FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Hírek > R. Gordon Wasson és Maria Sabina
R. Gordon Wasson és Maria Sabina
R. Gordon Wasson és Maria Sabina

R. Gordon Wasson és Maria Sabina

“Testetlen szempárként lebegtem a térben”

Robert Gordon Wasson (1957)

R. Gordon Wasson amerikai bankár és gombarajongó volt az első, aki leírást adott a hallucinogén gombáról melyet egy mexikói sámánnal fogyasztott. Az antologiánkban olvasható, sok más írással ellentétben Wasson beszámolóját sok százezren olvasták a Life magazinban. A maszaték sámánt Maria Sabinának hívták, de Wasson átkeresztelte őt Eva Mendezre, azzal a hiábavaló szándékkal, hogy ilyen módon védje a nő magánéletét. A cikk azonban a hippiturizmus hatalmas rohamát indította el mely aztán éveken át súlyosan ránehezedett a dél-mexikói indián falvakra.

1955.június 29-30-án egy mexikói indián faluban, mely olyan távol esik a világtól, hogy a legtöbb ember még spanyolul sem beszél, Allan Richardson barátommal egy indián család vendégszeretetét élveztük, az „úrvacsorát” ünnepelve, ahol „isteni” gombák felszentelesére, majd elfogyasztására került sor. Az indiánok keresztény és kereszténység előtti elemeket vegyítettek vallási szertartásaikba, melyek a keresztényeket alighanem zavarba ejtették volna, a bennszülöttek számára azonban természetesek voltak. A rituálét két nő vezette, anya s leánya, mindketten curanderák, azaz sámánok. A ceremónia misték nyelven zajlott. A gombák hallucinogén anyagokat tartalmaztak, s aki evett belőlük, ettől látomásai keletkeztek. Mi is megrágtuk és lenyeltük ezeket a csípős gombákat, látomásaink támadtak és az élmény lenyűgöző volt. Messziről jöttünk ide,’ hogy egy gombaszertartást megfigyeljünk, de arra nem számítottunk, hogy ilyen virtuóz curandera-szertartásban lesz részünk, s hogy a gombáknak ilyen megdöbbentő hatásuk lesz. Az írott történelemben Richardson és én vagyunk az első fehér emberek, akik isteni gombákat fogyasztottunk, amelyek évszázadokon át titoknak számítottak bizonyos indián népek körében, akik a nagyvilágtól távol, Dél-Mexikóban élnek. Soha egyetlen antropológus sem írta le mindazt, aminek szemtanúi voltunk. […]

Nagyjából egy hétig maradhattunk: nem volt vesztegetni való időnk. Elmentem a municipióra, azaz a városházára, s találtam egy illetékes személyt, a sindicót, aki egy emeleti szobában egy nagy asztalnál egymagában ült. Harmincöt év körüli, fiatal indián volt, jól beszélt spanyolul. Filemonnak hívták. Barátságosnak tűnt, s úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat. Áthajoltam az asztal fölött, s nagyon komolyan, suttogva föltettem a kérdést, beszélhetnék-e vele bizalmasan. Kíváncsivá tettem, s bátorított nyomban: kezdjek csak hozzá!
– Tudna nekem segíteni abban, hogy az isteni gomba titkát megismerhessem? – kérdeztem, és a gomba misték nevét említettem – ‘nti sheeto -, ügyelve a pontos kiejtésre és a szótagok hangtani megkülönböztetésére. Amikor Filemon fölocsúdott első meglepetéséből, barátságosan így válaszolt: ennél mi sem egyszerűbb. Arra kért, sziesztakor látogassam meg a házában, a város külső övezetében.
Allannel három körül értünk oda. Filemon háza a hegyoldalra épült, a felső emelet szintjén egy ösvénnyel az egyik oldalon és mély szakadékkal a másikon. Filemon nyomban levezetett minket a szakadékba, ahol az isteni gomba termett, méghozzá igen bőségesen Miután lefényképeztük a gombákat, egy kartondobozba összegyűjtöttük majd ezen a perzselően forró, párás délutánon visszaküzdöttük magunkat a szakadékból. Filémon nem hagyott időt a pihenésre, rögtön fölküldött minket a felső emeletre, hogy a curanderával, vagyis azzal az asszonnyal találkozzunk, aki a gombarítust hivatott celebrálni. Az asszonyt Eva Mendeznek hívták, curandera de primera categoria volt, azaz első osztályú curandera, una Senora sin mancha, vagyis makulátlan nő. A lánya házában lakott, aki ugyanazt a hivatást űzte. Eva a gyékényszőnyegen feküdt a földön, s éppen az előző éjszakai szertartás fáradalmait pihente ki. Középkorú asszony volt, alacsony termetű, mint a mistékek általában, arca átszellemült, ami első látásra feltűnt. Egyéniség volt, nem vitás. Gombáinkat az anyának s a lányának is megmutattuk. Elragadtatottan felkiáltottak, lenyűgözte őket a friss példányok keménysége, szépsége és sokasága. Tolmács útján megkérdeztük, hogy fölszolgálnák-e nekünk ezen az éjszakán. Igennel válaszoltak.

Este nyolc után Filemon házának alsó kamrájában vagy húszan gyűltünk össze. Allannel ketten voltunk idegenek, rajtunk kívül mindenki tudott mistékül. Spanyolul csak házigazdánk, Filemon, és felesége beszélt. Fogadtatásunk olyan volt, amilyenben eddig az indiánok földjén soha nem volt részünk. Mindenki barátságos tisztelettel figyelt minket. Nem mereven, vagyis nem idegen, fehér emberekként kezeltek minket; épp ellenkezőleg, úgy éreztük, mintha közéjük tartoznánk.
Az indiánok a legszebb ruhájukat öltötték magukra, a huipilét viseltek, a férfiakon tiszta, fehér nadrág volt deréknál zsineggel megkötve, és legjobb serapéjukat (csíkos mintájú nagykendő) terítették tiszta ingük fölé. Kakaóval kínáltak, egyfajta ünnepélyességgel, és hirtelen eszembe jutottak egy régi spanyol író szavai, aki arról számolt be, hogy mielőtt a gombát fölszolgálják, csokoládét isznak. Éreztem, hogy fontos eseménynek vagyunk részesei: megtapasztalhatjuk, hogy az ősi közösségi rítusok még mindig élnek, s most szemtanúi lehetünk mindennek. […]

Fél tizenegy körül Eva Mendez nagyjából megtisztította a gombát, majd imádság kíséretében a földön égetett gyanta füstjében megforgatta. Ezalatt egy gyékényszőnyegen egy egyszerű oltár előtt ült, mely keresztény bibliai jeleneteket ábrázolt: a gyermek Jézust és a keresztelést a Jordán vizében. Aztán szétosztotta a felnőttek között a gombát. Tizenhárom párat félretett magának, tizenhárom párat pedig a lányának. (A gombákat mindig párosával számolják.) Tele voltam a várakozás izgalmával: hozzám fordult, és egy csészében hat párat felém nyújtott. Boldogabbá nem is tehetett volna: sokéves kutatás betetőzése volt ez. Allannek is hat párat adott. Allan vegyes érzésekkel fogadta. Felesége, Mary megígértette vele, hogy csak akkor jöhet el erre az útra, ha ezekhez a koszos gombákhoz hozzá nem ér, nemhogy ilyet még a szájába is vegyen. Nagy dilemma előtt állt. Elvette a gombákat, és hallottam, amint gyötrelmesen morgolódik: „Uram Isten, mit fog szólni ehhez Mary?!” Ezután megettük gombáinkat, lassan rágcsálva, legalább félórán át majszolva. Rossz ízű volt -csípős és avas, és rossz szagot árasztott. Allannel elhatároztuk, hogy igyekszünk minden hatásnak ellenállni, hogy az éjszaka eseményeit minél jobban megfigyelhessük. Elszántságunk azonban hamar elpárolgott amint a gomba támadásba lendült.

Éjfél előtt a Senora (ahogy Eva Mendezt általában hívták) az oltáron levő csokorból letört egy virágot, és arra használta, hogy eloltsa vele a gyertyalángot, amely még mindig égett. Sötétség borult ránk, és sötétben voltunk egészen hajnalig. Félórán át csöndben ültünk Allan fázott, és egy takaróba bugyolálta magát. Néhány perccel később felém hajolt, és ezt suttogta:
– Gordon, én látok dolgokat!
Azt feleltem, ne aggódjon, én is. Elkezdődtek a látomások. Az éjszaka közepe táján nagyon intenzívvé váltak, s ezen a szinten maradtak egészen hajnali négy óráig. Kissé bizonytalanul éreztük magunkat, és hányinger kerülgetett. Leheveredtünk a kiterített gyékényszőnyegre, de senki nem akart aludni, a gyerekek kivételével, akik természetesen nem kaptak a gombákból. Soha még ilyen ébernek nem éreztük magunkat, és a látomások egyre érkeztek, attól függően, hogy szemünket nyitva tartottuk-e, vagy lehunytuk. A látómező közepéről indultak, hol sebesebben, hol lassabban, a saját akaratunktól függően. Igen élénk színeket láttunk, melyek azonban egymással mindig harmonizáltak. Művészi motívumokkal kezdődtek, szögletes ábrákkal, melyek szőnyegeket vagy textíliákat vagy faliszőnyegeket vagy akár egy építész rajzasztalát díszíthették volna. Aztán paloták formálódtak udvarokkal, árkádokkal, kertekkel – ragyogó paloták, melyek körül féldrágakövek hevertek. Aztán egy mitológiai fenevad jelent meg előttem, mely fejedelmi harci szekeret húzott maga után. Később mintha a házunk falai feloldódtak volna, és a lelkem szárnyalni kezdett, és a hegyek fölött repülve szemléltem a tájat, majd egy tevekaravánnal haladtam lassú tempóban a lankákon át, a hegyek egymás fölé magasodtak, egészen föl a menny-boltig. Három nappal később, amikor ugyanebben a helyiségben ugyanezt az élményt ugyanezekkel a curanderákkal átéltem, a hegyek helyett folyótorkolati rendszereket láttam, kristálytiszta folyók törtek utat végtelen nádrengetegen egy mérhetetlen tenger felé, s mindez a horizontális nap pasztell fényében úszott. Ezúttal egy emberi alak is megjelent, egy nő, egyszerű öltözetben; a víz mellett állt, és messzire nézett, rejtélyes volt, gyönyörű, mint egy szobor; csakhogy ez a szobor lélegzett, és színes, szövött köntöst viselt. Úgy tűnt, mintha egy olyan világot szemlélnék, melynek nem vagyok részese, s amellyel reményem sincs kapcsolatot teremteni. Testetlen szempárként lebegtem a térben, láthatatlanul; láttam, de én magam láthatatlan voltam.

Ezek a látomások nem voltak homályosak vagy bizonytalanok. Élesre állított képeket láttam, a vonalak és a színek olyannyira élesek voltak, hogy minden sokkal valóságosabbnak tűnt, mint bármi, amit életemben valaha is láttam. Úgy éreztem, hogy teljesen tisztán látok, amihez képest a hétköznapi látás tökéletlennek tetszett; az archetípusokat láttam, a platóni eszményeket, melyek a mindennapi élet képeinek tökéletlenségeit még jobban kiemelték. Agyamon a következő gondolat futott át: az isteni gombákban rejlene az ősi misztériumok titka? Ez a varázslatos változatosság lenne a magyarázata a repülő boszorkányoknak, akik a folklórban és az észak-európai tündérmesékben olyannyira fontos szerepet játszanak? Ezek a reflexiók villantak föl bennem látomásaim közepette, mivel a gombák lélekhasadást, a személyiség kettéválását, egyfajta skizofréniát idéznek elő, olyan módon hogy a racionális oldal továbbra is józanul figyeli a fejleményeket, vagyis azokat az élményeket, amelyeket a kettéhasadt személyiség másik oldala élvez közben. A tudat mintha egy rugalmas zsineggel a csavargó érzékekhez lenne kötve.

Mindeközben a Senora es a lánya percig Sem tétlenkedett. Látomásaink még mindig kezdeti fázisban voltak, amikor észleltük, hogy karjaival a Senora ritmikusan integetésbe fog. Mély, szaggatott zümmögésbe kezdett. A hangok hamarosan artikulált szótagokká álltak össze, és ezek az egymástól elkülönült szótagok élesen hasítottak bele az éjszaka sötétjébe. Aztán a Senora kiteljesedett kántálásba kezdett, a dal olybá tűnt, mint egy nagyon ősi egyházi ének. Olyan érzésem támadt, mintha az ősidőkbe kalandoznánk vissza. Az éjszaka előrehaladtával a Senora lánya is bekapcsolódott az éneklésbe. Szépen énekeltek, nem túl hangosan, de erőteljesen. Daluk leírhatatlanul szelíd volt, és megható, friss, vibráló és gazdag. Soha nem gondoltam volna, hogy a misték nyelv ennyire érzékeny és poétikus hangszerré képes válni. Lehet persze, hogy a Senora előadása részben a gombák illúziókeltő hatásának tudható be; ez esetben a hallucinációk nemcsak látásiak, hanem hallásiak is. Tekintve, hogy egyikünk sem zenész, azt nem tudtuk megállapítani, hogy az énekek teljességgel európaiak vagy részben helyi eredetűek lehetnek-e. Az énekhang időről időre csúcspontra emelkedett, aztán hirtelen megszakadt, majd a Senora előrependerült, és éles, erőszakos ropogós szavakat mondott, melyek úgy hasítottak bele az éjszaka sötétjébe, mint a kés. Ilyenkor a gomba szólt belőle, Isten szavával, ahogyan az indiánok hitték, válaszolva a problémákra, amelyeket a résztvevők zúdítottak rá. Ez volt az orákulum. Bizonyos időközönként, talán félóránként, a Senora rövid pihenőt tartott, és ilyenkor néhányan cigarettára gyújtottak.

Egyszer csak, miközben a lánya énekelt, a Senora fölállt a sötétben, a terem közepére perdült, és tapsolva s csapkodva táncolni kezdett. Nem tudtuk pontosan, hogyan éri el a hatást. A taps vagy a csapkodás állandóan visszhangzott, és eredetinek hangzott. Amennyire meg tudtuk állapítani, semmiféle eszközt nem használt, csak a tenyerével tapsolt vagy ütött rá valamelyik testrészére. A tapsnak határozott ritmusa volt, sebessége, illetve hangereje finoman változott. Az volt az érzésünk, hogy a Senora a négy égtáj felé forog körbe az óramutató járásával egyezően, de ebben nem voltunk biztosak. Egyvalami biztos: ez a misztikus, csapkodó megnyilvánulás hasbeszéddel társult, minden egyes csattanás megjósolhatatlan irányból és távolságból hallatszott, egyszer a fülünkhöz közelről, másszor távolabbról; hol fölülről, hol alulról, hol innen, hol amonnan, mint Hamlet szelleme hit et ubique. Allan és én álmélkodva és megigézve hallgattuk.

Gyékényszőnyegünkön feküdtünk, följegyzéseket firkáltunk a sötétben, és suttogó kommentárokat váltottunk; testünk mozdulatlan volt, és nehéz, mint az ólom, miközben érzéseink szabadon szárnyaltak a térben, éreztük a kinti fuvallatokat, hatalmas térségeket utaztunk be, és kimondhatatlan gyönyörűségeket fedeztünk föl. És mindeközben hallgattuk a Senora lágyának énekét és a Senora földöntúli tapsait és csattogásait, és érzékeltük a láthatatlan teremtmények szökdécselését magunk körül.

Azok az indiánok, akik a gombákból fogyasztottak, a vokális ténykedésben ugyancsak részt vettek. A feszültség csúcspontjain elragadtatott kiáltásokat hallattak, nem túl hangosan, válaszolva az énekhangra összhangban az énekesekkel, spontán módon, mégis művészien.

A beavatás éjszakáján hajnali négy tájban aludtunk el. Allan és én hatkor már ébren voltunk, kipihenten, tiszta fejjel és az átélt élménytől mélyen megrendültem Barátságos vendéglátóink kávét és kényeret szolgáltak fel. Aztán elbúcsúztunk, és visszamentünk az indián házba, szálláshelyünkre, innen nagyjából egy mérföldnyire.

Részlet: Jeremy Narby, Francis Huxley – Sámánok, Ötszáz év a tudáshoz vezető ösvényen című könyvéből

Ezt olvastad már?

Riport Txana Ixa-val (törzsi vezető és sámán) az ayahuasca-ról

Riport Txana Ixa-val (törzsi vezető és sámán) az ayahuasca-ról

Eindbaen.nl újabb riportja, ezúttal Txana Ixa-val aki törzsi vezető és sámán. Ezúttal többek között az ayahuasca-ról is beszél.