FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Hírek > Indián kultúrák az Andok térségben
Indián kultúrák az Andok térségben

Indián kultúrák az Andok térségben

Molnár Gábor: Indián kultúrák az Andok térségben

Az Andok térségben ma élő indiánok, a Guajira félszigettől a Tűzföldig, több tucat népcsoportba tartoznak és az összes (kb. 30-50 millió) latin-amerikai indiánból körülbelül 10-15 millió él ebben a régióban. A globalizáció minden negatív hatása ellenére (igenis) vannak még köztük olyan indián közösségek, amelyek védik kultúrájukat a nyugati civilizáció és/vagy az ún. „északamerikanizáció” romboló hatásától. Óvják nyelvüket, szokásaikat, társadalmi kapcsolataikat.

Az Andok térség Dél-Amerika földrajzilag jól elhatárolható és önálló kulturális területe, noha kulturális földrajzi szempontból egységesnek mégse mondható. A Dél-Amerikát észak-dél irányban átszelő Kordillerák vonulatai jelentették a közös természetföldrajzi alapot, a több ezer év történelme során megjelenő különböző fejlettségi szintet, idő- és térbeli kiterjedést elérő őshonos kultúrák számára. Ezek többsége mára részben vagy egészben – az európaiak érkezésétől nem függetlenül – eltűnt. Kultúráik egyes elemei viszont ma is eleven részét képezik a több száz év alatt kialakult és jelenleg is változásban lévő mesztic valóságnak.

Indián kultúrák az Andok térségben

KOLUMBIA

Kolumbia mai területén egykor élt 11 nagy indiánkultúrkör közül a chibchák a Keleti-Kordillerák őshonos lakosai voltak. A spanyolok, majd később más európai népek érkezése után kezdődött fél évezredes keveredések következményeként mára a chibcha kultúra emlékei, mint néprajzi és turisztikai érdekesség maradtak fenn. Az indiánok leszármazottai pedig belekerültek a bevándorolt európaiakkal és később a behurcolt afrikai rabszolgákkal közös nagy antropológiai „olvasztótégelybe” (mestizaje). Manapság a chibchák törzsi területén lévő guatavitai tengerszemet évente turisták tízezrei látogatják meg. Ehhez a szakrális helyhez kapcsolódik az amerikai kontinens egyik El Dorado legendája (ugyanis több is volt). E misztikus helyen a bennszülöttek még az európai hódítók érkezésének évtizedeiben is engesztelő arany áldozatokat mutattak be isteneiknek. Ez a szakrális áldozat volt a konkvisztádorok között gyorsan terjedő hír valós alapja: „a magas hegyekben létezik egy aranyváros”, ami újabb lendületet adott a kontinens belső területeire szervezett expedícióknak. Összességében, a mai kolumbiai társadalomnak alig 1-2 százaléka tartozik valamely őshonos indián csoportba. Dél-Kolumbiában még ma is élnek az inkák és a camsák leszármazottai. A Sibundoy völgyben (Alto- Putumayo) például, 2000 méter magas hegyek között ma is láthatók a több száz évvel ezelőtt itt virágzó inka teraszos földművelés romjai. Az inkák leszármazottai pedig, ahogyan ma nevezik őket, az ingák, kétnyelvű (spanyol és inga) iskolába járnak, ezzel is őrizve és erősítve kulturális identitásukat.

A modern korhoz alkalmazkodott indián kultúrák továbbra is ősi hagyományaik, szokásaik és szimbólumaik megtartásával jellemezhetők. Egyrészt az emberi lét egyik legalapvetőbb területén figyelhetjük meg az állandóságot: ételeik alapját ma is a kukorica, a burgonya, és különféle trópusi gyümölcsök képezik. Szintén meghatározó a halfogyasztás (pisztráng). Öltözködési szokásaikban azonban a modern korhoz alkalmazkodtak, de a kézzel készített szőttesek (pl. ruana, vagy Magyarországon elterjedtebb nevén poncho) továbbra is mindennapi használatban vannak.

Másrészt lényegi változásnak mondható, hogy a korábban oly meghatározó lámatenyésztést mára már felváltotta a szarvasmarha és a baromfitartás. Ugyanakkor a tengerimalac hagyományos tenyésztése és fogyasztása máig meghatározó jellemzője a térségnek. A zene, bizonyos szokások-hagyományok, a természet közelében és annak ritmusával összhangban létezés ma is meghatározó jellemvonása a Dél-Kolumbiában élő indián és mesztic lakosságnak. Az UNICEF 2000-es jelentése szerint a kolumbiai indiánok a társadalom és a gazdasági fejlődés perifériájára rekesztődtek, az országhatárok mentén, a gazdasági centrumoktól távoli vidékeken, valamint az Amazonas ősrengetegében élnek. Az anyaföldhöz való ragaszkodásuk önazonosságuk része, hiszen az őslakosok számára a föld több mint pusztán fizikális valóság: szakrális élettér, kulturális és szociális életük alapja, a kapcsolattartás lehetősége őseikkel, és a hagyományápolás lehetősége. Ha ettől megfosztják őket, vagy annak elhagyására kényszerítik őket, akkor kulturális önazonosságuk sérül.

ECUADOR

Indián kultúrák az Andok térségbenEcuadorban (és az Andok térségben) már a dél-amerikai köztársaságok alapítása idején – 19. század eleje – létezett az ún. „indián probléma”, vagyis az indiánoknak a nemzet egészébe történő beintegrálásának a problémája. Ebben az időben született az ún. „asszimilációs” modell, mely szerint az indiánoknak feladva indián identitásukat, földművesként, meszticként kell a nemzet részévé válniuk. Ezt a modellt csak az 1970- es, 1980-as évektől kezdődő indián mozgalmak kérdőjelezték meg, amelyek egyik fellegvára pont Ecuador volt. Az 1964-es és 1973-as agrárreform, amelynek egyik célkitűzése az volt, hogy az indiánokat mesztic földművesekként integrálja a társadalomba, a várttal ellentétes hatást váltott ki oly módon, hogy az őshonos népek öntudatra ébredését erősítette. Ezt tovább fokozta, hogy a közoktatás lehetővé tette egy új indián értelmiségi elit születését, akik már alternatívákat tudtak állítani a korábbi „asszimilációs modellel” szemben. Mindez lehetővé tette az 1970-es évekre azoknak az indián mozgalmaknak a születését, amelyek több évtizedes küzdelme árán az ecuadori alkotmány első cikkelyébe belekerülhetett, hogy Ecuador „…több nemzetiségű állam…”.

Az országban jelenleg az összlakosságnak kb. 6-7 százaléka indián, 830 ezer fő. A 2008-as alkotmány a spanyol mellett hivatalos nyelvként ismer el indián nyelveket is: a kecsuát és a shuart, a két legnagyobb lélekszámú őshonos népcsoport nyelvét. beintegrálásának a problémája. Ebben az időben született az ún. „asszimilációs” modell, mely szerint az indiánoknak feladva indián identitásukat, földművesként, meszticként kell a nemzet részévé válniuk. Ezt a modellt csak az 1970- es, 1980-as évektől kezdődő indián mozgalmak kérdőjelezték meg, amelyek egyik fellegvára pont Ecuador volt. Az 1964-es és 1973-as agrárreform, amelynek egyik célkitűzése az volt, hogy az indiánokat mesztic földművesekként integrálja a társadalomba, a várttal ellentétes hatást váltott ki oly módon, hogy az őshonos népek öntudatra ébredését erősítette. Ezt tovább fokozta, hogy a közoktatás lehetővé tette egy új indián értelmiségi elit születését, akik már alternatívákat tudtak állítani a korábbi „asszimilációs modellel” szemben. Mindez lehetővé tette az 1970-es évekre azoknak az indián mozgalmaknak a születését, amelyek több évtizedes küzdelme árán az ecuadori alkotmány első cikkelyébe belekerülhetett, hogy Ecuador „…több nemzetiségű állam…”.

Ecuadorban éppúgy, mint Peruban és Bolíviában a keveredések később kezdődtek meg indiánok és európaiak között, mint a karibi térségben. Így ma ezekben az országokban jóval nagyobb lélekszámban élnek őshonos indiánok, mint például Kolumbiában, vagy Venezuelában.

PERU

Peru gyarmatosítás előtti történelmét elsősorban az inkák történelmével azonosítják, noha az inkák 15. századi felemelkedése előtt már számos nagy indiánkultúra virágzott az ország területén. Észak-Peruban (Piura térségében) a tallán kultúra (Kr. u. 900–Kr. u. 1500-as évekig) a Narihualá központtal még az inkák hódítása után is meghatározó volt.

Az egykor virágzó indiánkultúra leszármazottainak a piurai sivatag szomszédságában nem sok lehetőségük van arra, hogy sikerrel vegyenek részt a globalizált 21. század gazdasági versenyében. Egyrészt a hagyományos állattenyésztéstől, másrészt a turizmustól várják boldogulásukat.

Az inkák öröksége, a Machu Picchu, a romváros – hátterében Huayna Picchu jellegzetes csúcsával – az ország egyik legismertebb szimbólumává vált. A 20. század elején (1911) Hiram Bingham, a Yale egyetem régész professzora „felfedezte”, vagyis újra megtalálta a romokat, hiszen az ott élők mindig is tudtak azok létezéséről. A professzor nem csak az Indiana Jones típusú filmek jellegzetes modell karakterévé vált, de felfedezése hozzájárult ahhoz is, hogy a perui inka romvárosok Latin- Amerika és az egész földkerekség leglátogatottabb turista célpontjai közé emelkedjenek.

Peruban jelenleg 6,5 millió indián él, ami az összlakosság 25 százaléka. Ezek 77 etnikai csoportba tartoznak és legalább 57 nyelvet beszélnek.

Az Amazonas térségben kevesebb, mint fél millió az őshonos lakosság lélekszáma. Az amazóniai indiánok alacsony száma ellenére meg kell említeni egy fontos, magyar vonatkozással is bíró vállalkozást: a NOPOKI Egyetemet. A felsőoktatási intézményt kifejezetten indiánok (asháninka, ashéninka, shipibo és yine) több nyelven történő oktatására alapította 2009-ben Atalayában (Ucayali régió) a magyar-horvát származású Zserdin Gellért ferences püspök. A projekt céljai között szerepel szociálisan érzékeny és közösségeik iránt felelősséget vállaló tanárok képzése, a keresztény értékeknek megfelelően.

Peruban az egyszerű emberek egészségesen büszkék múltjukra, kultúrájukra és indián eredetükre, valamint arra, hogy az Új Világ egyik legnagyobb civilizációjának, az inkának az örökösei. Ennek ellenére az indiánok megítélése kapcsán a valóság sokkal árnyaltabb, mintsem azt gondolnánk.

BOLÍVIA

Bolívia egykori területét szintén az inkák hódították meg, akik Pacsakutek Inka Yupanki idején (15. század közepén) igázták le a még ott élő tiahuanacói kultúra kevés életben maradt lakosát. A mai ajmarák ősei a tiahuanacóiakra vezethetők vissza, míg a kecsuák inka eredetű nép.

Bolívia (teljes nevén: Bolíviai Többnemzetiségű Állam) felnőtt lakosságának 61 százaléka vallotta magát valamely őshonos indián csoportba tartozónak a 2001-es népszámláláskor. Az ország területén 30-40 indián népcsoport él. A világon egyedülálló a bolíviai nyelvi pluralizmus: az országnak 37 hivatalos nyelve van. A központi kormánynak és a tartományi kormányoknak azonban legalább két hivatalos nyelvet kell használniuk, az egyik a spanyol, a másik a területükön beszélt indián nyelv.

Az 1970-es évek óta bontakoztak ki az Andok térségben (különösen Ecuadorban és Bolíviában) azok az indián mozgalmak, amelyek meghatározó jellemzője volt az addig alkalmazott „asszimilációs modell” megváltoztatása, ami helyett ezek a mozgalmak több nemzetiségű államot javasoltak. Az Andok térségben élő indiánok jogai minden bizonnyal Bolíviában érvényesültek leginkább az utóbbi közel egy évtizedben, mely tény teljes mértékben illeszkedik az évezred hajnalán közzétett CIA előrejelzésbe: a következő évtizedekben Latin-Amerika területén az indián mozgalmak erősödése lesz megfigyelhető. Evo Morales, korábbi kokatermesztő és szakszervezeti vezető 2005-ben történt elnökké választásával Bolívia történelmet írt: az ország első indián (ajmara) származású vezetőjét ünnepelték. Morales valamennyi, a Bolívia területén élő indián nép érdekeit szolgáló elnökként tüntette fel magát. Nyomatékot adva az indián eredet fontosságának az elnököt Tiahuanacóban, a La Paztól 71 km-re fekvő, az inkákat megelőző indián kultúra (Tiahuanaco kultúra) romjainál több tízezer indián jelenlétében, mint indián spirituális vezetőt is beiktatták 2006 januárjában, majd 2010-ben második megválasztásakor is. A ceremónián az államelnök hagyományos ajmara népviseletben vett részt, indián papok imái és áldásai kíséretében. Különböző bolíviai és más Andok térség országaiból érkező indián népcsoportok képviselői jelenlétében az elnök alkohol és kokalevél áldozatokat mutatott be „Pachamamá”-nak (Föld Anyának) és „Tata Inti”-nek (Nap Istennek). Ezek a rituális szertartások azoknak a bennszülötteknek a reményét erősítették, akik noha többségben élnek saját országukban, ennek ellenére jogaikban és kultúrájukban az európai hódítok érkezése óta elnyomást szenvedtek. Általánosan elfogadott tény, hogy az első indián elnök győzelme nagy lökést adott a Bolíviában (és az Andok térségben) élő indián népek kulturális és vallási újjászületésének.

Hét évvel a győzelem után, 2012-ben, súlyos problémák merültek fel a kisebbséget jelentő, Amazonas térségben élő indiánok és az elnök között. Ugyanis Morales ígéretet tett arra, hogy kormánya az Amazonas indián közösségeinek érdekeit is képviselni fogja. A Tipnis térségben épülő országút azonban nem veszi figyelembe az ott élő őslakosok érdekeit. Minden jel arra mutat, hogy az ország bizonyos többséget élvező indián csoportjai (Andok régió) és a kisebb indián közösségei (Amazonas térség) számára eltérő módon érvényesül a demokrácia. A tények azt mutatják, hogy a „többnemzetiségű állam” súlyos belső krízissel szembesül, amelynek meghatározó jellemzője már nem az őslakos – hódító közötti ellentét, hanem a hatalmon lévő bennszülött és a hatalmon nem lévő bennszülött közötti szembenállás. Eduardo Rózsa-Flores 2009-es esete is csak ebben a viszonyrendszerben válik érthetővé…

CHILE

Chile történelme kapcsán ismert tény, hogy a hódítások idején az európaiak a dél-amerikai kontinens ezen területein szembesültek a bennszülöttek legelszántabb és legvéresebb ellenállásával. A mapuche indiánok harcos természete nehezítette a hódítók előrenyomulását és később ellenállásuk késleltette a chilei integrációt is. A 2002-es népszámlálási adatok alapján közel 700 ezer indián él Chilében, közülük a legnagyobb csoport 604 ezer fővel a mapuche, majd ezt követik az ajmarák kevesebb, mint 50 ezer fővel, valamint az atacameñók közössége 21 ezer főt számlál. Chilei sajátosság, hogy az indiánok közel két harmada városokban él. A városiasodott Chile vidéki lakosságának viszont több, mint 10 százaléka indián. Vallási megoszlás szerint kétharmaduk katolikus, közel egyharmaduk evangélikus, és alig pár százalékuk Jehova tanúi, mormonok és más egyházak tagja (muszlim, zsidó, ortodox). Az írástudatlan indiánok száma az összes indiánnak kevesebb, mint 10 százaléka, ugyanakkor a vidéken élők esetében az arányszámok 10-15 százalék közöttire emelkednek, ami összefügghet életstílusukkal, életvitelükkel és szubkultúrájukkal.

A fenti pozitív statisztikák ellenére azonban Dél-Amerika egyik legfejlettebb országának indián lakosságát a szegénység, az ebből adódó elvándorlás továbbra is sújtja, amelyek megoldására a modern chilei államnak megfelelő programokat kell kidolgoznia.

Zárszó

Az Andok országainak indián kultúrái, noha évezredek örökségét hordozzák magukban, az európaiak érkezése előtt is, de különösen a történelmi fordulópont utáni évszázadoktól egészen napjainkig szembesülnek a különböző kultúrák közötti találkozás kihívásaival és/vagy romboló hatásával. Az európaiak érkezése nem csak a „fejlődés”, a „modernizáció” stb. lehetőségét teremtette meg számukra, hanem egy olyan sajátos kultúra kialakulásához is hozzájárult – a mesztic –, amelyben az őshonos indián népek kultúrája egyre inkább leértékelődött. Ez a negatív tendencia annak ellenére történt meg, hogy az elmúlt századokban, az önvédelem kifejeződéseként számos indián felkelés és/vagy ellenállás szerveződött az Andok térségben az európai hódítókkal szemben. Mindezek kevés eredménnyel, vagy eredmény nélkül zárultak.

A 20. század második felében született indián mozgalmak az ezredforduló globális nemzetközi változásai közepette a reneszánszukat élik, sőt, egyes Andok országok indiánjai soha nem tapasztalt politikai hatalmi szerephez jutottak (lásd: Bolívia, Peru). Ez azonban kérdésként veti fel, hogy az Andok térség indiánjai a súlyos történelmi örökséget, az „erőszak modelljét”, képesek lesznek-e felváltani a „békés együttélés modelljével”. A tét nagy, ugyanis a válasz tartalmától függ majd kultúráik fennmaradásának lehetősége.

Molnár Gábor – geográfus, nemzetközi kapcsolatok szakértő, Latin-Amerika specialista

Megjelent A SZÍV havilapban 2013.07-08.

Ezt olvastad már?

Sámánizmus világa, gyógyító és tanító növények, icaro - Eindbazen riportja Gino Renzo Cocchella Frisancho-val

Sámánizmus világa, gyógyító és tanító növények, icaro

Gino Renzo Cocchella Frisancho (perui sámán) az úgynevezett növényi gyógyszerekkel dolgozik, szakértelemmel rendelkezik a sámánizmus és a tudat területén.