FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Hírek > Meszkalin: a peyote és a San Pedro
Meszkalin: a peyote és a San Pedro
Fotó: zamnesia.com

Meszkalin: a peyote és a San Pedro

Meszkalin: a peyote és a San Pedro

A San Pedro segítségével a curandero (táltosdoktor) befolyásolhatja az időn és téren kívüli világot: pumává vagy madárrá változhat, előre vagy vissza kalandozhat az időben és térben, messzi helyeket és embereket találhat, rájöhet, ki lopott vagy gyilkolt… Ezt varázsalkuja erejével műveli (compacto), amit a jóakaratú erőkkel köt. Hangsúlyoznunk kell, hogy a világ bennszülött elképzelése szerint az erők, a lények nem egyértelműen pozitívak vagy negatívak: a mítoszok világa kétértelmű. A szellem lehet jó, gyógyító, védő vagy rossz, aszerint, hogy milyen kapcsolatban áll vele megidézője, vagy hogy mi a szertartás célja.1

Peyot

A mai Texas területén élő észak-amerikai őslakók Krisztus születése előtt már legalább ezer évvel rituálisan alkalmazták a peyote-kaktuszt (Lophophora williamsii), hogy bebocsáttatást nyerjenek a képzelet birodalmába. Körülbelül ugyanabban az időben kezdték el a perui indiánok a San Pedro kaktuszt fogyasztani (Trichocereus pachanoi) ugyanebből a célból. Noha e két különféle kaktusz szerkezete és megjelenése teljesen eltér egymástól, mindkettő ugyanazt a pszichoaktív alkaloidot, a meszkalint tartalmazza. Érdekes, talán jelentős is, hogy ennyire eltérő és egymástól elszigetelt kultúrák is ugyanazt a vegyimolekulát kezdték el alkalmazni körülbelül ugyanabban a történelmi időben.

Az európaiak nem találkoztak ezzel a vegyülettel még 2500 évig, s akkor is a spanyol Inkvizíció a rá jellemző brutális kegyetlenséggel üldözött mindenkit, aki a törvényt megszegve fogyasztani merte:
Rengeteg indiánt megostoroztak, s néha meg is öltek, ha továbbra is használták… Volt olyan, akinek háromnapi kínzás után tolták ki a szemét, majd “a spanyolok keresztet hasítottak a hasába és éhes kutyákat uszítottak belső szerveire.

A mexikói peyote-fogyasztás és a perui San Pedro-evés eme hatásos szankciói több száz évre a föld alá kényszerítették mindkét faj használóit. Egészen a múlt század utolsó évtizedéig nem lángolt fel ismét az európaiak érdeklődése a meszkalin iránt. Az alkaloidot egészen 1897-ig nem is izolálták: csupán ekkor nevezték el, vagyis e könyv írása előtt csupán kilencvenhat évvel.

Mint általában a legtöbb, a pszichedélikus anyagokhoz kapcsolódó hagyományban, fantasztikus méretű pontatlanság gyűlt össze a meszkalin körül is. Már maga a név is ama zavarosságot tükrözi, ami a meszkalero apacsok (indián törzs, akik az első anyag- mintákat szolgáltatták), a meszkálnövény (Maguey, amit a tequilalikőr erjesztéséhez használnak) és a meszkálbab (Sophora secundiflora, a peyote felfedezése előtt használt hallucinogén, ami annyira mérgező, hogy valószínűbb vele a halál, mint a hallucinációs állapot) nevének hasonlatosságából származik. (Az összes általam ismert növény közül ez az egyetlen, amelynek modern használatáról sehol egy szót sem találtam.) Mégis meszkalinnak kezdték nevezni a peyote legpszichoaktívabb alkaloidját, noha semmi köze sem volt a “mescal” szótőből nevezett névtársaihoz.

A meszkalin nem vált a tömegek képzeletének tárgyává egészen Aldous Huxley ma már híressé vált pszichedélikus naplójának, Az érzékelés kapuinak (The Doors of Perception, 1954) megjelenéséig. E könyv nagy hatással volt a kor értelmiségére, és elősegítette a következő évtized drogforradalmát is. Nemsokára egyre többen prédikáltak a meszkalin kedvező hatásáról, s a sajtó e beszámolókat gyorsan s előre megjósolhatóan a félelem és a kicsapongás meséivé fordította. Ennek eredményeképpen a hatvanas évek végére az inkvizíció a meszkalin alkalmazásának minden formáját törvényellenesnek minősítette, kivéve a peyote-szertartásra épülő Native American Church (Bennszülött amerikaiak egyháza, angol rövidítéssel NAC) bennszülött tagjainak peyote-fogyasztását. Ez a furcsa és alkotmányossági szempontból vitathatónak minősíthető kitétel az Egyesült Államokban jelenleg az egyetlen, pszichedélikus anyag vallási használatára vonatkozó törvényes engedély.

Nem mintha túl kényelmes lenne ez az előjog: mióta csak létezik az egyház a NAC tagjai folytonos háborúkat vívnak az állami szintű rendőrség drogügyosztályának szentséglefoglalási kísérletei ellen. A mai napig egy-két elégtelen bizonyíték miatt elejtett ügytől eltekintve, a bíróság többnyire megerősítette a NAC tagjainak a peyote szertartásos fogyasztásához fűződő jogát, amely persze nemsokára irreleváns lesz, mivel a peyote gyors ütemben tűnik el, mert túl intenzíven szedik, s Mexikóban, őshazájában már a veszélyeztetett fajok listáján van.

A mexikói kormány 1991-ben helyezte a peyote-ot a veszélyeztetett fajok listájára. Először úgy tűnt, hogy törvényellenes lesz a mexikói indiánoknak peyote-ot gyűjteniük szertartásaikhoz. Ezt a tényállást úgy javították ki, hogy a mexikói alkotmányhoz csatolták azt a cikkelyt, amely biztosítja a bennszülött indiánok számára a vallási célú peyote-használatot.3

Olyan ez számomra, mintha tilos lenne paradicsomot szedni, kivéve étkezési célokra. Bárki, aki egy percre is megvizsgálja az ide vonatkozó kérdéseket, rájön, hogy – mint szinte minden olyan téma, mely a tudat megváltoztatásával áll kapcsolatban – ez a terület is hemzseg a jelentős ellentmondásoktól, nevetséges paradoxonoktól és hajmeresztő abszurditásoktól. Bolygónk egyik legerősebb pszichedélikus anyagának fogyasztása törvénybe ütköző mindenki számára, kivéve egy bizonyos faji/kulturális csoport tagjait, s ugyanakkor “törvényellenesen cselekvő” emberek sokasága használja annyira, hogy már a kihalás szélére került. Egyesek számára ez a kényelmes megoldás a törvény alkalmazásának problémáira, másoknak az emberi tapasztalat jelentős vesztesége, s megint mások számára csupán egy újabb DNS molekula eltűnése – pusztán abból a célból, hogy szabadon gyakorolhassuk az ökológiai felelőtlenségre való jogunkat.

A peyote őshazája a Chihuahua sivatag, ami Dél-Texastól Észak-Közép-Mexikóig terjed. Már eredeti honában sem burjánzott el: körülbelül tizenhárom év alatt nő kb. 10 cm vastagságúra.

Képzeljük csak el, mennyit fogyasztanak: a Native American Church negyedmillió taggal büszkélkedhet, és minden tag négy peyotegombot eszik minden heti szertartáson. (Alacsony szám, mivel a pszichoaktív adag kb. hat szárított gomb – és minden egyes gomb egy kaktusznövény egész föld fölötti része.) Nem kell ahhoz varázslat, hogy kiszámítsuk: kb. egymillió gombot esznek hetente, talán ötvenkét millió gombot évente! És ebben nincs benne a mexikói törzsek aratása, sem a nem indiánoké, így nyilvánvaló, hogy a peyote a fogyasztás jelenlegi szintjét tekintve nem visszanyerhető erőforrás.

A peyote azelőtt gyakori volt Dél-Texasban, de az elmúlt évtized során a gyűjtők, a drogosok, az indiánok és a drogügyosztály a határ mindkét oldalán gyakorlatilag kiirtotta a növényt… A peyote, más ritka kaktuszokhoz hasonlóan, gyötrelmesen lassan nő. Egy érett, base-ball-labda méretű növény akár harminc éves is lehet… Meg vagyok győződve arról, hogy ha ez a mítoszbaillő, értékes gyógynövény megmarad, az a természetvédők munkáját dicséri majd.4

Meg kell vallanom, sohasem élveztem a peyote-evést, mert íze kétségkívül a világ legrosszabb ízének tűnt nekem, olyan anyagnak, amit valami fiatal kamasz istenség álmodott meg, hogy kipróbálja, mire is hajlandók a szegény meggyötört emberek, csak hogy túllépjenek természetes állapotukon. A nyolcvanas évek egyik nyári estéjén ettem vagy fél tucat szárított pevotegombot. Már nem is emlékszem, hogyan fogyasztottam el őket – valószínűleg felőröltem és zselatinkapszulákba tettem. Lényeg az, hogy olyan baromi rosszul lettem, ahogyan még soha. Hosszabb idővel gyomrom kiürítése után még órákig voltak száraz pszichedélikus hányási tüneteim. Félelmetes mennyiségű energiát adtam ki minden egyes tisztítás után – mintha magát az életerőmet okádtam volna ki. Egy idő után ritkultak a görcsök, de ellenállhatatlan hullámokban gyűrtek le, mintha egy égnagyságú kéz nyomna ki, mint valami régi fogpasztát. Ahogyan folytatódott ez a ritmus, egyre gyengébb és tehetetlenebb lettem, elkezdtem félni a haláltól. Semmi spirituálisat, mélyet vagy intuitívat nem nyertem ettől az élménytől, csak azt a szilárd elhatározást, hogy ez lesz az utolsó kísérletem a peyotéval. Bocsánatot kértem testemtől, s bűntudattal telve megígértem, hogy sohasem teszem ki ismét az ilyen bánásmódnak.

A legtöbb peyotista nyilván nem így érez. Olyannal is találkoztam, aki szerint a növénnyel szemben tanúsított reakcióm csak azt mutatja, mennyire messzire kell mennem ahhoz, hogy a lelki integrációm megvalósuljon. (Ismert NAC-hiedelem, hogy a peyoteevéstől átélt rosszullét foka jelzi azt, hogy az illetőnek mennyire van szüksége a tisztulásra. Lehet, hogy van ebben valami – ismerek régi NAC tagokat, akik úgy eszik a szárított peyotét, mint más a krumpliszirmot.) Akárhogy is van ez, Robert DeRopp, az ismert tudós drogkutató szerző, aki a sajátomnál sokkal jobb ajánlásokkal rendelkezik, azt nyilatkozta, hogy a “peyote nyújtja az elképzelhető legkevésbé ígéretes bebocsáttatást a mesterséges Paradicsomba…”5

Ez persze mind elméleti kérdéssé válhat, ha a kihalásig szedik a kaktuszt. Nyilvánvaló, hogy komolyan fenyegetett e faj életben maradása, s ezért gyakorlatiatlan további használata, ha nem egyenesen erkölcstelen.

San Pedro

Szerencse, hogy a meszkalin-tartalmú, perui eredetű San Pedro kaktuszt (Trichocereus pachanoi) nem fenyegeti a kihalás veszélye – ez a kaktusz jelenleg Amerikában is legális. A San Pedrót Szent Péter után nevezték el, aki a katolikus Paradicsomban a Küszöb Őre (nyilvánvaló indián stratégia az Inkvizíció megbékítésére), és a dél-amerikai sámánok körében összetett, rituális használati mód kapcsolódott hozzá.

A curanderók, a perui népi gyógyítók a San Pedro tulajdonságait ősi hagyományokból ismerik, s rituális szertartásokon alkalmazzák. A kaktusz felszeletelt törzsének több óráig főzött vizes kivonatát fogyasztják a segítőkkel együtt. Van úgy, hogy más növényeket is hozzáadnak, például daturát, amit külön főznek ki. Ebben az italban benne van a hallucinogén anyag, s a curandero dalokkal kéri a kaktuszt, hogy engedje látnia a páciens betegségét és a kezeléshez való gyógyfüveket is. A jósláshoz, és a varázslás ellenszereként is használják… Klinikai szempontból kellemetlen tüneteket (rosszullét, hányás és görcsök) követve a pszichés hatások a kedélyváltozásra és az érzékelés módosulására való hajlamtól függően tűnnek fel, különösképpen vizuális hallucinációk jelentkeznek, összekapcsolva más érzékcsalódásokkal. Ezután szétesik az idő és a tér.6

A peyotétől eltérően a San Pedro, ha már dugványkorát túlélte, nagyon gyorsan nő. Üvegházamban vannak példányok, amelyek évente fél métert is nőttek. Egyedien könnyű a termesztése, s majdnem mindenhol megnő, ahol elég enyhe a tél. Hallottam, hogy Dél- Kalifornia kertjeiben gyakran megterem. Ennek a szinte teljesen tüskétlen kaktusznak a dugványai minden különleges növényboltban elérhetőek, s még a helyi faiskolák is árulnak néha gyökereztetett példányokat.

A dugványozás a leggyorsabb és a legkönnyebb módszer, nem úgy mint a magról való nevelés. A két éve ültetett magok még mindig csak miniatűr kaktuszok, egy hüvelyknél (2.52 cm) alacsonyabbak. Sok évbe kerül majd, míg ezek a kis kaktuszok elérik a természetben gyűjtött példányok óriási növekvőerejét. A következő növényházból származó utasítások összefoglalják, mit kell tudni ahhoz, hogy San Pedro dugványokat ültessünk:
Ellenőrizzük, hogy a kaktusz levágott felületén nincs-e penész. Ha vannak rajta puha, nedves vagy szőrös helyek, vágjuk vissza ismét egy centivel. A frissen vágott felületnek is meg kell varasodnia, mielőtt elültethetjük, ezért napon is száríthatjuk a felfedett felületet egy-két napig, amíg meg nem keményedik. Vigyázzunk a hűvös, nedves idővel. A dugványokat hetekig eltarthatjuk, mielőtt újraültetnénk.

6-8 centi mélyen ültessük el megnedvesített, laza, termékeny talajba, s ütögessük körbe a földet alul, hogy megszilárdítsuk a helyzetét. Ha meleg a talaj, akkor gyorsan gyökeret ver a San Pedro, de ha már elkezdett nőni, a sivatagtól a könnyű fagyig sok mindent eltűr. Ha a kaktuszok nem kapnak elég fényt, úgy vékonyak lesznek. Tegyünk félre mindent, amit eddig tudtunk a kaktuszok termesztéséről, s kezeljük a San Pedrót azzal a tudattal, hogy gyorsan nőhet és ez is fog történni. Használjunk olyan gazdag talajkeveréket vagy földet, amilyenbe csak a legfinomabb gyógyfüveinket tennénk. A szórt fehér fényt szeretik a legjobban, mint például a melegházét, ahol 35-50 cm-t is növekednek évente, s szinte szemmel látható, olyan gyorsan nőnek.

Bármilyen gyökerezett növényről lehet dugványt vágni, de a legjobb, ha kicsit szögben vágjuk el a kaktuszt, hogy a víz ne gyűljön meg a csonkon. Még, ha három-négy centire is voltak visszavágva növényeink, visszanőhetnek. Egy ágat több termesztőágra felvághatunk, amelyek hossza legyen legalább 10 cm. Ha a var megszáradt már, egyenesen ültessük el őket, egyébként pedig az egyik oldalukon félig befedve, s ekkor rendszerint még több rügyet hajt. Az sem számít, ha mindkét vég kérges, az ágak kibújnak a keresztmetszet sarkaiban.

Tartsuk észben, hogy a San Pedro első számú ellensége a rothadás. Ez többnyire akkor jön, ha megsebzik, friss vágástól, ha megpiszkálják, vagy hűvös időben a túlságosan is nedves talajtól. Ha látjuk, hogy az egyik rothad, ne habozzunk, tiszta késsel vágjuk le a rothadás fölött. Addig vágjunk le kis szeleteket róla, amíg a normális színét nem látjuk. Napon vagy levegőn szárítsuk egy pár napig, amíg meg nem keményedik. A dugványok is, az érzékenyebb példányok is napszúrást kaphatnak, ha túl sokáig napon van az oldaluk, összezsugorodnak a sebhelyek mentén, amelyek felhólyagzanak és kiszáradnak, de a kaktusz még ekkor is nő tovább.7
Találékony ötlet lenne a peyote lassú növekvését kicselezni, ha egy peyotenövény tetejét ráoltanánk egy érett San Pedro oszlopra. Noha ezt magam még nem próbáltam, egy levelezőm leírta, mit csinált:

Mivel a peyote oly lassan nő, megnégyszerezhetjük a sebességét, ha egy gombot odaoltunk egy hasonló átmérőjű T. pachanoi-hoz, vagy bármi más trichocereus-hoz. Ezt úgy csináljuk, hogy mindkét felületet teljesen lesimítjuk, mielőtt oltunk. Amíg megfogan az oltás, a peyotegombot a Trichocereus felszínéhez kell erősíteni úgy, hogy több súlyozott zsinórt vezetünk át a tetején. Egy kis vazelinkört vonhatunk a vágás köré, hogy ne száradjanak ki a kapcsolódó felületek.

Négy év alatt a gomb nagyon nagyra nő. Akkor levághatjuk, visszagyökereztethetjük és visszaültetjük a talajba. Olyan is van, hogy több kölyök kidugja a fejét az eredeti mellett, kétszeres, vagy esetleg háromszoros fejek formálódhatnak. Olyat is láttam már, hogy öt gomb nőtt egy gyökérről.6

Noha a San Pedro csak harmadannyi meszkalint tartalmaz, mint a peyote, egy közeli rokona, a Tricho-cereus peruvianus állítólag megközelíti a peyote alkaloid-tartalmát. Sajnos azonban, rokonától eltérően a T. peruvianus nagyon ritka Amerikában. Még mindig nem fedeztem fel, hogyan jussak hozzá, s sejtem, hogy legendás ereje csupán egyike a pszichedélikus mítoszoknak, különben miért olyan nehéz megszerezni? (A legendák táptalaja a fel nem mérhető állítás). Gyakorlatilag tehát marad a T. pachanoi.

Várható, hogy ha egy növényben ilyen kevés meszkalin van, akkor jó sok San Pedrót kell enni, ha pszichedélikus élményre vágyunk. Azt mondják, hogy egy kb. harmincöt centi hosszú, hét-nyolc centi átmérőjű kaktuszdarab elég egy embernek. Tapasztalatom szerint nem elég, és sejtem, hogy ezért mondják sokan, hogy rájuk nem hat a San Pedro. Való igaz, hogy egy akkora kaktusz egy gyümölcssajtolóban feldolgozva kevesebb, mint egy liter zöld lét eredményez, amelyek állaga pontosan (már elnézést kérek) a takonyhoz hasonlatos.

Akik a “törvényes mámort” keresik, nem valószínű, hogy nagyon élvezik majd a keserű, nyákos folyadékot. Nem hiszem, hogy sokat kellene aggódnunk amiatt, hogy törvényellenesnek minősítik a San Pedrót, mert nagyon nehéz lenne rendszeresen visszaélni vele. Noha ki lehet vonni és be lehet sűríteni az alkaloidokat, ha elég jól ismerjük a kémia alapjait, mindez munka- és időigényes folyamat alacsony hatásfokkal.9

Ahelyett, hogy egy harminc centiszer hat centis kaktuszoszlopot fogyasztottam volna, rájöttem, hogy a száraz, porított anyagból pontosabban ki tudom adagolni a dózist. A következő táblázat segíthet ennek kísérleti megalapozásában: Lophophora williamsii – 27,0 g szárazanyag kb. 300 mg meszkalinnal ér fel. Trichocereus peruvianus – 37,5 g szárazanyagban van 300 mg meszkalin. Trichocereus pachanoi – 100,0 g szárazanyagban van kb 300 mg meszkalin.10
Háromszáz milligramm – más pszichedélikus molekulákhoz hasonlítva elég jelentős adag kell belőle – a tiszta meszkalinból már kellően hallucinogén adag egy átlagos méretű felnőttnek. A fenti összehasonlítás szerint, ha annyi meszkalint akar az ember a San Pedróból kinyerni, akkor 100 g szárított anyagra van szükség. Ezt hamar megkaphatjuk, ha a nyers kaktusz darabjait megfagyasztjuk, és felengedjük. Ez a folyamat ledönti a sejtfalakat, és könnyebbé teszi, hogy péppé alakítsuk a masszát a turmixgépben. Ezt a nyákos masszát azután műanyag zacskókon megszárítjuk. Ezt már könnyű összetörni, megmérni és befőttesüvegben félretenni a használathoz.
Száz gramm, az több, mint négy uncia szárított kaktusz, s noha a San Pedro nem olyan hírhedten rossz ízű, mint a peyote, korántsem olyasvalami, amit sokan kedvelnének az ízéért. Nem túl kellemes nyolcvan grammot lenyelni a keserű porból. De vannak más lehetőségek is.

Peruban a sámánok a frissen felvágott kaktusz szeleteit egy nagy üst vízben forralják, nyolc vagy még több óráig, ezután kidobják a szilárd részeket és tovább forralják, amíg csak a gyógylé kisebb teáscsészényi mennyiséggé nem sűrűsödik. Ez a hagyományos módszer. Ezt a száraz porral is meg lehet ismételni elektromos lassúforralóban, vagy pedig spagyrikus tinktúrát készítünk etilalkohollal. (Lásd a kivonatkészítési technikákról írt fejezetünket a részletekhez.)

Saját tapasztalatom a San Pedróval elég korlátozott – őszintén szólva a meszkalin ma már nem köt le annyira, mint azelőtt. Az elpárologtatott spagyrikus tinktúrából tizennyolc gramm súlyú szárazanyag származott (a kivonat alapanyagát sajnos nem mértük le). Ebbe egy csomag citromos pudingport kevertem, s hagytam a hűtőgépben állni. Az eredmény elképesztően keserű zselatin, nem esett jól megenni. Limonádét ittam hozzá, s az segített lemosni. Azt hiszem, hogy egész egyszerűen kihagyhatom a zselésítési fázist és lenyelhetem limonádéval.
A pszichoaktivitásról kb. annyit mondhatunk el, amit Alexander Shulgin plusz kettőnek mondana:

A drog hatása letagadhatatlan, s nem csupán időtartamát, de természetét is lehet érzékelni. E szinten tesszük meg az osztályozás legelső kísérletét… Plusz kettesnél még vezetnék is, ha az életem függene tőle. Fel tudom venni a kagylót, s könnyedén beszélek, jól kezelem a telefont, de jobban szeretném, ha nem kellene ezzel foglalkoznom. Kognitív oldalam teljesen érintetlen, s ha valami váratlan történne, különösebb erőfeszítés nélkül el tudnám nyomni magamban a drog hatását, amíg a problémával nem foglalkoztunk.11

E San Pedro-élmény szubjektív hatásai minőségileg különböztek egy peyote-triptől. Noha enyhe hányingert éreztem a második óra alatt, a pszicho-aktív hatás elég nyugalmas volt, nem olyan “elektromos” vagy “gyors”, mint a peyote esetében. A meszkalinon kívül legalább ötven más alkaloidot izoláltak már a peyotéből, sokkal többet, mint a San Pedróból, ezért némi különbség is várható a két kísérletből.

Következő kísérletem az volt, hogy kipróbáljam azt az állítást, hogy 100 g San Pedro 27 g peyoténak felel meg, vagy 300 mg tiszta meszkalinnak. Száz gramm szárított San Pedro port főztem 24 óráig egy liter vízben. Ezt túróskendőn átszűrtem, majd ismét leszűrtem kávéfilteren. Az eredményt egy lassú elektromos fazékban főztem vissza fedő nélkül kb. nyolcvankét gramm folyadékra. Az eredmény híg, sötét szirup. Három pálinkáspohárnyi adagot elfogyasztottam, amelyeket azonnal savanyú limonádé követett. A San Pedro kivonat nagyon keserű volt, de véleményem szerint nem olyan rettenetes, mint a peyote. A limonádé sokat segített az íz eltűrésében.
Lassan jött be – sokáig azt hittem, hogy semmi se fog történni. Mégis, valahol a harmadik órában elkezdtem rájönni, hogy Shulgin plusz hármas kategóriájába léptem:

Ez a drog hatásának a maximuma. A drog teljes hatásköre jelen van. Elég jól megérthetjük a jellegét (már persze, ha az amnézia nincs ott a hatások között), és pontosan meg lehet határozni a kronológiai mintát… Tudom, hogy milyen fajta hatásai vannak a drognak a testre és a lélekre. Szó sem lehet arról, hogy a telefonhoz menjek: egyszerűen azért, mert túl sok erőfeszítésembe kerülne fenntartani hangom és reakcióim normalitását. Valami válságos helyzetben közbe tudnék lépni, de nagyon kellene koncentrálnom, hogy elnyomjam a drog hatásait.12

A kísérlet alatt a hányinger és az enyhe gyomorgörcsök ciklikusan visszatértek az egész éjjel folyamán, s noha kellemetlenek voltak, nem gyűrtek maguk alá. Nagyon kevés olyan színes mintát láttam, amilyeneket az eddigi meszkalintripek során asszociáltam, volt benne viszont valami erős amfetamin-jelleg, mintha “elektromos” érzések mentek volna át testemen. Erősek voltak a testi hatások, noha lélektani szempontból nem éreztem úgy, hogy elértem a képzeleti világ küszöbét – se lények, se hangok. Ez a trip kb. tíz órán át tartott, s olyan lassan jöttem le róla, mint amilyen lassan indult. Szubjektíve úgy éreztem, hogy mindez 300 mg meszkalin megfelelője lehetett.

Jegyzetek:

  • Polia, M. és Bianchi, A. (1991) “Ethnological evidences and cultural patterns of the use of Trichocereus Pachanoi B. R. among Peruvian curanderos”
  • (A Trichocereus Pachanoi B. R. használatának néprajzi adatai és kulturális mintái) in: integration No. 1, Journal for mind-moving plants and culture Bilwis-verlag d-knetzgau / eschenau.
  • Stafford, P. (1992) Psychedelics encyclopedia, 3rd ed, Ronin Publishing, Berkeley, 104. old.
  • Stuart, R. (1992) “Peyote now legal for Huichol Indians” (Törvényesen fogyaszthatják a peyotét a huichol indiánok), in: The Sacred Record (Szent jegyzet), Willcox, AZ, február 4. old.
  • Miller, R. (1988) Homegrown Peyote” (A peyote termesztése otthonunkban) High Times, szeptember, 37. old. Stafford, op. cit. 133. old.
  • Ostolaza, C. (1984) “Trichocereus Pachanoi Br and R” in: Cactus and Succulent Journal (A kaktuszok és a pozsgások folyóirata) US. 56. kötet
  • Névtelen (kb. 1990) “San Pedro cactus cutting care” (Hogyan vigyázzunk a San Pedro kaktusz dugványaira?) Of the Jungle, P.O. Box 1801, Sebastopol, CA 905473
  • Névtelen (1993), Személyes közlés.
  • Smith, E. D. (1983) “San Pedro: Cactus of Gentle Strength” (A San Pedro: a gyengéd erejű kaktusz) The Psychozoic Press, N. 4, nyár.
  • Névtelen (1993) “A modest proposal”
  • (Szerény javaslat) in: The Entheogen Review, 2. kötet, No. 2, nyár, 7. old.
  • Shulgin, A. és Shulgin, A. (1991) Pihkal: – A Chemical Love Story (PIHKAL – Kémiai szerelmi történet) Transform press, Berkeley, p. xiv.
  • Ugyanott, xxv. old.

Részlet Jim DeKorne: Pszichedelikus Samanizmus című könyvéből

Ezt olvastad már?

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente a tudatkutatás témájában írt friss doktori disszertációjának magyar nyelvű előadása, melynek címe: Hallucinációs módosult tudatállapotok