg a Kígyó hasában, hiszen emlékszik az ott töltött időre. Az igazi beavatási halál az öreg doktorok műve, és ez az orvosságos emberek operálási módjával egyezik meg: a test földarabolása, szervek cseréje, mágikus szubsztanciák behelyezése.

A szó szoros értelmében vett beavatási műtétek a szervek és a zsigerek megújítását, a csontok megtisztogatását és mágikus szubsztanciáknak: kvarckristályoknak vagy gyöngyházkagylóknak, illetve kígyószellemeknek a testbe helyezését foglalják magukban. A kvarc az égi világgal és a szivárvánnyal áll kapcsolatban; a gyöngyházkagylót a Szivárvány-kígyóhoz, egyszóval megint csak az Éghez társítják.60 Ez az égszimbolika szorosan egybetartozik az eksztatikus égbeemelkedésekkel. A jelöltről számos vidéken úgy vélik, hogy fölmegy az égbe – akár a maga erejéből (például kötélen kapaszkodva), akár kígyóháton. Az Égben elbeszélget a természetfölötti lényekkel és a mitikus hősökkel. Más beavatások a holtak birodalmába való alászállást foglalnak magukban: a leendő orvosságos ember temetőkben alszik, lemegy egy barlangba vagy a föld alá, illetve egy tó mélyére viszik stb.61 Egyes törzseknél a beavatás az újonc „meg- pirítását” is magában foglalja.62 Végül a jelöltet ugyanazok a természetfölötti lények támasztják föl, akik megölték, és attól fogva „varázserőkkel bíró ember”.63 Beavatása alatt és után szellemekkel, a mitikus idők hőseivel és a holtak lelkeivel találkozik – akik mind tanítgatják az orvosságos ember mesterségének titkaira. A szó szoros értelmében vett képzés természetesen az öreg tanítómesterek irányítása alatt folyik.

Összefoglalva: orvosságos emberré egy beavatási halálrítus következtében válik az ember, amelyet új, emberfölötti létre ébredés követ. Az ausztrál orvosságos ember beavatási halála azonban, ugyanúgy, mint a szibériai sámánoké, magában foglal két sajátos és egyedi jegyet: 1. egy sor, a jelölt testén végrehajtott operációt (a has felnyitását, a szervek megújítását, a csontok megmosását és megszárítását, mágikus szubsztanciák behelyezését); 2. égbeemelkedést, amelyet további, a túlvilágra tett eksztatikus utazások követhetnek. Az orvosságos ember titkos technikáira vonatkozó kinyilatkoztatásokat transzban, álomban vagy éber állapotban, a szó szoros értelmében vett beavatási rítus előtt, alatt vagy után kapják.

Fejlettebb kultúrák hatásai

Elkin az ausztrál orvosságos ember beavatását egy Kelet-Ausztráliából ismert mumifikálási rítussal hasonlítja össze; úgy tűnik, ez a Torrés-szoros szigeteiről ered, ahol valóban szokásban volt egyfajta mumifikálás.64 Vitathatatlan, hogy az északkelet-ausztráliai kultúrát valóban érték melanéz hatások.
Elkin azonban arra gondol, hogy a melanéz hatások eredetileg más, magasabb rendű kultúrákhoz tartozó eszméket és technikákat közvetítettek. Nem kardoskodik a melanéz mumifikációs rítus esetleges egyiptomi eredete mellett, bár egyes egybeesések valóban meglepőek. Viszont teljes joggal hasonlítja az ausztrál orvosságos emberek parapszichologikus varázserőit az indiai és tibeti jógik csodatetteihez. A tűzön járás, a varázskötél használata, az eltűnés és újra felbukkanás vagy a rendkívül gyors haladás képessége stb. valóban ugyanolyan népszerűek az ausztrál orvosságos emberek körében, mint a jógiknál és fakíroknál. „Lehetséges – írja Elkin -, hogy a jóga és más okkult, indiai és tibeti praktikák, valamint az ausztrál orvosságos emberek gyakorlata és pszichikai képességei között léteznek bizonyos történeti kapcsolatok. A hinduizmus elterjedt Kelet-Indiában. A jógát Balin is gyakorolják, az ausztrál orvosságos emberek egyes csudatetteit pedig pápua földi kollégáik csodáival vethetjük össze.”65

Ha Elkin feltevése megalapozottnak bizonyulna, Ausztráliában is olyan helyzettel lenne dolgunk, mint amilyet Közép-Ázsiában és Szibériában kimutattunk: ahogyan a közép- és észak-ázsiai sámánizmusra is, úgy tűnik, erősen hatottak a Mezopotámiából, Iránból, Indiából és Kínából érkezett műveltségelemek, az ausztrál orvosságos emberek rítusainak, hiedelmeinek és okkult technikáinak együttese is főként indiai hatásoknak köszönhetően nyerte el jelenlegi formáját. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a sámánizmus e két formáját – az ausztrált és az észak-ázsiait – magasabb rendű vallásoktól érkezett hatások eredményének kellene tekintenünk. Ilyen hatások bizonnyal módosították a sámánideológiákat és misztikus technikákat, de nem hozták létre őket. Hasonló sámánrítusokat és, ami még fontosabb, az indiai-tibeti fakírokéihoz vagy az ausztrál „doktorokéihoz” hasonló parapszichologikus csodatetteket olyan vidékeken is találunk, ahol nehezen feltételezhetünk indiai hatást: például Észak- és Dél-Amerikában. A paranormális képességek megszerzése egyetemesen az orvosságos emberek gyakorlatának, főként misztikus halál- és feltámadásélményének, az istenekkel, démonokkal és a holtak lelkeivel folytatott beszélgetéseinek, színlelt vagy valódi megszállottság- és transztechnikáinak eredményeként jelenik meg. A paranormális erőkbe vetett hit a normális viselkedésük radikális – olykor aberrált eszközökkel történő – módosítására törekvő varázslók és eksztatikusok körében szilárdulhat meg. Márpedig varázslók és eksztatikusok ilyen köreire már a kultúra legősibb stádiumaiban is van tanúbizonyság. Az esetleges indiai hatások Ausztráliában, mint ahogyan a lámaizmus bizonyított hatása Szibériában, csupán megerősítették, pontosították és tökéletesítették az ősidők óta létező mágia helyi hagyományait.

Ám ez még nem minden: sajátosan sámáni technikák és ideológiák – például az égbeemelkedés fa vagy „varázskötél” segítségével – szinte egyetemesen elterjedtek, és nehezen magyarázhatók indiai vagy mezopotámiai hatásokkal. Ugyanilyen elterjedtek a Világ Közepén található Axis Mundi-hoz, ahhoz a ponthoz fűződő hiedelmek, ahol lehetséges a kapcsolat a három kozmikus övezet között. Ezenkívül számolnunk kell azzal is, hogy a sámánizmus alapvető jellegzetessége az eksztázis, amelyet úgy értelmeznek, hogy a lélek elhagyja a testet. Az viszont nem bizonyított, hogy az eksztatikus élmény egy bizonyos történeti civilizáció vagy egy bizonyos kulturális ciklus alkotása lenne. Nagyon valószínű, hogy az eksztatikus élmény, sokféle megjelenési formájában, hozzátartozik az emberi létállapothoz, abban az értelemben, hogy szerves része annak, amit így fejezünk ki: az ember tudatára ébredt sajátos létmódjának. A sámánizmus nem csupán eksztázistechnika, de teológiája és filozófiája végső soron az eksztázisnak tulajdonított jelentőségtől függ. Mit jelentenek az égbe- emelkedésnek és „mágikus röpülésnek” vagy a láthatatlanná és éghetetlenné válásnak mindezen sámáni rítusai és mítoszai? Mindegyik a világmindenségben és a hétköznapi létezésben bekövetkezett törést fejezi ki. A törésben rejlő kettős szándék nyilvánvaló: a fölemelkedéssel, a repüléssel, a láthatatlansággal, a test éghetetlenségével stb. a transzcendenciára és egyben a szabadságra tesz szert az ember. Mondanunk sem kell, hogy a „transzcendenciát” vagy a „szabadságot” kifejező fogalmakkal a kultúra ősi szintjein nem találkozunk – az élmény azonban ott van, és ez a lényeg. Az abszolút szabadság vágya, az a vágy, hogy elszakítsa a földhöz kötő kötelékeket és megszabaduljon korlátaitól, az Ember lényegi vágyakozásai közé tartozik. Másfelől a repülés vagy a fölemelkedés révén elért szintáttörés ugyancsak transzcendens aktust jelent: “a repülés” azt bizonyítja, hogy az ember “fölfelé” haladta meg az emberi létállapotot, hogy a spiritualitás növekedésével lépett túl rajta. Mert minden mítosz, rítus és monda, amelyeket az eddigiekben felvázoltunk, arra a vágyra vezethető vissza, hogy az emberi test „szellemként” viselkedjék, az ember testi létmódján túllépve szellemi létmódra jusson.66

A „szellemként viselkedés” e vágya viszont egyetemesen elterjedt, és nem kötődik az emberiség történetének egy-egy adott pillanatához. A sámán vagy az orvosságos ember azt a szerepet tölti be az archaikus vallásokban, amit a fejlettebbekben a misztikusok: példaként szolgálnak a közösség többi tagja számára, mégpedig azért, mert megvalósították a transzcendenciát és a szabadságot s ezáltal hasonlóvá váltak a szellemekhez és más természetfölötti lényekhez. S okkal feltételezhetjük: az embert történetének kezdete óta gyötri a vágy, hogy természetfölötti lényekhez hasonlítson.

A sámánizmus általános jelensége túlmutat kutatásunk keretein, s be kellett érnünk néhány aspektusa, nevezetesen az ideológia és a beavatási rítusok bemutatásával. Itt is megállapítottuk a misztikus halál és feltámadás témájának nagy jelentőségét. Néhány olyan elem jelenlétére is fény derült azonban, amelyek szinte kizárólag a sámánbeavatásokhoz tartoznak hozzá: ilyen a test feldarabolása, a csontvázzá csupaszodás, a belső szervek megújítása, a misztikus égbeemelkedéseknek és a föld alatti világba történő leereszkedéseknek tulajdonított fontosság; végül pedig az emlékezet nagy szerepe. A sámánok és orvosságos emberek emlékeznek eksztatikus élményeikre. Egyes sámánok azt állítják, hogy korábbi létezéseikre is emlékeznek.67 A beavatási halálélmény és egyben az emlékezet, sőt általában a pszichomentális képességek jelentős elmélyülését és megerősödését állapíthatjuk meg tehát. A sámán azáltal tűnik ki, hogy tudatában nagyszámú olyan élményt sikerül integrálnia, amely a profán világban az álmok, az „őrület” vagy a halál előtti állapot számára van fönntartva. A primitív társadalmak sámánjait és misztikusait teljes joggal tekintik magasabb rendű lényeknek: mágikus-vallási erejük szellemi képességeik megnövekedésében is kifejeződik. A sámán emiatt válik példaképpé mindenki számára, aki varázserőre akar szert tenni. A sámán az az ember, aki tud és emlékezik, tehát érti az élet és a halál titkait, egyszóval szellemi létállapottal bír. A sámán nemcsak eksztatikus, hanem elmélkedő, gondolkodó is. A későbbi civilizációkban azután a „filozófus” is besorolódik majd a lét titkai iránt szenvedélyesen érdeklődő és elhivatottságuk miatt a belső élet tapasztalati megismerésére hajló emberek közé.

Részlet Mircea Eliade könyvéből

Ezt olvastad már?

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente a tudatkutatás témájában írt friss doktori disszertációjának magyar nyelvű előadása, melynek címe: Hallucinációs módosult tudatállapotok