FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Hírek > Interjú dr. Rick Strassman-nel
Interjú dr. Rick Strassman-nel
Részlet a DMT: The Spirit Molecule című filmből

Interjú dr. Rick Strassman-nel

Interjú dr. Rick Strassman-nel

Rick Strassman Új-Mexikóban él és praktizál pszichiáterként, emellett a University of New Mexico Orvostudományi Karán működő pszichiátriai intézet docense. Közel harminc tudományos cikket jelentetett meg, és számos pszichiátriai folyóirat recenzenseként dolgozik. A US food and Drog Administration, a National Instituta on DrugAbuse, a Veteran’s Administration Hospitals, a Social Security Administration és más állami intézmények szakértője. Dr. Strassman az új-mexikói egyetemen végzett klinikai kutatásai során a tobozmirigy melatoninhormonjának funkcióját vizsgálta, amelynek során csapata dokumentálta elsőként a melatonin első ismert funkcióját az emberi szerkezetben. Ahogy a 11. és 18. fejezetben láttuk, szintén ő volt az, aki két évtized kihagyás után elsőként kezdett újra az Egyesült Államok kormányának jóváhagyásával és pénzügyi támogatásával emberi hallucinogén kísérleteket folytatni Észak-Amerikában. Ezeknek a kísérleteknek az eredményeit publikálta fontos és gondolatébresztő könyvében (DMT: The Spirit Molecule, Park Street Press, Rochester, Vermont, 2001). Ez az interjú 2005 májusában készült.

Graham Hancock: Az ön rendkívül érdekes DMT-kutatásának számomra az a legizgalmasabb aspektusa, amely az önkéntesek „lényekkel”, „entitásokkal” lezajlott találkozásairól szóló részletes beszámolókat érinti; illetve azok az implikációk, miszerint ezeket a beszámolókat a valóság természetét feltáró, nyitott szellemű kutatásoknak lehet tekinteni. Ön rámutat azokra a megdöbbentő hasonlóságokra, amelyek kísérletének önkéntes résztvevői által adott beszámolók, illetve a John Mack (és mások) által leírt, magukat ufóemberrablás áldozatainak gondoló emberek „idegenekkel” lezajlott találkozásait elbeszélő történetek között mutatkoznak. Ráadásul valószínűleg ön is ismeri a folklórban és néprajzi gyűjtésekben nagy számban előforduló, szinte teljesen azonos történeteket, amelyek „tündérekkel”, manókkal” stb. lezajlott találkozásokat mesélnek el, illetve a különféle „szellemekkel” lezajlott sámánisztikus találkozások leírásait. Mivel tudjuk, hogy önkéntesei a hagyományos értelemben „hallucináció”-ként definiált élményeket éltek át, ezért logikailag nem jelent nagy ugrást arra a következtetésre jutni, hogy ezeket a nagyon hasonló kategóriába tartozó találkozásokat – ahogy ön is felveti – idegenek helyett szintén hallucinációknak tulajdonítsuk. Ha azonban tényleg ez a helyzet, akkor hogyan képes megmagyarázni ezekben a látszólag nem valóságos élményekben mutatkozó rengeteg közös elemet az a tudományos álláspont, amely a komplex hallucinációkat az agy által (emlékekből, személyes élettörténetből stb.) összekutyult fantáziaként értelmezi? Arról nem is beszélve, hogy minderről sok különböző kultúrából származó, eltérő civilizációs háttérrel rendelkező ember számolt be.

Rick Strassman: A kérdés sarkalatos pontja, hogy az összes ilyen jelenséget belsőleg előállítottnak vagy külső dolgok érzékelésének, esetleg e kettő kombinációjának tekinti-e az ember. Világos, hogy az agyra hatással vannak az egyén tapasztalatai. Olyan ez, mintha az agy egy érzelmi, kognitív és perceptuális szótárral rendelkező egyedi nyelvet tanulna meg a tapasztalatain keresztül -vagyis azokon a dolgokon keresztül, amelyekkel eddig kapcsolatba került -, illetőleg azoknak a korlátoknak köszönhetően, amelyeket agyunk szoftvere és hardvere határoz meg.

Ezt szem előtt tartva szélesebb nézőpontból vehetjük szemügyre a pszichedelikus szerek által kiváltott látomásos tapasztalatokat. Biztosan előfordulnak olyan esetek, amikor csupán előzőleg elfojtott képek, gondolatok és érzések „szabadulnak ki” – különösen alacsonyabb dózisok vagy a szerek iránti csökkent érzékenység esetén. Ennek biológiai és pszichológiai okai egyaránt lehetnek. Azokban az alsóbb régiókban, ahová ezek a szerek elvezethetik a tudatunkat, valami más is történhet. Ilyenkor kényszerülünk rá, hogy felöltöztessük vagy olyan formába öntsük ezeket a külső erőket, lényeket vagy hatásokat, hogy képesek legyünk elfogadni őket. Ebből az következik – amit sokan felvetnek -, hogy az angyalok, démonok, manók, koboldok, tündérek stb. – hasonló „teremtmények”, csak éppen olyan álöltözetben jelennek meg, ahogy azt az illető kulturálisan vagy egyénileg előnyben részesíti, illetve meghatározza. Olyanok, mint Cook kapitány hajói, amelyeket a csendes-óceáni bennszülött népek csak nagy tengerhullámokként
voltak képesek látni – ha egyáltalán meglátták őket. Egészen addig amíg valóban fel nem mentek a fedélzetre, és meg nem érintették őket, képtelenek voltak valódi alakjukban érzékelni a hajókat.

Vagyis a jóindulatú lényeket „angyalokként”, a rosszindulatú erőket „démonokként” láthatjuk. A különös erők különös alakot és érzelmi színezetet kaphatnak – egyénileg és társadalmilag meghatározott alakot és vegyértéket vehetnek fel, amely közvetíti számunkra a természetüket vagy azt az információt, amelyet képviselnek vagy közölnek.

A DMT-hez hasonló drogok bejárást biztosítanak számunkra az ilyen erőkhöz vagy lényekhez, aztán saját személyiségünk és kulturális meghatározottságaink lépnek működésbe, és rajtuk keresztül, mint egy prizmán át látjuk meg őket. És itt lehet fontos a vallási, etikai, morális gyakorlat. Elengedhetetlen, hogy a lehető legmakulátlanabb személyiséggel és pszichológiával közelítsünk az ilyen élményekhez. Nem számít, milyen erős egy drog, ha a tudat szennyezett és mohó, szadisztikus szinten fejti ki hatását, akkor nem leszünk képesek érzékelni azokat a dolgokat, amelyeket egy olyan személy, aki évtizedeken át formálta magát, esetleg megpillanthat. Ha pedig egyszer „visszatértünk” a tudat kitágult dimenziójából, az, amire képesek vagyunk emlékezni, illetve amit át tudunk ültetni a gyakorlatba, biztosan függ személyiségünk előző szervezettségétől és szerkezetétől.

Tulajdonképpen én nem szívesen nevezném önkénteseim élményeit „hallucinációknak”. Összeállítottam egy sor lehetséges és igen valószínű modellt, amely megmagyarázhatja ezeket a tapasztalatokat.

A magyarázatok során azonban felmerült egy probléma, nevezetesen, hogy a tapasztalataikat másként kezeltem, mint aminek látszottak. Először is, az önkéntesek tapasztalataikat a valóságnál is valóságosabbnak írták le. Vizuálisan megszerkesztettebbek, érzelmileg erősebbek, kognitív és spirituális szempontból sokkal mélyebbek voltak, mint bármi, amivel eddigi életükben találkoztak. Ráadásul szinte egyhangúlag állították, hogy soha nem lettek volna képesek elképzelni, kiötölni, más módon kitalálni vagy hallucinálni ilyen élményeket.

Először valóban a „hallucinációs” modellel kezdtem; vagyis hogy „a DMT-re állított agyról” van szó. Önkénteseim azonban azzal utasították el ezt az elméletet, hogy „valószerűtlen”. „Hogy lehetnének az agyközpontban ilyen kompletten megszerkesztett történetvezetések, látomások, üzenetek?” Akkor megpróbálkoztam a freudi tudattalan modelljével: amin az önkéntesek átestek, azok esetleg elfojtott energiák, impulzusok, érzelmek szimbolikus reprezentációja lehetett. Az önkéntesek ezen is csak nevettek. Felkínáltam nekik a jungi modellt látomásaik archetipikus elemeit követve. Semmi eredmény. Egyes esetekben a látomások valóban megfeleltek az álom számos kritériumának, és ezekben az esetekben nem is okozott komoly problémát, hogy erre az ösvényre csábítsam az önkénteseket – hogy azt nyomozzuk, mit képviselhetnek ezek az „álmok” az életükben -, az ilyen típusú tapasztalatok azonban igen ritkák voltak.

Végül elhatároztam, hogy akként kezelem ezeket a tapasztalatokat, „amik valójában”. Vagyis ha a valóság másik dimenziójába tartozó lényekről és a velük való találkozásról vannak látomásaik, akkor én is ekként fogadom el őket. Más szóval, felhagytam azzal, hogy az élményeikből megpróbáljak valami mást faragni, mint aminek tűntek. Amint így tettem, az önkéntesek újra bizalmukba fogadtak, és egyre többet árultak el a DMT hatása alatt megtapasztalt élményeik rendkívül különös elemeiről. Emellett kicsit könnyebben tudtam az önkéntesek tapasztalataira hagyatkozni, illetve dolgozni velük, mivel megmutatkoztak az élményekben rejlő hasonlóságok.
Ha tényleg ott voltak, ahová látszólag eljutottak, akkor hol létezhetnek ezek a valóságok? Ekkor kezdtem megengedni magamnak, hogy fontolóra vegyem annak lehetőségét, hogy a DMT valamiféle átjárót biztosít számunkra a valóság alternatív dimenziójába – talán párhuzamos univerzumokba vagy a sötét anyagba, amiről a könyvemben is leírtam egy-két szabad eszmefuttatást.

Graham Hancock: Még mindig nyitott erre a hipotézisre, és készen állna rá, hogy tovább dolgozzon azokon a problémákon, amelyek a valóság és a tudat természetének tudományos feltárása során merülnek fel?

Rick Strassman: Továbbra is kitartok e mellett az elképzelés mellett. Jelenleg az elsődleges problémát az jelenti, hogy – az agyunkon-tudatunkon kívül – nem áll rendelkezésünkre olyan technikai felszerelés, amellyel igazolhatnánk, hogy ilyen jelenségek léteznek az idő-tér kontinuumon kívül. Ha le tudnánk fényképezni az ilyen jelenéseket, akkor egyetértésre juthatnánk a létezésüket illetően. Engem azonban az önkénteseink beszámolóiban, illetve mások, a kísérleteket követően hozzám érkezett pszichedelikus drogokkal szerzett tapasztalataiban mutatkozó hasonlóságok is eléggé lenyűgöztek. Emellett olyan – szintén hasonló – élményekről is érkeztek beszámolók, amelyek spontán módon, vagyis drogok használata nélkül következtek be – talán az endogén DMT megemelkedett szintje miatt, amelyet különböző hatások is előidézhetnek, például meditáció, stressz, alváshiány stb.

A tudományos módszerek tudományos megértéshez vezetnek. Charles Tart írt egy csinos kis cikket a hetvenes években a „tudatállapot-specifikus tudósokról” a Science-be, amelyben leírja azoknak a „tudatállapot-specifikus tudósoknak” a kritériumait, akik a tudományos módszertan fundamentális eszközeivel tárják fel a különböző tudatállapotokat. Ezek a módszerek a következők: „anekdotikus” beszámolókat összegyűjtő terepmunka, hipotézisállítás, kísérletek, újabb adatok összegyűjtése, az elmélet felülvizsgálata az új adatok tükrében, és így tovább. Tart felvetése szerint olyan tudósokat kellene képezni, akik nem „külső valóságként” figyelik meg a különböző tudatállapotokat, hanem képesek belépni oda, és az ott szerzett tudományos tapasztalataikat megbeszélhetik egymással, így jutva valódi eredményre – még ha azt a „normális” emberek nem is értik. Azt hiszem, ha a „tudatállapotokat” felcseréljük „valóságállapotokkal”, akkor nagyon hasonló helyzetben találjuk magunkat.

Graham Hancock: Ön elutasítja számos tudós biológiai redukcionizmusát egy igen fontos kérdésben, amellyel többek között Williams James, Aldous Huxley és Albert Hofmann is foglalkozott. Ezen elképzelés szerint az agy olyan „jelvevő berendezés”, amelyet bizonyos hallucinogének (és más technikák) segítségével át lehet hangolni, hogy egy tágabb „valóság” különböző hullámhosszain is vegyen jeleket, amelyek normális esetben nem jutnak el az érzékszerveinkig. Tudomása van bármi olyan bizonyítékról, amellyel a tudományban uralkodó materialista-empirikus paradigma cáfolhatná a „jelvevő modellt”? Ha nem, akkor mit gondol, miért olyan elutasító sok mainstream tudós a hallucinációkkal kapcsolatban, illetve miért ragaszkodnak olyan állhatatosan ahhoz, hogy a hallucinációk információtartalma semmiképp sem lehet igaz?

Rick Strassman: Ez a kérdés szinte már a „tudományfilozófia” területére esik. Erről viszont igen keveset tudok. Biztos vagyok benne, hogy van olyan, aki képes lenne „megcáfolni” a jelvevő modellt materialista érvekre támaszkodva. Mivel azonban az ilyen elmélet kívül esik azon, amit „tudunk”, vagy ami „valóságos”, így nem történhet meg. Ez számomra meglehetősen éretlen világnézetre utal, amelyet maga a tudomány is számtalanszor megcáfolt történelme során. Ez az a terület, ahol a tudomány a fundamentalizmus használatával újra a gonosz eszközévé válik.

Az érzékelő modell igen egyszerű. Az agy olyan szinten érzékel információkat, amelyre valahogy abban a bizonyos időintervallumban áthangolódott. Világos, hogy objektív technikai eszközökre is tudunk példát hozni, amelyek megváltoztatják, hogy mit vagyunk képesek látni: ilyen például a mikroszkóp, az éjjellátó készülék, a radar vagy a távcső. A meditáció olyan „szubjektív” technika vagy eszköz, amely általában már elfogadott módszernek tekinthető a normál állapotban nem érzékelhető tapasztalatok megszerzésére. Ugyanez a helyzet a pszichológiában használt „biofeedback”-kel is, amikor gépek segítségével olyan különféle pszichológiai tapasztalatokra „teszünk szert”, amelyekről korábban azt hittük, hogy kívül esnek érzékelésünk határain.

Az érzékelésünk határait még sokkal nagyobb mértékben kitágító pszichedelikus szerekre vonatkozó elméletek tulajdonképpen csak a már meglévő és elfogadott biológiai-orvosi ismereteink kiterjesztései -jóllehet, elég radikális kiterjesztései.

A DMT-vel kapcsolatban az különösen figyelemreméltó, hogy endogén vegyület, vagyis az agy saját „készítésű” pszichedelikus szere. Az a tény, hogy ez az anyag ilyen megdöbbentő és földrengésszerű hatásokat képes kiváltani, elkerülhetetlenné teszi, hogy sürgősen elkezdjünk elméleteket alkotni az emberi tudatban játszott szerepéről.

Graham Hancock: A másik modell szerint, amelyet ön fontolóra vett: „A DMT aktiválhat bizonyos programozott agyi területeket, és ez váltja ki a látomásokat és az érzéseket az agyban. Mi mással lehetne. magyarázni, hogy olyan sok ember számol be hasonló élményekről: rovarszerü, csúszómászó teremtményekről?” (DMT: The Spirit Molecule, 200. o.) Az is világos azonban, hogy ön számos próbáét látott ezzel az „előre programozott” modellel kapcsolatban, és még ugyanazon a lapon fel is teszi a kérdést: „Hogy hihetné bárki is, hogy létezik egy nagy adag agyszövet, amelyet aktiválva idegen lényekkel való találkozások, kísérletezések és újraprogramozások képei villannak elö?” Hol tart jelenleg ebben a kérdésben? Végül is manapság meglehetősen alaposan alátámasztott és jórészt nem is vitatott tény, hogy bizonyos módosult tudatállapotokban minden ember univerzálisan látja az úgynevezett entoptikai mintákat, mivel ezek idegrendszerünk szerkezetének „előre programozott” részei. Miért ne lehetnének az ön kísérletében szereplő önkéntesek sokkal összetettebb élményei is ugyanígy „programozottak”?

Rick Strassman: Az entoptikai jelenség olyan információs bájtok halmaza, amelyekből egy összetettebb konstrukció állt össze. Ez kissé feje tetejére állíthatja az egész kérdést. Ahelyett, hogy az agy teremtené a tudatot, talán a tudat teremti az agyat. Olyan ez, mintha az agyszerkezet apró entoptikai darabjaira a tudatnak lenne szüksége, hogy megjeleníthesse azt a jelenséget, amellyel kapcsolatba került.

A televízió hasonlat mindig kéznél van, és ez az egyik olyan dolog, amiért mélységes hálával tartozom barátomnak és mentoromnak, Rupert Sheldrake-nek. Darabokra szedhetünk egy televíziót, és megvizsgálhatjuk, hogyan működnek a tranzisztorok és a kapcsolók benne. Hiába értjük meg azonban minden egyes alkatrész működési mechanizmusát, ezzel nem tudjuk megmagyarázni a tévéműsorokat.

Mindnyájunknak van DNS-e, mitokondriuma, vannak szövetei és sejtjei. Ezeket azonban igen speciális módon rakták össze, hogy szerveket és végtagokat alkossanak, amelyek megint csak igen speciális módon szerveződtek össze, hogy felépítsenek egy emberi testet. És ez akkor is még csak test, élettelen húsdarab. A megelevenítő és mindent irányító alapelv nélkül csupán szóra sem érdemes tárgy, így van ez az entoptikai jelenségekkel meg az előre programozottnak hitt agyi folyamatokkal, amelyek teljesen az űrben lebegnének, ha nem lennének egy bizonyos módon megszervezve és irányítva, amely végül látomásos tapasztalatokban realizálódik.

Graham Hancock: A fentieket kissé kiterjesztve, lát ön bármiféle evolúciós folyamatot az emberiség – a csimpánzok és emberek utolsó közös őse óta eltelt 5-7 millió éves – történetében, amely előre beprogramozta az idegrendszerbe, „hogy idegen lényekkel való találkozások, kísérletezések és újraprogramozások képei villanjanak elő” bizonyos behatásokra? Számomra ugyanis az az egyik igazán komoly probléma az „előre programozott” modellel, hogy olyan gyakran felvonultatják, mintha az összes közös vonást meg tudná magyarázni. Ha ezeket az információkat belénk programozták, akkor hogyan, mikor és miért történt meg ez?

Rick Strassman: A DMT égisze alatt azt mondhatjuk, hogy úgy tűnik, ez a mechanizmus az összes megvizsgált emlősbe bele van programozva. DMT-t találtunk az emberek, az egerek, a patkányok és különféle főemlősök agyában, vérében és gerincvelői folyadékában. Ráadásul igen nagy mennyiségű DMT-t találtunk növényekben is. Halakban. Gerinctelenekben.

Egyetlen nagyobb vallás sem számol a minden létezőben, növényekben, állatokban, ásványokban, térben, időben rejlő spirituális természettel. A DMT – legalábbis biológiai szinten – olyan kapocsnak tűnik, amelyben bizonyos körülmények között testet ölthet ez a spirituális természet.

Isten azt akarja, hogy Istenhez hasonlatosak legyünk. Vagyis, ha közel vagyunk Istenhez, akkor megtanulhatjuk követni öt. Talán a DMT az egyik olyan út, amely révén sokkal intenzívebben kommunikálhatunk Istennel – és lesz, ami lesz.

Graham Hancock: Lát ön bármilyen lehetőséget arra, hogy a DMT által előidézett élményeket a hagyományos evolúciós fogalomhasználattal „adaptívként” írjuk le?

Rick Strassman: Az elmúlt pár évben ezen a kérdésen törtem a fejem. Milyen adaptív-evolúciós szerepe lehet az endogén DMT-nek? Néhány évvel ezelőtt felkértek, hogy írjak választ Karl Jansen-nek a Journal of Near Death Studies-ban megjelent tanulmányára, amelyben azt írja, hogy az endogén ketaminszerű vegyület is szerepet játszik a halálközeli élményekben. Karl jó barátom és kollégám, és így hosszasabban is körbejártuk a kérdést.

Karl szerintem arra célzott, hogy ezek a feltételezett ketaminszerű endogén anyagok úgy működnek, mint a ketamin, amely az idegsejteket védi az agyban, amikor halálközeli körülmények között oxigénhiány lép fel a szervezetben. A ketamin ugyanakkor meglehetősen pszichedelikus szer önmagában is. Kari felvetése szerint a ketaminszerű endogén anyagok, miközben elsődleges feladatuk a traumatizált agy védelme, mellékhatásként idézik elő a halálközeli élményeket. Érdemes megemlíteni, hogy a ketaminszerű endogén vegyületekről szóló első beszámolók semmilyen visszhangot nem váltottak ki.

Mindazonáltal én ezt ellenkezőképpen képzelem. E szerint a halálközeli élmények során a DMT és rokonai hozzák létre a pszichedelikus tapasztalatokat, mivel abban a pillanatban így érzékel a tudatunk – ezt látjuk, halljuk, érezzük, gondoljuk, miközben haldoklunk, és mindez a DMT égisze alatt történik. A DMT nem üres, fekete nemlétet teremt (ahogy azt sok ember képzeli a halálról), hanem épp ellentétes hatást eredményez. Én pedig azt hiszem, ez azért lehet, mert tényleg az ellenkezője történik ilyenkor. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a tudat a DMT szárnyain repül ki a testből a halál felé. Ez történik, és ezzel a mechanizmussal működik.

Remélem, érthető, amit mondtam. A halálközeli élmény nem hallucináció – ez történik, amikor meghalunk. Ezt tapasztalja meg a tudatunk. Hogyan másképp számolhatnának be ilyen megdöbbentő következetességgel ezekről az élményekről különféle korok és kultúrák emberei? Hogyan lehetne ez egy mesterséges dolog? Mennyi bizonyítékra van még szükségünk? Miért intézte úgy a természet vagy Isten, hogy így történjenek a dolgok? Szerintem sokkal igazságosabb lenne, ha csak átsodródnánk a feledésbe – ha efféle feladata lenne azoknak az összetevőknek, amelyek enyhítik a halálba való átlépésünket. A helyzet azonban épp fordítva áll. Úgy tűnik, a halál nem így zajlik, a DMT pedig végig elkísér minket az utazás során.

Graham Hancock: Apropó, azt írta erről az Enteogének és a vallás jövője (Entheogens and the Future of Religion, 158-9.) című müvében: „Miért van az agyunkban egy vegyület […], amely olyan élményeket generál, mint az »idegenkapcsolat«, a halálközeli élmény, az űrutazás és más rendkívüli jelenségek? Ugyanakkor érdemes elgondolkoznunk azon, miért nem kérdezünk rá, hogy miért van szilicium a számítógépes csipekben. Azért van bennük szilicium, mert az bevált. Ugyanez a helyzet a DMT-vel: ez a legmegfelelőbb molekula a szükséges feladat elvégzésére. Vagyis azért van DMT az agyunkban, mert bevált. Ez a legalkalmasabb molekula arra, hogy áthangolja agyunk érzékelő képességeit egy másik dimezióra.” Ebben az esetben felmerül az evolúciós kérdés: “Miért lenne szükségünk ilyen képességekre, ha a valóság hagyományos tudománymodellje helyes?”

Rick Strassman: Hagyományos tudománymodellünk helyes a valóságnak ezen a szintjén. Ha pedig számításba vesszük a DMT endogenitását és hatásmechanizmusát, akkor a hagyományos modellt kiterjeszthetjük a jelenleg nem hagyományosnak hitt területekre is -azokra, amelyek előzőleg a vallási, spirituális és sámánisztikus tanok hatáskörébe tartoztak.

Azt hiszem, a DMT működésével és a belőle levont következtetéseimmel az a baj, hogy nem illeszkednek könnyedén akárkinek a világképébe – legalábbis a tudományos és vallási világképekbe biztosan nem. A new age hívei pedig figyelmen kívül hagyják azokat a valódi veszélyeket, amelyek mind a spirituális, mind a fizikai szinten léteznek.

A tudományos modell általában az objektív valóságra korlátozódik – jóllehet a fizika és a csillagászat egyes fejleményei maguk is elég pszichedelikusak -, de ezek nem szivárogtak be a hétköznapi szóhasználatba és gondolkodásba, a pszichiátria esetében pedig mindez különösen igaz. Mivel pedig ezek a tények nem a lét fizikai, anyagi szintjéhez tartoznak, ezért kollégáim (a legrosszabb esetben) berzenkednek ellenük, vagy pedig (ez a leggyakoribb eset) hamar elvesztik az érdeklődésüket irántuk.

Az a tény, hogy a DMT viszonylag megbízható átjárást biztosít számunkra az olyan tudatállapotokba vagy valóságszintekre, amelyek mindeddig a vallási szervezetek és doktrínák felségterületének számítottak, ezen szervezetek tagjaiból is heves ellenállást vált ki. Nem szükséges tanulmányokat folytatni, imádkozni, fogadalmakat tenni, különleges ruhákat vagy hajviseletet hordani, különleges kézfogással üdvözölni egymást.

Bárcsak lenne valami módja, hogy áthidaljuk a két világot elválasztó szakadékot! Miért ne vennénk el mindkét világból a legjobbat? A tudománytól a módszertant és a fizikai-természeti világ ismeretét (értsd: a DMT-n keresztül), illetve a vallásokban létező etikai-morális előnyöket?

Graham Hancock: A DMT: The Spirit Molecule megjelenését követően volt lehetősége arra, hogy ellenőrizze azt az állítását, miszerint a túl magas agyi DMT-szint idézheti elő az ufóemberrablások jelenségét”? Volt rá alkalma, hogy a tavalyi tragikus autóbaleset előtt személyesen is megbeszélje ezt az elképzelését John Mack-kel?

Rick Strassman: John úgy gondolta, hogy egészen megdöbbentőek a hasonlóságok, és azt hiszem, ha időnk engedte volna, talán megegyezhettünk volna egy közös kutatásban, amelynek során DMT-t adtunk volna az ő alanyainak, hogy megállapítsuk, mennyire áll közel egymáshoz a két jelenség.

Ilyen ellenőrző kutatásokat nem végeztem. A könyvem megjelenése óta igen sok megjegyzést kaptam, amelyek megerősítették azt, amit gondoltam – vagyis hogy sok spontán módon „ufókapcsolatba került” ember olyan élményekről számolt be, amelyek minden szempontból megkülönböztethetetlenek a klinikai kutatásban részt vevő önkénteseink beszámolóitól.
Egyesek azt hozták fel az elméletem ellen, hogy nem számol az elraboltakon megjelenő „stigmákkal”, illetve viszonylag kevés esetben jelentek meg a szakirodalomban szereplő „szürkék”.

A „stigmatizáció” kérdésében arra jutottam, hogy a „találkozások” spektruma a tisztán tudati szintű találkozástól a tisztán fizikai találkozásokig terjed – ez utóbbiban keletkezhetnek a „stigmák”; illetve ezekről van a legkevesebb ismeretünk. A „tudatok közti találkozást” viszont igen jó valószínűséggel létrehozhatjuk a DMT segítségével.

A „szürkék” távollétéről csak annyit: semmi sem akadályozza meg ezeket a lényeket, hogy újabb alakot öltsenek magukra!

Graham Hancock: A DMT: The Spirit Molecule című könyvében felteszi a kérdést: „Hogyan alakulna a szellemvilág kutatása, ha megbízható módon bejárhatnánk oda a DMT-hez hasonló molekulák segítségével?” Csupán az érdekesség kedvéért, mit gondol, mi történne?

Rick Strassman: Nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, bármilyen vallási fundamentalista számára egy kicsit sok lenne egy ilyen élmény, és elfojtanák vagy figyelmen kívül hagynák. Szerintem ugyanez történne a fundamentalista tudósokkal is – azokkal, akik abba a téveszmébe ringatják magukat, hogy csak az lehetséges, amit már ismerünk, és kizárólag ezt tartják igaznak.

Az érdeklődő és nyitott emberek számára ez forradalmasítaná a szellemvilágról szóló ismereteinket, és pozitív hatással lehetne fajunk evolúciója szempontjából. Úgy tűnik azonban, hogy a gonosz erői máris rengeteg erőt gyűjtöttek össze, és elsősorban a valóság fekete-fehér fundamentalista megközelítését használják ehhez. Nüánszoknak, árnyalatoknak, sőt még a mellbevágóan nyilvánvaló ellentmondásoknak sincs sok esélyük a fundamentalista világnézettel szemben, mivel ez utóbbit túlságosan sok és túlságosan megrettent ember képviseli.

Nem mintha bármit is megtanulhatnánk, ha nem álltunk előzőleg készen a tanulásra. Ha túlságosan messze állnak az új dolgok a megszokott világunktól, akkor nem fogjuk meglátni-meghallani-megérteni őket. Ezért olyan fontos a spirituális-vallási-sámánisztikus tréning – készen kell állnunk rá, hogy elfogadjuk a legkülönösebb, legváratlanabb jelenségeket és információkat is. A szellemvilágban pedig nincs semmi inherensen jó dolog. Biztosan vannak sötét spirituális erők. Nem akarjuk, hogy elcsábítson egy olyan dolog, amely kizárólag nem fizikai természete révén ígérkezik hasznosnak.

Ha forradalmasítjuk a szellemvilágokról való tudásunkat, remélhetőleg a fizikai-anyagi világról való tudásunk is fejlődik -méghozzá egy etikus, kooperatív és jótékony gyakorlattá. Ehhez rengeteg optimizmusra és rettenthetetlenségre lesz szükség.

Ezt olvastad már?

Orvossagos emberek nyugaton - Dzsungel tura ayahuasca A rituális megtisztulás vizsgálata a perui-ecudori határon élő Achuar törzs vadászainál.

Orvosságos emberek nyugaton – Dzsungel túra (S01E04)

Orvosságos emberek nyugaton - Dzsungel túra. A rituális megtisztulás vizsgálata a perui-ecudori határon élő Achuar törzs vadászainál.