FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Sámánizmus > Ázsia > Halálélmények a Sámánizmusban (Hoppál Mihály)
Hoppál Mihály Halálélmények a Sámánizmusban

Halálélmények a Sámánizmusban (Hoppál Mihály)

Hoppál Mihály: HALÁLÉLMÉNYEK A SÁMÁNIZMUSBAN

ABSTRACT

The shaman mediates between life and death, which is fortified by the fact that the spirits force the shaman to accept his calling through tortures, because through the sufferings the body and soul of the shaman are both radically transformed and reborn. The various spirits of sicknesses partake (feast) from the cut-up body, and the would-be shaman thereby gains the right to heol later.

The vision of becoming a shaman as well as the experience of the suffering and dismemberment are basically the ritual experiences of the initiation: there are symbolic death and rebirth at the same time. The death-experience, the suffering is so strong that by most peoples, especially around the cold arctic Northern areas it is regarded identical with death, and can be only experienced in the full trance state

Szibériában, a Tobolszk vidékén lakó jurák-szamojédek között 1912-ben jegyezte le Toivo Lehtisalo finn kutató azt a mondát, amelyben egy sámánról van szó, aki a dobolás után Nusuhoz ment fel az égbe. Az azt mondta, hogy õ nem hívta magához, és ráparancsolt, hogy menjen Ngaához, vagyis a halálhoz, s legyen annak a veje. Hét napig vándorolt a föld alatt, amikor elérkezett a halál kunyhójához. De a halál a két lánya közül egyet sem volt hajlandó hozzáadni, hanem azt mondta, hogy maradjon ott nála és legyen a szolgája, mert ha nem, fölfalja. Ezután két napig küzdöttek egymással, s a halál teljesen kimerült, majd így szólt: “Kérlek engedj el! Ne ölj meg! Neked adom a legkisebb lányomat. Maradj velem, légy a segítõm. Ezután ha odafönt, a földi világban egy sámán jóindulattal sámánkodik, akkor elengedem a betegek lelkét”. – Igy lett a sámán a halál veje.(1)

Ez a nyenyec mondatöredék – egyben dolgozatunk referencia-mítosza – a század elejérõl, a sámán-varázsló alakját egyértelmû természetességgel hozza kapcsolatba a halállal, az alvilági bolyongással.

Vehetünk egy másik szöveget is, egy távoli, de szintén samanisztikus kultúrából, a mandzsuból. A 17. század elején került a hatalmas kínai birodalom császári trónjára a mandzsu uralkodói nemzetség, s abból az idõbõl származik a Nisan sámánnõ története, ebbõl idézünk:

… Ekkor a Nisan sámánnõ felöltötte magára madárköntését, csengetyûkkel kirakott övével megkötötte szoknyáját, s fejére illesztette kilenc madaras sámán fejdíszét (koronáját, ahogy az a pétervári Néprajzi Múzeum kiállításán látható – H.M.) … Zengett erõs hangja… (majd) belészállt a szellem… elterült … külseje is elváltozott … megindult mind a szellemekkel… úgy követték, megindult a Holtak Birodalma felé… Ment, mendegélt, míg el nem ért a Vörös Folyó partjára. Körültekintett, de csónakot, mely átvitte volna, egyet se talált. Révésznek még csak nyoma sem volt … Ekkor a vízbe vetette a dobját, õ maga ráállt, s forgószélként egy szempillantás alatt átkelt a folyón…(2)

Ezután átment a Holtak Birodalmának három kapuján, megtalálta s visszaszerezte a gazdag családból származó fiatalember lelkét és visszahozta az Élõk Birodalmába, vagyis visszahozta az életbe.

Hasonló mítoszt idéz Diószegi Vilmos a burjátok hagyományából, az elsõ sámánnal kapcsolatban.

… Akkor a sámán megint csak bûvölt-bájolt, immár sokkal erõsebben. Járt az alsó világban, ott tartják a gonosz szellemek az általuk halálra ítélt emberek elfogott lelkét bezárva. Itt sem találta meg a fiúcska lelkét. A sámán mindenütt kereste: föld alatt, víz alatt, barlangokban erdõkben, de sehol sem tudott nyomára lelni. Fölpattant hát a dobjára, fölnyargalt vele az égbe, ott keresgélte tovább. Végre meglelte a lelket az Isten egében, palackba zárva, a palack száját jobb keze nagyujjával még be is dugta az Isten. A sámán térden állva kérlelte az Istent, adja oda neki a fiúcska lelkét. Hanem az Isten nem adta. A sámán térült-fordult: darázzsá változott, és visszatérve megcsípte az Isten homlokát. Ijedtében az Isten jobb kezével homlokára ütött, ezalatt azonban a sámán kikapta a palackból a fiúcska lelkét, és sietett vele lefelé, a földre.(3)

Mindhárom mítikus elbeszélésben közös az, hogy a sámán hivatását öszefüggésbe hozzák a halállal, valahol egy földalatti birodalommal, amely a meghalt emberek lelkeinek a tartózkodási helye. További szövegeket idézhetnénk a nagy sámánok alvilág-járásáról(4), amikor meglátogatja Erlik kánnak a birodalmát, ahol csak nehézségek árán (pl. vékony penge-hídon), különféle próbák után jut el, és ahol meglátja a gonosz lelkek szenvedéseit, szörnyû pokolvíziók kísérik útján(5).

Miért kerül összefüggésbe a halál és a sámán alakja a szibériai (vagy eurázsiai) népek hitvilágába, – ez a kérdés az, amire ebben a dolgozatban keressük a választ.

Kézenfekvõ válaszok már természetesen születtek, vagy legalábbis annak látszanak. Mircea Eliade, aki mind ez idáig az egyik legátfogóbb és legjobb könyvet írta a samanizmusról, a sámán közvetítõi (mediátor) természetébõl kiindulva arra hozott példákat, hogy a sámán egyik fontos társadalmi funkciója az, hogy pszichopomposz; vagyis egyik feladata a halottak lelkének átvezetése a túlvilágra(6).

Hozzá tehetjük ehhez, hogy a sámán-mitológia világszemléletének lélek- és szellemképzetei szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a halál és sámán oly közel kerültek egymáshoz(7) és hogy a sámán tevékenységének egyik területe a halál-kezelése. Megemlíthetjük például az ongonok kultuszát Szibériában, amelyrõl D.K. Zelenin írt egy monográfiát még a harmincas évek közepén. Rámutatott, hogy “a primitív népek mindig összekapcsolják a halált a betegség szellemének beköltözésével a testbe. Tudjuk, hogy ezek a népek nem természetes dologként kezelték a halált… vagyis a betegek a ongonok behatolásától haltak meg”(8) S mivel a sámán tudta, hogy melyik ongon okozta a betegséget, csak õ tudta a betegből kiűzni.

Egy másik lehetséges magyarázat az eurázsiai népek jellegzetes kettõs lélek- elképzelésébõl eredeztethetõ. Åke Hultkrantz számára a sámán-szertartások pontos megfigyelése során nyilvánvalóvá vált, hogy az északi vadászkultúrákban a kettõs-lélek képzete igen elterjedt: “… Az esetek többségében a sámán szabad lelke ment megkeresni a beteg elveszett szabad-lelkét … miközben a test-lelke a testben maradt, hogy az életben tartsa…”(9)

Ivar Paulson már korábban foglalkozott az észak-eurázsiai népek lélek-elképzeléseivel és a samanizmus fenomenologiájával, s megállapította, hogy “a samanizmus egy olyan animisztikus ideológia, amelynek egyik jellemzõje az eksztatikus-vizionárius technika”(10). Az emigráns észt tudósnak ez a meglátása nemcsak arra világít rá, hogy az animisztikus gondokodásmód szorosan összefügg a samanizmussal, – errõl a kérdésrõl egyébként nemrégiben külön tanulmányt készítettünk(11) – hanem egy újfajta magyarázathoz is kiindulásúl szolgálhat.

Arról van szó ugyanis, hogy a samanizmusban a jövendõ sámán számára az elsõ meghatározó élmény, magának a kiválasztásnak a pillanata, vagyis, amikor a szellemek jelzik, hogy õt választották a sámán-szerep betöltésére. A sámánjelölt ilyenkor megbetegszik, víziók gyötrik(12). Ez a hiedelem-komplexum olyannyira elterjedt jelenség Eurázsiában, hogy még Japánban is megtaláljuk a párhuzamait az ottani samanizmusban(13), ahol álomszerû víziók jelzik a szellemek megjelenését a sámánjelölt életében.

A víziók, illetve a betegség során a sámánjelölt halál-közeli élményt él át, (ahogy ezt ma divatos kifejezéssel jelzik: near-death experience(14) – mégpedig azáltal, hogy az álomban feldarabolják a testét. Errõl a jelképes halál-élményrõl idézünk néhány eredeti gyûjtésbõl. 1925-bõl való G.V. Kszenofontov gyûjtése a jakutoktól:

Akinek sámánnak kell lennie, annak még serdülõ korában lelki-betegségen kell átesnie, ami néha hét évig is eltarthat. Mielõtt még sámánná válna, álmában azt látja, hogy felülrõl és alulról összegyûlnek a meghalt sámánok lelkei, amelyek gonosz szellemekké ördöggé (üördär) váltak és szét darabolják a testét. Amint mesélik, ezalatt a sámán három teljes napon át alszik, úgy fekszik, mint a halott(15).

Részletesebb leírást találunk A.A. Popov gyûjtéseiben, amelyeket a viljujszki terület jakutjainak körében jegyzett le, szintén még az 1920-as évek elején:

A leendő felsõ világi sámán szétdarabolása úgy történik: szenvedései idején a sámán érzéketlen állapotba kerül (a körülötte lévõk számára) és látja, hogy nagyszámú szellem gyülekezik hozzá, levágják a fejét, polcra teszik, vagy hosszú rúdra szúrják. Bár a fejét elválasztják a törzstõl, nem veszti el azt a képességét, hogy lásson, halljon és érzékeljen. A szellemek, akik levágták a fejet, széthasítják a testet igen apró darabokra (bizonyos elbeszélések szerint 99 részre) és 3 különálló csomóba hordják, ahonnan a darabokat szájbevéve kiköpik azokat oldalra: az elsõ csomóból a felsõ világ szellemeinek, a másodikból a föld szellemeinek, a harmadikból pedig az alsó világ szellemeinek minden egyes szellemet nevén nevezve.

Ha a test szétdarabolása idején sikerült a fák és füvek szellemeinek (icscsi) ellopni a test darabjaiból, és a sámán, bár jónak rendelték, gonosszá válik. Aztán valamennyi darabocskát valamilyen módon visszateszik a csomóba, a szellemek nyállal összeragasztják azokat, amikor a test visszanyeri korábbi alakját, odahelyezik a fejet és az ember ujból föléled. Mesélik, hogy régebben a test feldarabolásának esete valóságban (ébren) történt.(16).

Az alsó világ szellemei által elhívott számán beavatási szenvedéseirõl így beszélt:

… gyakran eszméletlen voltam. Tavasszal a környezet számára teljesen megõrültem és az otthoniak hét napon keresztül oszlophoz kötve kellett, hogy tartsanak. Õrültségem hatodik napja végén újból kezdtem látomásokat látni. Kezdek emlékezni azokra a mozzanatokra, amikor meghallottam azt a hangot: “Mi téged elviszünk az északihoz!” – utána engem elvittek egy hitvány piszkos sötét jurtba, levágták a fejem, szörnyû fájdalmat éreztem, és egész testemet darabokra vágták, s ezeket a fejjel együtt belehelyezték egy vasbölcsõbe. A bölcsõben a test darabocskái összeforradtak egymással és én szokásos külsõt kaptam. Erõsen összekötöttek tarka zsineggel és elkezdték ringatni a bölcsõt. Bizonyos idõ múlva a zsineget feloldották és átszúrva valami hegyessel, átszámolták összes csontjaimat és az izmok egyes rostjait és mondották: bebizonyosodott, nálad egy csont és három izomrost felesleges(17).

Idézzünk végül Diószegi Vilmos szibériai gyûjtéseibõl is, amelyeket “Sámánok nyomában Szibéria földjén” címû könyvében tett közzé:

… – Lelkét elviszik a sámánõshöz, ott egy forró szurokkal teli katlant mutatnak neki. Abban emberek vannak. Némelyiküket a sámánok is ismerik. A katlanon keresztül egy szál kötél feszül. Azt parancsolják neki: menjen át ezen a hídon. Ha átér rajta, sokáig fog élni. Ha leesik, kámmá lehet éppen, de az ilyen többnyire belepusztul. A beszélgetõk megértették végre, mit firtatok tulajdonképpen. Kizlaszovné szólalt meg:

– Ez a katlan állandóan ott szokott állni. Ebbe a katlanba nemcsak sámánok esnek bele. Azt mondják, hogy a betegek lelke is belepottyanhat. Némely sámánokat nem tudják rávenni, hogy átmenjenek a katlan felett. Ezt onnan tudom, hogy egyesek azt mondták: õket arra kényszerítették, hogy a katlan szélén menjenek. Végigmentek, nem zuhantak le és sámánokká váltak…(18).

– A jelölt a betegségben elveszti eszméletét. Ezalatt õ odajárul nemzetsége sámánõséhez. Amikor elébe ér, megkeresik fölös-számú csontját. Egész testét apró darabokra metélik, elkülönítik a szivet és a tüdõt, majd világosságnál megvizsgálnak minden egyes darabot.Õ közben látja magát szétdarabolva, látja, amint egész testét, minden belsõrészét felmérik, keresik a fölös-számú csontot…(19).

… – Beteg voltam, álmokat láttam. Álmomban elvittek az õshöz, és egy fekete asztalon darabokra vagdaltak. Fölaprítottak, beledobáltak egy katlanba, fõztek. Emberek voltak ott: két fekete meg két szõke. Meg ott volt a feljebbvalójuk is. Õ rendelkezett, hogy mit kell csinálni velem. Ezt mind láttam. Amikor engem darabokra aprítva fõztek, a borda körül találtak egy csontot, lyuk volt a közepén. Ez volt a fölösszámú csont. Emiatt lettem én sámán. Mert az emberek csak úgy válnak sámánná, ha találnak bennük ilyen csontot. Amikor keresztülnéz ezen a csonton, s mindent látni, tudni kezd, akkor válik sámánná… Ezután megszabadultam ebbõl az állapotból, felébredtem. Ez azt jelent, a lelkem hazatért. A sámánok most már közölték velem: “Olyan ember vagy, aki sámánná lehet. Sámánná kell válnod, hozzá kell kezdened… (20).

A burjátok között dolgozott Roberte Hamayon és õ úgy értelmezi a szenvedéssel teli beavatási betegséget, amely kínzások formájában jelentkezik a kiválasztott életében, hogy a sámánõs udha (“amit örököl” – a sámántehetség) szellemét kell nemzedékrõl-nemzedékre örökíteni. A sámánjelölt ilymódon a közösség érdekében és szolgálatában kell, hogy vállalja a szenvedést, késõbb a sámán-mesterséget. A sámán testét feldarabolják és húsát megfõzik, s ez teszi lehetõvé számára, hogy átlépje a kategóriák közötti határokat. A fõzés más minõséget hoz létre – vö. a nyers/fõtt ellentéte lényegében a természet és a kultúra oppozicója, vagyis a sámán-jelölt a természetes tudatlanság állapotából átlép a tudás kategóriájába. Nem véletlen, hogy sok népnél a sámán neve a ‘tudni’ igével áll etimológiai kapcsolatban (a tunguz ‘sha’-gyök is ilyen). Fontos mozzanat itt a ‘felesleges csont’ megtalálása a feldarabolás során.Ivan Kortt, a Berlinben élõ orosz etnológus még a sárospataki konferenciára készített egy igen érdekes dolgozatot, amelyben a feldarabolás-beavatás motívum jelentését és jelentõségét elemezte. Kortt szerint az egész transz-utazás élmény együtt a beavatási szétdarabolással lényegében azt szolgálja, hogy a sámán az ujjászületéssel megerõsödve kerüljön ki a szenvedésekbõl. Ezek nélkül erõtlen lenne, a szenvedés teszi erõssé, s csak ezáltal tudja közösségét szolgálni. A sámán az egész közösségért szenved, a közösséget képviseli a túlvilágon. Nem mint egyén kerül beavatásra, hanem mint a közösség képviselõje, megtestesítõje születik ujjá. A csontok, a csontváz a ruhán, a közvetlen kapcsolatot jelképezik a sámán és a közössége között (21).

A sámán ilymódon közvetít az élet és a halál között(22), s ezt csak erõsíti, hogy a szellemek a kínzásokkal kényszerítik a sámánt a gyógyító tehetség elfogadására, hiszen a szenvedések hatására a sámán teste és lelke gyökeresen átalakul, ujjászületik. A szétdarabolt testbõl a betegségek szellemei részesülnek, ahogy lakmároznak, s ezáltal nyer jogot a leendõ sámán, hogy késõbb gyógyítson.

A sámánná válás víziója és a megélt szenvedés, a feldarabolás élménye, tulajdonképpen a beavatás rituális átélése: jelképes halál és feltámadás is egyúttal(23). A halálélmény, a szenvedés annyira erõs, hogy a legtöbb népnél, különösen az arktikus hideg észak vidékein ezt az állapotot a halállal azonosítják, és csak a teljes önkívület állapotában tudják átélni (24). Nem véletlen, hogy a hallucinációt okozó gombát (Amanita muscaria) fogyasztó csukcsok elmondták Jurij Szimcsenkonak, hogy õket a galóca a halottakhoz vezeti el, az õsökkel tudnak találkozni:

“Ha álmomban meglátogat az anyám, apám vagy a gyerekeim, akik már meghaltak, elmegyek hozzájuk. Fogok öt galócát és megeszem. Azután lefekszem aludni. Testem az ágyban marad. Csak a lelkem megy el oda, ahová a galócák vezetik… A galócák éppúgy különbözõek, mint az emberek. A nagyobbak nagyon jóságosak. Ha egy nagy galóca kérdezi az embert álmában: “Nos, hova megyünk? Hova akarod vitetni magad? -az olyan galóca mindig engedelmeskedik az embernek. Akkor csak azt kell neki mondani: “Vigyél apámhoz…” Õ már magától tud mindent. Tudja, hol van az illetõ apja, és egyenesen viszi az embert a holtakhoz vezetõ úton. Ha jó az út, hamar odaviszi, hamar odvavezeti az illetõt, ahol az apja él.

– S milyen ez a hely? – szakítottam félbe a történetet.
– Pontosan nem jegyeztem meg. Csak ott minden csupa jég. Mintha egy hatalmas jeges hegygerinc magasodna ott, ahol a holtak élnek. Tuljutni rajta nem lehet, nem is szabad. Valamilyen barlangszerû lyukak vannak rajta, de azokban meg valamiféle emberek látszanak. Apámat nem láttam tisztán. Csak a hangját hallottam, mit mond.
– S mit mondott?
– Azt mondta, nem jó neki ott. Hogy nagyon hideg van, nehéz az élet. Kért, hogy áldozzak neki rént, hogy az a rén elmenjen õhozzá. Én pedig, amikor visszatértem erre a világra, elmentem a sámánunkhoz. Még élt az öreg, rokonom volt szegrõl-végrõl. Erõs sámán volt. Mindenféle galóca nélkül járt a felsõ emberekhez, meg azokhoz is, akik meghaltak már” (25).

A halott õsökkel való találkozás tehát jellegzetes motívuma az iniciációs transzállapotoknak szerte a világon. Hasonlóan a szibériai példákhoz(26), a nepáli tamang sámánjelölt az apai nagyapja szellemével találkozik a transz folyamán(27), miközben félig éber, félig álom megváltozott tudatállapotban, egyfajta “testenkívüli” szemlélettel figyeli önmagát.

Piers Vitebsky az indiai szora nép nõi sámájai körében végzett gyûjtéseirõl számolt be, amikor ezt írta:

“A szora sámán az alvilági utazás reggelén böjtöl… egyik segítõje lámpást gyújt, hogy a sámán útja idején égjen… A sámán csukott szemmel leül… s közben énekelve hívja régen elhalt sámán elõdeit. A földet és az alvilágot egy hatalmas fa kapcsolja össze, ezen kell leereszkedni a sámánnak… Néhány percnyi éneklés után a hangja elhal, feje elõbrebukik a mellére. Ez jelzi, hogy a lelke elszállt.”(28).

Ez a rövid idézet is jelzi, hogy az alvilági utazás tulajdonképpen a halált jelképezi; a sámán el is játsza a halotti állapotot, vagyis a tudatvesztés állapota valamiféle halál elõtti helyzet. Egyes magyarázatok szerint az alvilági utazás az anyaméhbe való visszatérés jelképe. Míg a felsõ világokba tartó utazás lehet félelmetes, de izgató, addig az alsó világba vezetõ õt veszélyekkel és halálos fenyegetésekkel teli. Érdekes, figyelemre méltó megfigyelés, hogy a testen-kívüli és a halálközeli élmények(29) mennyire hasonlatosak a sámán-utazások leírásaihoz. A haldoklók, és a majdnem halálos balesetbõl visszatérõk, elmondták, hogy a saját testük felett lebegnek, vagy egy hosszú sötét alagútban zuhannak lefelé, amelynek a végén egy ragyogó fény van. A Harner-féle sámán-utazásokban résztvevõk szintén gyakran beszámolnak a sötét, alvilági alagútban tett zuhanásról. Ilyen történteket magam is hallottam, fültanúja voltam a beszámolóknak 1984-ben és 1990-ben, Big Sur-ban Californiában. Vagy egy második alkalommal történt, hogy egy fiatal asszony a transz-utazás után nem akart beszélni élményérõl, hanem csak rázta a zokogás. Késõbb elmondta, hogy kétéves korában meghalt kisfiával találkozott az utazás során az alsó világban, a halottak birodalmában. Nem a segítõ-szellemeivel, hanem az örök lelki fájdalmat jelentõ kis halottal kommunikált, vagyis a sámán-utazás lényegében túlvilági út volt, nem egyszerûen a szellemek világába utazott, hanem konkrétan a halottak birodalmába.

A mai városi samanizmus “utazás-élményeinek” vizsgálata messze vezetne(30). Egy bizonyos, hogy napjainkban nagy érdeklõdéssel fordulnak az emberek a régi idõk sámánjai felé, sõt azok felé a transz-, és extázis-technikák felé, amelyek lassan feledésbe merülnek.

Errõl a kérdésrõl Eliade: Birth and Rebirth (Születés és ujjászületés) címû könyvében ezt írta:

Az õsi társadalmak sámánjait és misztikusait – helytállóan – felsõbbrendû lényeknek tekintik; az õ mágikus – vallásos erejük szellemi képességeik kiterjesztésében is kifejezésre jut. A sámán az az ember, aki tud és emlékezik, pontosabban, aki érti az élet és a halál titkait(31).

  1. Lehtisalo, T.: A jurák-szamojéd mitológia vázlata. In.: Hoppál M. (szerk.): A Tejút fiai. Budapest, 1980, Európa, 403-404. p.
  2. Melles Kornélia (vál.): Nisan sámánnõ – Mandzsu vajákos szövegek. Budapest, 1987, Helikon, 21-28. p.
  3. Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén. Budapest, 1960, Magvetõ, 86-87. p.
  4. Vö. Potapov, L.P.: Altajszkij samanyizm. Leningrad, 1991, Nauka, 142-143. p.
  5. Eliade, M.: Shamanism: Archaic Techniques of Ecstasy. Princeton, 1972, University Press, 202-204. p.
  6. Vö. uo. 205-214. p.
  7. Vö. Massenzio, M.: Variations on the Mythical Origins of Shamanism and Death. In.: Hoppál, M. (ed.): Shamanism in Eurasia. Göttingen, 1984, Herodot, 204-209. p.
  8. Zelenin, D.K.: Ember alakú ongonok a szibériai népeknél. In.: Hoppál, M. (szerk.): A Tejút fiai. Budapest, 1980, Európa, 91. p.
  9. Hultkrantz, Åke: Shamanism and Soul Ideology. In.: Hoppál, M. (ed.): Shamanism in Eurasia. Göttingen, 1984, Herodot, 31-34. p.
  10. Paulson, I.: Zur Phänomenologie der Schamanismus. Zeitschrift für Religions und Geistes-geschichte. 1964. 2. 131. p.
  11. Hoppál M.: Sámánok, lelkek és jelképek. Budapest, 1994, Helikon, 13. p.
  12. Vö. Siikala, A.-L.: Descent Into the Underworld. In.: Sullivan, L.E. (ed.): Death, Afterlife and the Soul. New York-London, 1987, MacMillan, 119. p.
  13. Waida, M.: The Land of the Dead in Japanese Shamanism. In.: Hoppál, M.-Howard, K. D. (eds.): Shamans and Cultures. Budapest, 1993, Akadémiai, 85. p. / ISTOR Books 5. köt./
  14. Vö. Zaleski, C.: Otherworld Journeys: Accounts of Near-Death Experiences in Medieval and Modern Times. New York-Oxford, 1987, Oxford Univ. Press.
  15. Kszenofontov, G.V.: Legendü i raszszkazü o samanah u jakutov, burjat i tunguzov. Irkutszk, 1928, a fordítás kéziratának 5. oldaláról. (Magyar fordítása megjelenés alatt).
  16. Popov, A.A.: A sámán tehetség elnyerése a viljujszki körzet jakutjainál. (A fordításkéziratban.) Trudi Instituta Etnografii, 1947, a fordítás 5. oldala.
  17. Uo. a fordítás 8. oldala.
  18. Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén. Budapest, 1960, Magvetõ, 46. p.
  19. Uo. 47. p.
  20. Uo. 48. p.
  21. Kortt, I. R.: The Shaman as Social Representative in the Worl Beyond. In.: Hoppál, M. (ed.): Shamanism in Eurasia, Göttingen, 1984, Herodot, 299. p.
  22. Massenzio, M.: Variations on the Mythical Origins of Shamanism and Death. In.:Hoppál, M. (ed.): Shamanism in Eurasia, Göttingen, 1984, Herodot, 210. p.
  23. Eliade, M.: Shamanism: Archaic Techniques of Ecstasy. Princeton, 1972, University Press, 59. p.
  24. Bogoraz, V.G.: K pszichologii samanasztva u narodov Szeverovosztocsnoj Azii. Etnograficseszkoje obozrenyije, 1910. (A fordítás megtalálható a Népr. Múz. Könyvtárában; D-277).
  25. Szimcsenko, J. B.: Obücsnaja samanszkaja zsizny. Moszkva, 1993, Institut Etnografii, 50-51. p.
  26. Vö. Popov, A.A.: How Sereptie Djaruoskin of the Nganasans (Tavgi Samoyeds) Became a Shaman. In.: Diószegi, V.(ed.): Popular Belief and Folklore Traditions in Siberia. Budapest, 1968, Akadémiai, 137-145.
  27. Vö. Peters, L. G.: Transe, Initiation and Psychotherapy in Tamang Shamanism. American Ethnologist, 1982. 1. 21-46. p.
  28. Vitebsky, P.: The Shaman. London, 1995, MacMillan, 70. p.
  29. Vö. uo. 73. p.
  30. Vö. Hoppál M.: Urban Shamans: A Cultural Revival. In.: Siikala, A.L.-Hoppál M.: Studies on Shamanism. Helsinki-Budapest, 1992, Finnish Anthropological Society, 197-209. p.
  31. Eliade, M.: Birth and Rebirth – The Religious Meanings of Initiation in Human Culture. New York, 102. p.

Ezt olvastad már?

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente a tudatkutatás témájában írt friss doktori disszertációjának magyar nyelvű előadása, melynek címe: Hallucinációs módosult tudatállapotok