Hypertér, Magura, Ur Knall
2004 október 8., Kultiplex


A későn, tíz után startoló estet a Hypertér instrumentális pszihedelikus thrash zenéje indította, viszonylag ritkás közönség előtt. A színpadon egy rasztatincseitől megszabadult Lukács Mátyás (basszer), egy Corrosion of Conformity póló, és a háttérvetítés volt a szokatlan tényező. Álljon itt a dallista: Végtelen, Hell, Selvere, Transsglobal, Utak, „a Hypertér a Hypertértől”, Predelirium, Delirium (a művelődést a kikapcsolódással összekötendő, a háttérképen a címadó probléma definíciójával, és egy csupaszáj szörny ölelésében aléló figura rajzával), Shíva, Egotéka. Ráadásként a készülő új album egyik tételét, a Buborékot mutatták be a hallgatóságnak (nem mondom meg, mit ábrázolt a háttérkép). Őszintén szólva nekem egy óra bőven elég lenne hagyományos elemekből építkező, pozitív értelemben monotonisztikus zenéjükből, amit leginkább jóféle esti háttérmuzsikának tudnék elképzelni (tervezem is korongjaik e célból való végleges beszerzését), de ez legyen az én bajom.

Nem kis meglepetésemre a nyugati turnéra készülő Magura hívó szavára megtelt a helyiség. Bár, ha fellépéseik gyakoriságát tekintjük, ez nem csoda: két kezemen össze tudnám számolni, hogy hány koncertet adtak ebben az évben. Pedig a Magura igazi koncertbanda: élőben teljesen máshogy hat, mint lemezen (pontosabban demón, hisz lemezük sajnos még nincs, de azért össze lehet szedni tizennégy számot innen-onnan).

Botfalvi Both Miki és zenekara az őket nem ismerők számára az első meglepetést a beállásnál szokta okozni. Balogh Szonja próbálgatja a dobot, megjelenik Németh Andris a hegedűvel, és Bodnár Balázs tekerőlantja is fölkerül a színpadra (ritka alkalom, hogy mindketten jelen vannak, általában valamelyikük hiányzik a koncertekről). Winter Csabi próbálgatja a négyhúrost, Fritz is nyakába veszi a gitárt (ekkor már sokan elkezdenek sejteni valamit: nem ők tévedtek el Lagzi Lajcsira, nem is Lajcsi tévedt ide sőt, mégcsak nem is cigányzenei kultúrest készülődik – pléhköcsögöket amúgy sem hangol senki –, itt valami más várható). Aztán megjelenik Both Miklós Barbaro-matricás gitárjával, rálép a torzítópedálra és… szó bennszakad, hang fönnakad, lehelet megszegik, a lágy lelkek megijednek, az idetévedt Emperor-pólós figura pedig megereszt egy széles vigyort. Valaki mellettem elejti maradék sörét, és felszisszen, mert barátnője az ő kezén nyomta el a csikket, persze véletlenül.

A hosszúra sikeredett beállást követően („De sok bajunk van! Higgyétek el, mi is játszani szeretnénk! – biztat minket Miki) a népség levonul, hogy az Intro után fölvonuljon. Sokan ezalatt a samplerek szolgáltatta nyitány alatt abban a hiszemben voltak, hogy valami menthetetlenül gerjed a teremben, pedig csak ez a leírhatatlan zajhalmaz fokozta a várakozás feszültségét. Egyszercsak kidugta a fejét Németh László Fritz, és elindította a fantáziadús címet viselő Fritz kezdi hangfolyamát, majd az egész tagság megjelenése után jött, pontosabban Elment az én rózsám. „Slágerszám következik” –konferált Fitz, és beindult a még a Görög, amin általában igyekeznek túllenni, de most szerencsénkre húzták-vonták: a sok improvizáció csak úgy tömte belénk a feszültséget, mígnem a katartikus befejezés segített azt kiadni magunkból. Ekkorra már kialakult a színpad előtt a dühöngő, s egy kisebb csapat őrült pogózásba kezdett. Nem tagadom, én sem sokáig bírtam magammal, hisz egyik kedvenc együttesem, kiknek sorsát – sokkal többet nem tudok tenni értük – szívemen viselem. Belekezdtem hát speciálisan a Magura koncertjeire, saját felhasználásra kifejlesztett, keleties elemekkel teletűzdelt mozgáskombinációmba, fokozandó a körülöttem állók vizuális élményét. Nem mintha a zenészek magukban nem tettek volna eleget ennek a kívánalomnak is: Fritz hol a gitárját ölelgette, hol táncot járt; Bodnár Balázs becsukott szemekkel, magasszintű átélést tanúsító arckifejezéssel fordult fejével hol a plafon, hol hangszere felé. Szonja dobok mögötti teljesítménye önmagában is leköthette a látványosságra vágyók figyelmét, Both Miki produkciójáról nem is beszélve: hol fetrengett, hol vezényelt és integetett szokás szerint két mikrofon(!) mögé bújva, hol pedig Fritzcel együtt majd’ belepréselte a gitárt a Marshall erősítőkbe, minek következtében nekünk épphogy nem szakadt ki a dobhártyánk. Végletes feedbackeket generáltak a fiúk. A gyors szleppelésekkel operáló Somogyiné után következett az Ébredés; minden el- és mindenki felszabadult. „Itt vagyunk egy pici házban” – közölte Fritz, és Lisztmájer Ilona már bele is kezdett a Pici ház soraiba: „Pici ház, ici-pici ház, édes rózsám, mit csinálsz?” Ezután elővezették a Sas Ferencet, majd a Szépen veriben hallgathattuk Ilus gyönyörű hangját. Kár, hogy egyesek „Rákkenroll! Rákkenroll!” kiabálással zavarták meg az a capella produkciót. Az ilyen figurákat kitiltanám a koncerttermekből. Nemcsak azért, mert nem az ő hangjukra vagyunk kiváncsiak, hanem mert a Magura zenéjének annyi köze van a R’N’Rhoz, mint a black metalnak a skiffle-höz. A Tekerős alatt kikapcsolt tudatunk legyőzte a gravitációt és elszállt jó messzire. Fantasztikus hegedű- és minden más improvizációkat hallhattunk, mielőtt ledózeroltak volna minket az Agyarak szemplerei, dobjai, hangjai. Hát, Magura alatt bizony „agyarak agyamon”. Végül a kamulevonulás után ráadásként eljátszották a Nem úgy van most kezdetű nótájukat, és végleg lebagtattak az öltözőbe.

Ha valaki tudni szeretné, milyen az intenzív koncertélmény, azt ajánlom, kapja el valahol Maguráékat. Megkockáztatom, hogy Syd Barret és Jim Morrison is leckéket vehetne tőlük pszichedéliából. A szórólapjaikon, ismertetőikben emlegetett „pszichedelikus öntet” teljes mértékben átitatja a Magura süteményét. Ezeken túl a zene mibenlétéről csak annyit tudok mondani, hogy a Magura viszonya a magyar népzenéhez olyasmi, mint a hard rock viszonya a blueshoz, a countryhoz. Népzenei alapú, de saját szerzőségű dalok, nagy kohézióval, koncerten rengeteg improvizációval, folyton változó témákkal. A fejletépést pedig jobban csinálják, mint némely brutálmetál hordák.

Az egyetlen elhanyagolható hangzásbeli probléma az volt, hogy néha akkor is gerjedt a rendszer, mikor az nem is volt betervezve (persze különböztesse meg valaki Mikiéken kívül az agyonvisszhangozott ének és gitárok mellett, hogy melyik gerjedés tervszerű és melyik nem!).

Az említett, gitárra ragasztott Barbaro-matrica nem hiába került oda, ahol van: Both Miki is tagja lett a sok év után újjáalakult, a kilencvenes évek elején két lemezt megért együttesnek. Még őket kapnám el szívesen valahol, hisz érdekel, mit alakít ma Cziránku Sándor és csapata, és mit hoz ki még Bartókból és a népzenéből, melyekből zenéje táplálkozik.

A Magura agyszaggatása után szemlehunyásnyi idő alatt kiürült a terem, ami nagy kár. Az Ur Knall öt zenésze így az ott tartózkodók harmadát tette ki. Az a helyzet, hogy a fényképezőgépem elemei a távozó közönséggel együtt aludni tértek, így meg kell kísérelnem leírni azt a közhelymentes látványt, ami ott elénk tárult. Először azt hittem, a sosemvolt woodstocki világzenei színpadról érkezett közénk öt időutazó, aztán úgy gondoltam, hogy az Alpok hegylakóit fogjuk hallgatni, végül rá kellett jönnöm, hogy az őskorból pottyantak ide zenészeink. Kivéve a dobost, mert ő a jövőből jött: Schuster Lóri tíz év múlva, dobverővel kezeiben (még mondják, hogy öreg korában nehezen tanul az ember). Az énekes pedig – pontosabban az az ember, aki hangokat ad ki egy mikrofonnal a szája előtt –, tele volt aggatva mindenféle csörgőkkel („Nem vagy te tibeti?” – kérdezte valaki a jelenlevők közül). Mint később kiderült, ez a tag németországi magyar. S hogy mit játszottak? Mást nem tudok tenni, mint hogy lejegyzem a hozzávalókat: dob; gitár; szintetizátor; bund nélküli basszusgitár; szaxofon; fuvola; csörgők és egyéb zajkeltő eszközök tömkelege; öt, az alpesi jeladó kürtökhöz hasonlító fúvóshangszer; szergerfon; doromb; visszhang; Csihar-típusú morgások; sikoltozás; nyelvpattogtatás; meg ami jön. Ja, és egy kérdőjel-alakú fúvóshangszer, amit a homlokhoz tartva szólaltattak meg. Akit érdekel, megnézheti a koncertről kézikamerával készített felvételt a banda honlapján, amint az felkerül oda.

Sámánisztikus hangoriájukkal Ur Knallék belezenéltek minket a pirkadatba. Hogy ezután végül ki miről álmodik az éjjel (vagy már nappal), azért ők nem vállalnak felelősséget.