FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Sámánizmus > Ázsia > Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz
Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz mongólia sámán sámánizmus

Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

Bevezetés

A környező világ feltáratlan titkait kifürkészni vágyó ember, már történelme kezdetén megpróbált magyarázatot találni a számára ismeretlenre. Kezdetben még nem választotta el magát a természettől, hanem azonosult jelenségeivel és erőivel. Idővel azonban kifejlődött az a nézet, hogy léteznek valamilyen sajátos, láthatatlan és az embernek nem engedelmeskedő erők, melyek jót vagy rosszat hozhatnak neki. Ez a természetről kialakult kép később dualisztikussá vált, vagyis elkülönültek a jó és gonosz erők, illetve azok jó és gonosz cselekedetei. Az ember nem tehetett mást, minthogy megpróbálta elnyerni és megtartani a természet minden erejét és jóindulatát és kísérletet tett arra is, hogy a saját oldalára állítsa azokat. Így alakulhatott ki a jó és gonosz erők tisztelete, vagyis a természet kultusza. Természetesen nem beszélhetünk, személytelen, általános tiszteletről, hiszen csak azokat az elemeket tisztelték, amelyek kiemelkedő jelentőséggel bírtak. A természeti erők és jelenségek megszemélyesítése (animizmus) különösen a földre, a napra, a csillagokra (asztrális jelenségek) a levegőre, a tűzre, a vízre, a fákra és az állatokra vonatkozott.
A megismert illetve “megszelídített” elemek idővel különféle antropomorf jegyeket vettek fel, a legtöbb nép ezért tisztelte a természet különböző jelenségeit emberként, illetve ember alakú istenként. Az emberi tudat létrehozta az isteneket. Ezek a természetfeletti lények általában emberi módon viselkedtek, örültek, bosszankodtak, jóindulatukat pedig ajándékokkal, áldozatokkal lehetett elnyerni. Hatalmas tisztelet övezte ezeket az isteneket, elég ha csak az ókori görögök Olümposz hegyén lakó halhatatlanjaira utalunk.
Ma már a tudósok egyöntetűleg állítják, hogy az ember kiválása az állatok közül, elsősorban a tűz megismerésének és felhasználásának az eredménye. A tűz használatát bizonyító legrégebbi “dokumentum” Csou-kou-tienből származik (körülbelül 600 000 éves), de lehetséges, hogy a tűz megszelídítése jóval korábban és több helyen is megtörtént. Nem lehet véletlen az sem, hogy a tűz eredetéről szóló mítoszok a legelterjedtebbek a világon. Rendkívül érdekes, hogy a tűz eredetét elbeszélő számos mítoszban – s ez az egész világra értendő – a főszereplő valamilyen állat (többnyire madár), és ez egyaránt vonatkozik a tűz eredeti tulajdonosára és elrablójára is. A mítoszok szüzséje röviden a következő: az emberek nem ismerik a tüzet / ismerik de nem rendelkeznek vele; egy állat (madár) őrzi / megszerzi az embereknek. Természetesen számos variáns létezik szerte a világon, az alapmotívum azonban mindig megegyezik a fent említettel. Valószínűleg nem véletlen, hogy az emberek valamilyen állat segítségét veszik igénybe a tűz megszerzésével kapcsolatban. Ez a motívum egyfajta sajátos mitológiai gondolkodásra utal: a “mai” állapotokat tökéletesen ellentétes “valamikori” állapotokból vezeti le, arra célozva, hogy bár jelenleg a tűz birtoklása az ember kizárólagos privilégiuma, s ez különbözteti meg az állattól, volt olyan idő amikor az állatok rendelkeztek a tűzzel és az emberek nem ismerték, vagy nem volt a birtokukban.
A természeti népek tűz eredetét elbeszélő mítoszai magát a tüzet még nem személyesítették meg, tisztán anyagi természetűnek ábrázolták (láng, szikra, parázs). Mihelyt azonban államvallássá vagy államilag támogatott kultusszá vált, (Perzsia, India, Mongólia) azonnal isteni /emberi alakot vett fel. Ez utóbbi furcsa kettősséget vont maga után, hiszen az “állami” tűzisten tisztelete mellett a legtöbb népnél megmaradt az otthonaikban lévő (házi tűzhely) tűz kultusza is. Ez utóbbira utal számos felső paleolit kori lelet, amely (többnyire) olyan, asszonyt ábrázoló szobrocska, amelyet az egykori tűzhely közelében ástak el. De ide sorolhatjuk az ókori Róma Vesta szüzeit (házi tűzhely megszemélyesítői, eredetileg a tűz őrei), illetve ógörög megfelelőjét Hesztia istennőt, hiszen mind Jupiter, mind Zeusz (főistenek) egyben tűzistenek is voltak. Nem véletlenül attribútumuk a villám.
A Természeti népek tűzkultuszának értelmezését alaposan megnehezítette ez a villám, többen úgy értelmezték, hogy a földi tűzimádat nem más mint égi jelenségek tükröződése (pl. villám, nap, csillagok),illetve a földi tűzistent nem tartották eredeti istenségnek. Ezt az elméletet azonban nem sikerült tényekkel alátámasztaniuk, ugyanis a legtöbb mítosz nem keveri össze a földi és az égi tüzet, sőt mindkettőt -a maga módján- reálisan ábrázolja.
A tűzzel kapcsolatos mítoszok vizsgálatánál J. G. Frazer angol tudós jutott a legmesszebbre, megállapította, hogy a mítoszokban három történelmi szakasz fejeződik ki: amikor az emberek még egyáltalán nem ismerték a tüzet, amikor már megtanulták használni, és amikor már megtanulták gerjeszteni. Ezek a szakaszok jól elkülöníthetők a legtöbb nép mondáiban.
Szintén egy hármas tagolást alkalmazhatunk a tűz megszemélyesítésével kapcsolatban: a tűz mint félelmetes és veszélyes elem; a tűz mint az ember kísérője és segítőtársa a ragadozó vadak ellen vívott küzdelemben; a házi tűzhely mint a család jelképe és védelmezője. A fentebb említett mindkét csoportosítás azt a folyamatot ábrázolja (meglehetősen pontosan), amikor az ember megismerkedett és megbarátkozott a tűzzel. Megfigyelhetjük, miként változott a félelmetes elem a család védelmezőjévé, a félelmetes ellenség segítőtárssá.
A tűz megismerése és megszelídítése volt az első és egyetlen olyan folyamat, amely a világon mindenütt azonos módon zajlott le.
Nem volt és nem lehetett másképp ez a mongol nyelvű népeknél sem. A nomádoknál különösen fontos szerepet kapott a tűz. Mikor a végtelen füves puszta és a hegyek csak néhány helyen tudtak fedezéket nyújtani a dermesztő hideg elől, a tűz kétségtelenül a leghasznosabb természeti erőként szerepelt. A régi korok embere számára a láng élőnek tűnt, amely képes születni és meghalni, enni és inni, mohón elégetni az alárakott tűzifát, s gőzzé változtatni a vizet. Hangulata is úgy változik mint egy emberé (vagy legalábbis élőlényé), vidáman ég, miközben a lángok mintha élnének, úgy játszadoznak, – a tábortűz élénk fénye mutatja, hogy a tűz örül, de ha kialszik, akkor elégedetlen vagy szomorú. Az ősök úgy gondolták, hogy a tűz bosszúálló, elpusztítja az erdőket és a szállásokat. Istennek tartották és hitük szerint jóindulatát csak áldozatokkal lehetett elnyerni. Akkor jó szándékú lesz, megóv a hidegtől, a szegénységtől és a nyomorúságtól. Így alakult ki fokozatosan a nomád népek tűz tisztelete. Kezdetben ők is a lángot imádták-az anyagi, látható tüzet, később megszemélyesítették, házi istenné változtatták, olyanná, aki ott lakik minden jurtában és tűzben. A harmadik fázisban összeolvadt a helyi jelentősebb kultuszokkal ( Dzsingisz, Ögödej, Csagatáj mint az első tűzgyújtó). Végezetül pedig egy konkrét tételes vallás hatására (buddhizmus, hinduizmus, zoroasztriánizmus, stb.) államvallássá vált, Természetesen nem működött mindenhol törvényszerűen ez a rendszer, helyi sajátosságok bőven akadtak, ezeket figyelembe véve igyekszik ez a dolgozat bemutatni a mongol népek tűzkultuszát.
Itt szeretnék köszönetet mondani Dr. Birtalan Ágnesnek, odaadó figyelméért és hasznos tanácsaiért egyaránt.

A mongol tűzkultusz eredete

A tűz tiszteletének mongóliai eredete -mint azt a bevezetőben általános formában említettem-ma már nem állapítható meg, tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a homályba vész. Az évezredek társadalmi-történelmi fejlődése alapján nyugodtan kijelenthetnénk, hogy a lobogó tűz kultusza hasonlóképpen alakult ki mint másutt a világon, azonban ezt nem tehetjük meg ilyen egyszerűen. A mongol tűzkultuszt ugyanis a perzsa tűzimádatból eredeztetik. D. Banzarov szerint a kultusz Perzsiából érkezett a mongolokhoz, a türkök közvetítésével. A teória szerint a perzsa királyság északkeleti határain nomadizáló türkök vették át először a zoroasztriánizmus alapjait képező tűzkultuszt, majd így került az a mongol nyelvű népekhez. Banzarov nézetét avval támasztja alá, hogy megállapítja, a tűzistennek török neve van, Ot vagy Ut néven ismerték és tisztelték a mongolok. Ezt az elméletet szinte minden tudományos munka kritika és észrevétel nélkül vette át és használja a mai napig is.
Nem lehet azonban néhány fontos észrevételt figyelmen kívül hagyni. Az első maga a perzsa tűzkultusz. Mitológiájuk szerint a tűz a világteremtés összes elemeinek alkotórésze, beleértve az emberi lelket is. Nem véletlen, hogy a zoroasztriánusokat tűzimádóknak nevezték; szentélyeikben öröktüzű oltár állt, a főtemplomok három szent tüze az iráni társadalom három rendjének szimbóluma volt. Így, Átar-Farnbag – a papság szent tüze; Átar-Gusnápsz-a király és a harcosok tüze; Átar-Burzin-Mihr- pedig a faluközösség tüze volt. Átar az iráni mitológiában a tűz megszemélyesítése, az indoiráni őskor alakja, jelentése: égő, lángoló. A teremtéstörténet szerint isten teremtette meg az eget, a vizet, a földet, a növényvilágot, az állatokat, az embert, s “mindebben szét lett osztva a tűz”. Egy másik mítosz szerint a tűz halandó, létét állandóan fenyegetik a sötétség erői. Ez utóbbi nem lehet más mint a klasszikus gnoszticizmus elmélete, miszerint a világ birtoklásáért állandó harcban áll egymással a sötétség és a fény.
Az óperzsa hitvilágban a tűz (Átar) központi szerepet játszott, államvallássá vált, bizonyítják ezt a birodalom szerte felállított tűztemplomok, a perzsa naptárban szereplő “tűzimádat” hónapja és a rendszeres tűzszertartások is. Átar Ahuramazdá fia, az égben születik és villám képében száll alá a földre. Nem lehet véletlen az egyezés az ind vallás tüzét megszemélyesítő Agnival. Ez az isten Djausz fia, s hasonlóképpen villám alakban kerül a földre. Agni szerepe azonban nem korlátozódik csak a tűz megszemélyesítésére, a mítoszok szerint megtalálható a vízben, a fában és a növényekben is. A védákban többnyire olyan attribútumokkal látják el, amelyek a tűzistenre utalnak. Felidézik “lánghaját”, “arany álkapcsát”, hogy zajt és rémületet kelt. Ami azonban számunkra különösen fontos, az a következő: Agni a hírvivő az ég és föld között, az áldozati adományok az ő segítségével jutnak el az istenekhez. Több kutató ebben a sámánizmus prototípusát látja, mégpedig azért, mert nyilvánvalónak látszik az összefüggés a sámán mint közvetítő és Agni a hírnök között. Pedig itt véleményünk szerint a tűz, egeken áthatoló füstjéről van szó, amely megtalálható a mongol népvallásban is.
Agnit a látható tűzben imádták, ezáltal mindenütt jelen volt, a családi tűzhelyben és a templomi szent tüzekben egyaránt. Örökké ifjú, mert minden egyes új tűzben újjászületik. Ő a ház ura (grihaszpati), elűzi a homályt, távol tartja a démonokat, megóv a betegségektől és véd a bűbájosság ellen.
Noha Banzarov elsősorban a perzsa hitvilágban vélte megtalálni a mongol tűzimádat eredetét, számunkra az ind Agni kultusz a kézenfekvőbb (nyilvánvaló hasonlóságai miatt), azonban meg kell még ismerkednünk két közeli nép tűzkultuszával, a kínaival és a tibetivel. Ezeknek a népeknek a vallásai, elsősorban a nyilvánvaló szinkretizmus miatt és csak másodsorban a földrajzi fekvés következtében hatottak a mongol népvallásra.
Kínában az igény, hogy az emberek a maguk családi ügyeit valahogyan összekapcsolják azoknak a természetfölötti erőknek a tevékenységével, amelyeknek az ősökkel együtt pártfogolniuk kellett az embereket, már az ősidőkben a házi, családi kultuszok kialakulására vezetett ( a tűz, a házi tűzhely, az ajtók az utak, stb.). Köztük idővel a házi tűzhely szellemének vagy istenének (cao-sen, cao-vang, cao-csün) kultusza foglalta el az első helyet. A legrégibb időkben valószínűleg béka alakú szellemnek képzelték, később, a matriarchátus idején női alakot öltött, majd pedig átalakult férfivá. A házi tűzhely istene az ősökkel együtt a ház, a család s minden családtag legfőbb védelmezője és pártfogója volt. Feladatai csaknem teljesen megfeleltek a városvédő istenek és a földistenek funkcióinak: a házi tűzhely istene közvetítő hivatalnok-isten volt a család és a legfőbb istenség, a Jáde Császár között, gondoskodott a család jólétéről, védte nyugalmát, kiállt a család érdekében, ha baj, szerencsétlenség tört a házra. Mint hivatalnoknak, azonban rendszeres “jelentést” kellett tennie a család mindennapjairól, így áldozati szertartása meglehetősen különösen alakult. A régi kínai néphit szerint, a tűzisten egy héttel az új esztendő beköszöntése előtt ( a 12. holdhónap 23. vagy 24. napján) indul az égbe, hogy szokásos évi jelentését megtegye. Ezért előző este, a tűzhely fölé felakasztott képmása elé ajándékokat, legfőképpen édességet tettek (feltehetően azért, hogy csak a jó híreket közölje a Császárral), s gyakori volt az a szokás is, hogy a képmás száját megkenték mézzel, vagy édes ragadós tejjel (nehogy könnyen kinyithassa a száját és kedve támadjon kellemetlen eseményekről beszélni). Ez volt a “száj megkenésének” szertartása. Itt kell megjegyeznünk, hogy ezt a fajta “megkenést” ismerik egyes szibériai népek is, valamint nem ismeretlen a mongolság előtt sem (ongonok (segítő ill.védőszellemek) etetése, itatása; beszámol róla Plano Carpini és Rubruck is). Igaz, az utóbb említett népek tiszteletből és áldozati jelleggel cselekszik mindezt és nem abból az okból, amiért a kínaiak.
A képmás mellé (az isten lovának, melynek segítségével ment fel az égbe) friss vizet és szénát is tettek. A házi tűzhely istene újévre virradó éjjel, pontosan éjfélkor tért vissza a családhoz. Ünnepélyesen, petárdák durrogtatásával fogadták.
Természetesen az ünnepeken kívül is igyekeztek az istenség jóindulatát elnyerni, rendszeresen öntözték borral a tűzhelyet, s ezt a szokást nevezték “az élet urának lerészegítésének”.
Ami a legfeltűnőbb a kínai tűzhitben, az a hírnök (itt hivatalnok) szerep, vagyis az isten itt is közvetítő ég és föld között. A “száj megkenésének” szokását – mint azt már említettük – megtalálhatjuk a világ számos népének szokásaiban, sőt a népi vallásosság széles skáláján is, egészen a hagyományos magyar népi vallásosság Mária képeinek búcsúk alkalmával tett “étellel való megkenéséig”. Itt véleményünk szerint az idehaza elfogadott nézetekkel szemben, egy kereszténység előtti pogány szokásról van szó.
A tibeti hitvilágból két különböző tűzistenséget ismerünk Az ősibb, mindenképpen a Thab-lha néven tisztelt házi tűzhely ura. A kutatók egyöntetű véleménye szerint még a buddhizmus előtti hitvilág, a bön idején alakulhatott ki tisztelete ennek az istennek. A tűzhely ura jóindulatú, vigyáz a ház lakóira. A Thab-lhat a szív istenének is nevezik. , talán azért, mert a szívben épp oly melegség honol mint a tűzben. Áldozati szertartása eltér a már említettekétől: a tűzbe tilos ételdarabkákat vagy bármi mást dobni, ezért az áldozati ételt a tűzhely külön erre a célra épített repedésébe vagy bemélyedésébe kell helyezni.
A buddhizmus Tibetbe való behatolása után, a házi tűzhely ura mellett (és nem helyette) megjelent egy új istenség, Me-lha. Alakjára és egyéniségére nagymértékben hatott az indiai Agni kultusz, ő a tűz istene, de már nem a lángokba képzelik bele alakját, hanem pontos, részletes ikonográfiai leírása van, amit majd a mongol tűzisten alakjának ismertetésénél közlünk. Ami rendkívül fontos, az a következő: Me-lha nem a legfőbb istenség, hanem csak egy, a buddhizmus széles panteonjában. Antropomorf elemeket kap. Érdekes módon, a nomadizáló tibetieknél megmaradt Thab-lha tisztelete, de természetesen mutattak be áldozatot Me-lhanak is.
Ismerve Tibet vallási képzeteinek sokszínűségét, nem véletlen, hogy a tűz istenségét többféle alakban imádták. és itt található meg egyedül az a fajta kettősség, ami tulajdonképpen a mongol tűzhitet is jellemzi. Mindez azt sugallja, hogy ha a mongolok más népektől vették át tűzkultuszukat, akkor az Tibetből származott. Mi azonban inkább úgy fogalmaznánk, hogy a tibeti kultusz hasonlít legjobban a mongolra de, hogy azt más népektől vették volna át, azt nem látjuk bizonyítottnak.
A D. Banzarov által említett Ot vagy Ut név mindenesetre valóban török eredetű. Mint azt már említettük, Banzarov erre a névre alapozva jelenti ki, hogy a mongolok tűzhitüket a türköktől kölcsönözték. Azt azonban nem közli, hogy ez az elnevezés csak egy, a számtalan istennév közül, bár több feltevés szerint, valóban ez a legrégibb. Egyes török nyelvű népek mitológiájában (pl. jakut) valóban találunk három hasonló nevet, vut ami (tűzanya) és vut aszi (tűzapa) szellemekét, valamint a vut kajak (tűzmadár) elnevezést, amely madár a tüzet hordozza, s előjele a tűzvésznek is. Szerepel azonban a jakut néphitben egy An Darhan Tojon (ősi tekintélyes úr) nevű tűzisten, akit apró, fehér szakállú öregapó alakjában képzeltek el. A család és nemzetség egyik oltalmazójának tartották és a gonosz szellemek előli biztos menedéknek. Naponta mutattak be neki áldozatot, rendszerint az első falat húst, az első kanál levest kapta. Cserébe boldogságot és szerencsét kértek a tűz urától.
Úgy tűnik a felsorolt példák mindegyike ráhúzható a mongol tűzhitre, kisebb-nagyobb fenntartásokkal. Mi mégis úgy véljük, hogy a bemutatott kultuszok (a tibeti Me-lha kivételével) csak annyiban állnak rokonságban a mongol tűzistenhittel, mint bármely más tűzkultusszal a világon. Mindez egy általános társadalmi fejlődés eredménye, amikor is először a lobogó tüzet mint személytelen természeti erőként tisztelik, majd a folyamatos fejlődés hatására megszemélyesítik és istenként imádják. Mint azt a későbbiekben majd látni fogjuk, kivétel a tibeti Me-lha kultusza, amely törvényszerűen, vallási szinkretizmusként került át a mongol hitvilágba, számos más istenképzet mellett. Az ind Agni kultusszal való hasonlóság pedig annak a kölcsönzésnek az eredménye, amelyet az indiai eredetű buddhizmus vitt magával Tibetbe.

A tűz megszerzésének és keletkezésének módjai

A tűz az emberiség egyik legnagyobb felfedezése, egyértelműnek látszott tehát, hogy értékét még jobban növeljék, megszerzésének módját rendkívüli nehézségekkel színezték. Mint azt már a bevezetőben említettem, a legtöbb mítosz szüzséje abból áll, hogy az emberek nem rendelkeznek a tűzzel / vagy ideiglenesen birtokukban van, csak nem tudják újra meggyújtani; őrzője – megszerzője pedig egy állat/madár, ami segíti illetve gátolja az embereket.
A mongol tűzzel kapcsolatos mítoszok egy része hasonló a fentiekhez, szereplői az emberek és segítőtársaik, valamint az istenek, akik maguk sem mindig birtokolják a tüzet.
“Régen sem az istenek, sem az emberek nem ismerték a tüzet, ezért elhatározták, hogy az okos sün-istentől kérnek tanácsot. Az isten meg is jelent az összehívott tanácskozáson, azonban furcsa formája nevetésre ingerelte a jelenlévőket. A sün ekkor haragra gerjedt, megfordult és hazatért anélkül, hogy megtanította volna a tűzgyújtásra az összegyűlteket. Az istenek azonban nem nyugodtak bele a vereségbe, s a sündisznó után küldtek egy madarat, aki kitűnő füleivel kihallgatta, amint a sün elmesélte feleségének a kövek csiholásával történő tűzgyújtás módját. Az istenek aztán később az embereket is megtanították a tűzrakás tudományára.”
Ebben a mítoszban csak egyetlen isten ismerte a tűzgyújtás módját, a többieknek csalás útján, ravaszsággal kellett megszerezniük. A sün-isten (burját:Zarya Azarga) okosságával válik ki az istenek csoportjából (nem véletlen, hogy csak ő ismeri a tűzgyújtás módját), azonban rendkívül sértődékeny is, s ezt a tulajdonságát kihasználva szabadítják meg az embereket gondjaiktól az istenek. A sün-isten számos más mítosz hőse (pl. Nap és Hold visszaszerzése a földistenszülőktől) Alakja nagyon régi lehet, hiszen számos esetben szerepel asztrális és más eredetmondákban is. Figyelemre méltó a madár szerepeltetése (általában minden történetben előfordul) és az is, hogy az emberek csak később, az istenek után tanulják majd meg a tudományt.
Egy másik mítoszban szintén madár szerepel, a fecske vállalja magára a tűz megszerzését: “Régen a mi világunkban az emberek tűz nélkül éltek. Esténként látták, hogy fenn az égen sok ezernyi tábortűz fénylik. A felső világbeli tűzből lopással akartak szerezni. Hogyan és miként, s főleg kit küldjenek el, bizony meg kellett beszélniük, hiszen az embernek nem volt szárnya, így a felső világba felmenni nem tudott. -Ha egy sast küldünk oda, nagy teste miatt megfogják, ezért egy kistestű, fürge, gyors mozgású fecske éppen megfelel, hogy a felső világbeli tüzet megtalálva elhozza.-mondták. A fecske miután felrepülve megérkezett a felső világba, egy pásztorszálláshoz ért, ahol – miután este volt – éppen a vacsorát készítették. A madár a jurta tetőgyűrűjének négyzetes nemezfedelére repült, azt felhajtva, a tűzből elcsent egy kis parazsat, de egy tűzpiszkáló ollót tartó asszony észrevette és rákiáltott: Tűztolvaj !- majd az ollóval a fecske farkát megfogva megszorította, tollából egy keveset kitépett. A madár a megszerzett tűzzel a tetőgyűrűn át kirepült és visszatért a mi világunkba. Azóta olyan a fecske farka mint a villa de a felső világban, ahol tollát kitépték, máig fél. (I. sz. melléklet)
Ez a szöveg tulajdonképpen két rövid mítoszt foglal magába, egyrészt a tűz szerzés madárral történő epizódját, másrészt pedig a halha és burját nyelvterületen egyaránt ismert “Miért villás a fecske farka?” elnevezésű eredetmondát. A szövegből azonban több minden is kiderül, képet alkothatunk a mongolok buddhizmus előtti hiedelemvilágáról. A történet szerint a felső világban is emberek élnek, bizonyítják ezt a lobogó tábortüzek (csillagok), a jurta, amelynek tetejére a fecske leszállt, az a tény, hogy vacsorához készülődnek, valamint az asszony, aki észreveszi a tűztolvajt. Az asszony kezében tartott tűzpiszkáló olló különösen fontos, szakrális tárgy, csak evvel lehet a szent tűzbe nyúlni.
A mítosz tehát azt sugallja, hogy a felső világban emberek élnek, de az is elképzelhető, hogy isteni vagy szellemi világról van szó (bár nincs nevesítve), számunkra azonban az a legfontosabb, hogy a tüzet lopással szerzik meg.
Egy másik szöveg szerint: “A mi világunk alatt is van alsó világ. Az ott élők esténként látták, hogy a mi világunkban ég a tűz, ezért elhatározták, hogy szereznek belőle. Egy kicsike szárnyast, Odgan lepkét küldték el lopni. A lepke -anélkül, hogy az emberek észrevették volna- a kék láng hegyének széléből csent el egy csipetnyit. Elvitte az alsóvilágbelieknek, de a megszerzett tűz szikra nélküli láng volt és meleget sem árasztott. Azóta az éjjeli pillangó mihelyt megpillantja a tüzet, belerepül és elpusztul, azért, mert mindenáron vinni akar a szikrából az alsóvilágbelieknek.” (II sz. melléklet)
Ennek a történetnek az eredete nagyon régi időkre utal. A mitologikus gondolkodás szerint valamikor az alsóvilágban is emberek éltek (legalábbis erre utal a szöveg), mégpedig olyanok, akiknek nem volt birtokukban a tűz és nem ismerték meggyújtásának módját sem. Feltűnő, hogy nincs szó sem pokolról, sem alsóvilágról és a legkevésbé istenekről, vagy más természetfeletti lényekről. Lehetséges magyarázat lehetne, hogy a mítoszban említett világ tulajdonképpen megegyezik a jelenlegi (emberek lakta) földdel és a csillagok uralta égről akartak volna tüzet szerezni de ennek ellentmond a szöveg befejezése, amely megkapó módon magyarázza az éjjeli lepkék (jelenleg is tartó) tűzbe repülését. Vagyis, most sincs melegítő tüzük a lentieknek. Ez a befejezés azt sugallja, hogy a szöveg nagyon régi eredetű lehet, abból az időből, amikor még nem népesítették be az alsóvilágot különböző buddhista hiedelemalakokkal. Érdekes az is, hogy ebben a mítoszban nem madár segíti az embereket, hanem egy lepke, amit azonban Odgannak hívnak. Arra már W. Heissig is rámutatott, hogy az Ot, vagy Ut elnevezés a legkorábbról ismert tűzisten név lehetett. A mítosz ezek szerint azt sugallja,hogy a tűz nevét a lepkétől kapta, róla nevezték volna el. Az igazság viszont ott lehet, hogy valószínűleg ez egy “névmagyarázó” (voltaképpen etimologizáló) történet, ami azon túl, hogy megvilágítja a tűz megszerzésének módját, megpróbál annak nevére is fényt deríteni.
Az általam elemzett történetekből az derül ki, hogy a tűznek számos (szinte ) megegyező eredetmondája van, a szüzsé is többnyire hasonló, a történetek hősei emberek, istenek és madarak, illetve szárnyasok (lepke) A szövegek mindig abban a (történelem előtti) korban játszódnak, amikor az emberek még csak ismerkednek a természet erőivel, vágyakoznak megszelídítésükre, birtoklásukra. Közösek abban is, hogy a mítosz befejező szakaszában a kísérlet sikerrel jár, a tűz az emberek szolgálatába szegődik.
Teljesen más kép rajzolódik ki előttünk, ha nem eredetmondákat, hanem tűzimákat, szutrákat, illetve himnuszokat veszünk szoros vizsgálat alá. Ezen szövegek tanulmányozása után arra a megállapításra jutunk, hogy teljesen eltérően a mítoszoktól, nem a tűz megszerzéséről, hanem annak keletkezéséről szólnak. Érdekes, bár a szövegek természete miatt törvényszerű, hogy egy olyan imát sem találtunk, amiben a már említett megszerzési módokról lenne szó. Igaz, a tűzimák funkciójuk alapján teljesen más szerepet töltenek be a mongolság életében, de mindenképpen feltűnő ez a kettősség. Talán nem járunk messzire az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy létezhettek olyan imák is, melyeknek bevezetőjében (legalább) megemlítették a tűzszerző madarat, vagy a sün-istent, a buddhizmus rohamos (és romboló) elterjedése azonban gyökerestül kiirtotta ezeket a részeket.
Az úgynevezett ősverzióhoz tartoznak azok a szútrák, amelyek arról beszélnek, hogy a tűz akkor keletkezett amikor még minden csak kezdődött (más verzió szerint a tűz már létezett ekkor), így őselem volta legitimizálva van. Jól példázza ezt az alábbi szöveg:

Amikor Hangáj kán még kis domb volt,
Kánasszony tenger csak pocsolya volt,
a rezgőnyárfa még csak növekedett,
a kánya madár fióka volt,
a tarka vadkecskebak rókarőt gida volt,
Kán urunk csiholta,
Kánasszonyunk élesztette,
kovakő az anyja,
kemény vas az apja,
csiszolt kő az anyja,
csengő vas az apja,
felhőn áthatoló könnyű párájú,
Földanyán áthatoló hevű,
selyem arcú,
sárga vaj arcú,
tüzes tűz anyának,
tiszta faggyút és zsírt áldozunk. ( III sz. melléklet)

Visszatérve az alapgondolathoz, az imák, a tűz keletkezésének (származásának) három módjáról beszélnek. Természetesen itt csak azokra a szövegekre támaszkodhatunk, amelyeket olvastunk, illetve amelyekről más, általunk ismert tudományos munkákban említést tettek. Ez a csoportosítás nem lehet teljes azért sem, mert nyilván léteznek még olyan imák, amelyek elkerülték a kutatók figyelmét.
A szútrák szerinti három csoport:

a, Történeti személyek által
b, buddhista hatások által
c, természeti erők által

Véleményünk szerint azonban az imák alapján egy negyedik csoport is felállítható:
d, kozmikus erők (istenek, égitestek) által keletkezett tüzek.

E négy csoport közül legérdekesebbek a történeti személyeket megemlítő szútrák, amelyekben egyértelműen az ősök tisztelete fogalmazódik meg.
A történeti személyek tisztelete közül a legrégebbi illetve a legősibb, Dzsingisz káné. A mongol világbirodalom megalkotója iránt érzett tisztelet a legtöbb mongol folklorisztikai műben megtalálható, emellett pedig -mint buddhista szent- számos vallástörténeti munkában is az első helyen említik. A tűzimákban mint a tűz első meggyújtója szerepel, feleségével Börtével együtt. “Dzsingisz kán megszikráztatta, Börte bölcs királynő pedig fújta” Azonban nemcsak a nagykán és felesége fordul elő az imákban, hanem a Dzsingiszidák más tagjai is, gyakran említik Möngkét, Kubilájt és Csagatajt egyaránt. Ezeknek az imarészeknek a szüzséje arról szól, hogy a fent nevezett férfiak voltak az elsők, akik meggyújtották a szent tüzet, általában csiholással, feleségeik (vagy más segítőtársaik) pedig segítettek nekik a feladat végrehajtásában. Néhány esetben más, a Dzsingiszidáktól idegen személyeket is említenek, így került be néhány imába az a tajcsiut nemzetségből származó Szorkan-sira, aki egy alkalommal megmentette a fiatal Temüdzsin életét: “Te, akit a hatalmas szentségű gyújtott meg, s Te, akit a hatalmas Szorkan-sira fújt meg, s a hatalmas királyasszony őrzött.” Rendkívül figyelemre méltó, mennyire összefügg a Bordzsigid nemzetség a tűzkultusszal. Azt gondoljuk, hogy ez nem véletlen, s erre a Mongolok titkos történetéből (Mon(ol-un ni(uča tobča(an) tudunk bizonyságot hozni. Amikor Belgünütej és Bügünütej meggyanúsítja anyját Alan-koát, hogy kitől is van három másik gyermeke, az anya így szól: “Éjszakáról éjszakára egy ragyogó, aranyos férfi jött hozzám a jurta fényeresztő nyílásának vagy az ajtóhomlokzatnak a fénynyalábján, megcirógatta hasamat, és fénysugara méhembe hatolt. Amikor elment, a nap és a hold sugarán távozott kúszva, mint valami aranyos eb.”
A napnak és a holdnak, illetve a fénysugárnak szerepét kell itt mindenesetre megemlíteni, ugyanis ez összefüggésben van a tűzzel. Itt jegyeznénk meg azokat az elképzeléseket, miszerint a tűz nem más mint a napnak (a holdnak) a földre küldött része, annak földi megtestesülése. Ezek után már érthető, hogy az Alan-koától és a naptól (tűztől) született Bodoncsar egyik utóda, Yisügei-ba(atur (Dzsingisz apja) törzse a Bordzsigid, számtalan esetben jelenik meg az imákban. Valószínűleg, amikor a mongolok tűzimákat mondtak, a Bordzsigidok szerencséjét kérték saját számukra.
Másodikként kell megemlíteni a tűz természetes keletkezéséről szóló részeket. Az alábbi kis idézet általánosnak mondható, a legtöbb szútra tartalmazza: “Anyja tűzkő, apja szikla vas, anyja kemény kő, apja szikla vas.” Itt egyfajta megszemélyesítésről van szó, a tűz anyja a kő, apja pedig a vas. Kétféle értelmezését is adhatjuk ezeknek a soroknak: egyfelől elképzelhető, hogy a hajdani tűzcsiholás eszközeiről, a kovakőről és a fémről (vas) van szó, mellyel az első ember gyújthatta meg tüzét, de az sem kizárt, hogy a mongol tűzhely őséről, a három kőről emlékezik meg a szöveg (amely kövek közül egyet hátrahagynak szállás váltáskor), és a mostanáig használt, vasból készült, háromlábú tűzhelyről (dzuuh) beszél az adat.
Az előbbit támasztja alá ez a kiragadott példa:

“…kán urunk csiholta,
kánasszonyunk élesztette,
kovakő az anyja,
kemény vas az apja,
csiszolt kő az anyja,
csengő vas az apja…”

Burját szövegeket tanulmányozva, szintén találunk utalást a kővel való tűzgyújtás emlékére. Egy megidézési imában a következőket találjuk: ” Xan bogdo Zayaasi, az anyád kő, az apád edzett acél, gallérod fekete bárány szőre. Sagaadai odigon szikrát csiholt, Sanxalan hatan tüzet gyújtott, soha ki nem alvó házi tűzhely, Gal gulamta, hatalmas ős, ug Zayan tengri.”
Más szövegek a szilfát említik mint a tűzcsiholás egyik eszközét. N. Poppe talált olyan imát, melyben a tűz keletkezését Csagatajhoz, Dzsingisz fiához kapcsolják, mégpedig oly módon, hogy a kán egy szilfát használt a tűzgyújtáshoz.
A harmadik csoportba tartoznak azon kevés szövegek, melyekben az első tűzgyújtást a buddhizmussal hozzák összefüggésbe. Ezek az imák nem nagyon járulnak hozzá a mongol népvallás megismeréséhez, de mindenképpen beszélnünk kell róluk. A himnuszok szüzséje szerint a tűz Sákjamuni Buddha parancsára jött a világra és Padmaszambhavától kapta az életét. Más helyeken ugyanezt Isvarához vagy Indrához kötik.
A szútrák döntő többségében szerepel egy mágikus szócska, a RAM, illetve a RA. Többen úgy vélik, hogy ez az első tűzgyújtó neve, netán a tűzkirály elnevezése. A RAM szanszkrit szó, jelentése tűz. Minden bizonnyal az eredeti indiai buddhizmusból került át Tibetbe, majd onnan Mongóliába. A tűzáldozathoz azonban már Indiában is köze van. Annál a hinduista szokásnál (sati) amikor a meghalt férjjel együtt égetik el feleségét is, az asszony ezt a szócskát recitálja útban a máglya felé és még azután is. Minden bizonnyal a tűzistent hívja és kegyes halálért esedezik. A RAM mongol szövegekben való megjelenése tehát nem az első tűzgyújtó vagy a tűzkirály neve (legalábbis a mongol imákban), hanem csupán egy tiszteleti formula, megnevezés. Bekerülése a szövegekbe szinte kötelességnek számított és az is elképzelhető, hogy egy idő után jelentését, értelmét elfelejtették és valóban mágikus szó gyanánt funkcionált. Mindenesetre nagyon kevés olyan imát ismerünk, amely nem tartalmazza a RAM illetve RA szócskát, vagy valami hasonló, szanszkrit eredetű elnevezést.
A negyedik csoportba pedig a kozmikus erők (istenek, égitestek) által keletkezett tűz sorolható. Az égitestek szerepét már említettük, további példaként álljon itt egy ojrát Tüzet megszentelő füstáldozat ( ojr. Gal taxix ariün san) szövegének vonatkozó része: A felső világ ura, tankerék forgató kán és a földnek tisztelete, mindenféle élőlény e kettőtől származik: a felső 99 az örök kék égtől született tűzanyácskám, lentről a 77 Ödqön anyától született tűzanyácskám, és köztük a Hold és a Nap; e kettőtől született tűzanyácskám kegyeskedve adj. A parazsas Sumeru hegytől és a tejóceántól származó kis tűzanyácskám és a 35 csillagtól származó tűzanyácskám kegyeskedve adj. A szöveg a továbbiakban a már említett toposzokról szól ( Amikor Altan kán még gyerek volt…) (IV sz. melléklet)

A tűzisten megnevezése

A tűz megszemélyesítése (antropomorfizálása) szükségszerűen hozta magával azt is, hogy megnevezzék, illetve nevet adjanak számára. Ennek az aktusnak az eredete teljesen a homályba vész, de annyit mondhatunk, hogy valószínűleg abból az időből származik, amikor az ember már magáénak tudhatta a tüzet. Fejlődése egyértelműnek látszik, a lángok istenítésétől, az anyagi tűztől, a megszemélyesített tűzgazdákon keresztül (halha:edzen; burját:ezsin) egészen a tűz egyetlen istenéig.
A mongol tűzisten legrégibb elnevezése az Ot vagy Ut volt. Otqan vagy Odgan Galagan (Galaqan) a legfiatalabb (legújszülöttebb) tűzisten neve. Ot (tör. tűz), qan (mong.-tör. kán=király, uralkodó), ‘al (mong. tűz). Bármilyen furcsának is tetszik, a mongol rokonsági rendszerre nagy hatással lehetett ez az elnevezés, ugyanis az Ot később a legfiatalabb fiú neve lett a családban, majd ez változott Otči(in-re, (ti(in-török=az uralkodó fia). Egy bizonyos idő múlva pedig köznapi értelembe ment át és a legfiatalabb fiút jelentette a családban. Dzsingisz kán legfiatalabb fiát Tolujotcsiginnek hívták, s a mongol öröklési szokások értelmében ő örökölte az ősi tűzhelyet, az apai szállásterület központját, s nevéhez csatolhatta a tűz őrzője jelzőt. Ez is azt jelenti, hogy a mongoloknál a legfiatalabb fiú örökölte a családi vagyonnak a háznál maradó részét, hasonlóképpen a magyar szokásjoghoz.
Az Ot mellett kézenfekvő volt a (al (mong. tűz) használata is, így alakulhatott ki a szimpla (al kán illetve (alaikan név. Ami nagyon fontos az az, hogy a tűzisten mindig nőnemű de ezt nem mindig jelzik az elnevezések. Ahol igen, ott a következő változást észlelhetjük: pl.: ‘olumta eke (tűzhely anya), tehát a mongol eke (anya) szó betoldásával jelzik az isten nemét. Egy másik elnevezés szintén ezt a feltevést erősíti: ‘al eke (tűz anya v. anyácska). A ‘al-un tengri (tűzisten) szintén létezik nőalakban is , mégpedig eke ‘al-un tengri néven, de ez nem azt bizonyítja, hogy a ‘al-un tengri férfiisten volna.
A ‘al-un ökin tengri (Szűzies Tűzisten, vagy Szűz Tűzisten) szintén a női nem jelenlétét erősíti. Nem egyértelműek a következő megnevezések: ‘al-un qa(an (tűznek kagánja, vagy egyszerűen csak Tűzkagán); ‘al-un tengri -yin qa(an (Tűzisten kagánja), legalábbis a nemek tekintetében. Egy későbbi fejlődés eredménye a ‘al-un burqan (Tűz buddhája), itt már egyértelműen a buddhista hatások érvényesülnek, csakúgy mint az Arsi tengri (remete isten) jelentésénél.
Érdekesen alakultak a szellemek illetve istenek nevei a burjátoknál. A Tűz gazdájának neve Szahjadaj nojon, felesége pedig Szanhalan Hatan. A burjátok hite szerint Szahjaadaj nojon nem más mint a főisten, Eszege Malan fia, más változatok szerint pedig az unokája. Más szövegek viszont arról beszélnek, hogy Budarga Szagannak, a hideg, havas ég istenének fia.
A burját elképzelések szerint a tűz gazdájának, Szahjadaj nojonnak számos alárendeltje van, akik az egyes tüzeket őrzik. Ezeknek az alárendelteknek nem ismerjük a neveit, de, hogy léteznek, azt egy burját mese igazolja, melyben egy szegény ember tüzének és egy gazdag ember tüzének gazdái találkoznak. A szegény tüzének gazdája jól öltözött és táplált, mivel a szegény ember étkezéskor a legnagyobb húsfalatokat juttatta neki. A gazdag ember tüzének gazdája viszont szánalmas látványt nyújt, sovány, szakadt ruhát visel és csak egy szeme van, mivel a gazdag ember fukar volt, nem etette a tűz gazdáját és amikor késsel kotorászott a tűzben, kiszúrta a szemét. A gazdag tüzének gazdája megsértődött és bosszúból felperzselte a házat. E meséből sok minden kiderül. Mivel nem Szahjadaj nojonról szól, nyilván két alárendeltjének “esetét” dolgozta fel a szájhagyomány, illetve azt bizonyítja, hogy voltak kisebb tűzgazdák is. Ezek a lények részben az ősök szellemei, részben pedig meghalt sámánlelkek, akik a családi jurtában vigyázzák a tüzet, vagyis az ezsenek (halha: edzen). Számos feltevés szerint azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A valaha élt sámánokkal való azonosítás feltehetően egy későbbi fejlődés, magyarázatkeresés következtében jött létre. Születésük ennél jóval korábbi időkben keresendő. Mint tudjuk, az emberiség őskorának legkorábbi elképzelései szorosan fűződnek az animizmushoz. Az animizmus hitvilága a természet élettelen tárgyait, vagy erőit személyesítette meg, mögöttük szellemalakokat képzelt el. Az animizmus később a politeizmus kialakulásával háttérbe szorult, de nem tűnt el tökéletesen, így például az erdőlakó burjátok hitvilágában is megmaradtak az animizmus alakjai, bár pozícióik csökkentek, s kénytelenek voltak az istenek különböző rangcsoportjai mögött, illetve azok alatt helyet foglalni, Ezeknek az animista elképzeléseknek a maradványai az ezsenek. Gazdái nemcsak a tűznek, hanem a földnek, a hegyeknek, folyóknak és erdőknek is van.
Visszatérve Szahjadaj nojonhoz, azt mondtuk róla, hogy Eszege Malán fia, illetve unokája. Eszege Malán a burját mitológiában az 55 nyugati (jóságos) tengri egyike, más változatok szerint mind a 99 tengri feje. Úgy tűnik, hogy szoros kapcsolatban áll Dzsingisz kultuszával, annak halála utáni megistenülésével. Ha ez valóban így van, akkor feltehetően igaz az a magyarázat is, miszerint Szahjadaj nojon és felesége Szanhalan Hatan megegyezik Dzsingisz egyik fiával Csagatájjal és annak feleségével Csanhulannal. A mítoszok szerint ők életükben sámánok voltak és haláluk után a sámánok az istenek közé emelték őket. Ezt a nézetet azonban megcáfolja az, hogy a Szahjadaj név valószínűleg a saxixa (tüzet csiholni) szóból ered.
A Bajkálon túli burjátok hitvilágában a tűzistent másképp nevezik, ott nyomát sem találni Szahjaadaj nojonnak, ugyanis úgy tűnik, hogy ezt az elnevezést, csak a nyugati burjátok őrizték meg. A Bajkálon túl az istent Gal zayaasi, Gal tengri, illetve Galai xan Miraza néven tisztelik. Ez utóbbi név nyilván buddhista hatást tükröz, bár ismerve a burját hitvilágot, meggyőzőbbnek látszik, hogy ez az elnevezés halha területekről származik. Az ősi mindenképpen a Szahjadaj, ami azért is fontos, mert ez a név (és Szanhalan Hatan is), némileg megváltozott formában a szertartásleírások szövegeiben is megtalálható, ahol azt írják, hogy ” a tüzet Han Sagaadai apó csiholja és Sanxalan anyó rakja.” Nem lehet véletlen, hogy ez a sor annyira hasonlít a halha nyelvterületekről ismert imákra, ugyanis valószínű, hogy a múltban a burjátok ismerték a mongol írást és szertartásszövegeket. Tehát nem “áthallás”, hanem kölcsönzésről van szó.
Feltűnő még az is a burját néphitben, hogy a tűz gazdája nem nőnemű. Ez azért különös, mert nemcsak a halháknál, hanem Szibéria népeinél is többnyire nőneműként tisztelik az istent. Ennek tanúságául szolgálnak azok a régészeti leletek, melyeket a házi tűzhelyek közelében találtak, és ezek többnyire női szobrocskák, valamint azok a néprajzi adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy a tűz tiszteletéhez kapcsolódó tevékenységek a nők feladatai közé tartoztak.
Ojrát nyelvterületeken az isten elnevezése nagyban hasonlít a halhákéra, mondhatni ugyanaz. A nevek a következők: Galajhan eh (Tűzkán anya), Galin Buurhan (Tűz Buddha), de van Galin ezen is, ami a tűzgazdák meglétét bizonyítja.
Az Ojrátok mitológiájában létezik egy “Cogtai kán” (parázzsal bíró, parazsas) elnevezésű hiedelemalak is, aki furcsa módon nem isten, nem is ember, hanem kulturhérosznak tekinthető. Ez a kán a csodálatos tudás birtoklása mellett, a tűzgyújtás művészetének őrzője. A kuku-nóri ojrátok (ölötök) mítosza szerint, Cogtaj kán székrekedésben szenvedett attól, hogy ráült a sapkájára, amit a dalai láma ajándékozott neki. Ezért megparancsolta, hogy ragadják el a hároméves gyermekeket anyjuktól, az őbelőlük főzött teával gyógyítgatta magát. Gegen kán, “fényességes uralkodó” Bátur muszt, “démon vitézt” küldte, hogy az véget vessen Cogtaj gonoszságainak, de az felajánlotta, hogy váltságdíjul az életéért föltárja a mágikus titkokat: hogyan kell pányvával leereszteni a Napot és a Holdat az égről, vizet találni a sivatagban, hatalmas távolságokat gyorsan leküzdeni. Megtanította Bátur muszt a tűzcsinálás művészetére is, de az mégis lefejezte. Ettől kezdve tudnak az emberek tüzet csiholni. A nyilvánvaló buddhista (dalai láma) és sámánista (a Napnak és Holdnak pányvával való leeresztése) hatások mellett, van még egy érdekessége ennek a mítosznak, mégpedig Cogtai kán hasonlósága Dzsingisz fiához, Csagatajhoz. A valóban élt történelmi személy, annak idején kitűnt kegyetlenségével, ráadásul ő volt a nemzetség tűzhelyének a “papja”, őrzője. Halála után istenné avatták,s egyes adatok szerint, ő a tűz istene.
A tűzisten számtalan nevének ismertetése után óhatatlanul az a kérdés vetődik fel bennünk, hogy vajon egy istent tiszteltek e a mongolok számtalan néven, vagy a különböző istenségek egyesültek egy név alatt. Minthogy az sem világos, hogy a burját tűzistenhitben miért nincsenek megnevezve a kisebb tűzgazdák. Az a gyanúnk, hogy ez utóbbi esetben, régen még volt a tűzgazdáknak saját neve, csak később elhomályosította, majd teljesen eltüntette azokat a főisten tisztelete.
Ennek az utóbbi kérdésnek a tisztázására azonban van néhány halha területről származó adatunk. Mivel a szövegekből sok mindenre lehet következtetni, azt kijelenthetjük, hogy a tűzistennek népes családja van. Erre utal a ‘alaqan eke egeči düi-ner elnevezés, ami annyit jelent, hogy tűzkán anya és az ő fiatalabb húgai és nővérei. Arra is találunk utalást, hogy ‘alaqan eke sem csak egy van, hanem több és a rokonsági terminusuk szerint mind nővérei egymásnak. A háztűzhelynek szintén vannak testvérei, öten vannak és Fehér szívnek (ča(an jirüken) nevezik őket, ezen kívül hét lánya is van, róluk azonban többet nem tudunk.
Van tudomásunk néhány szövegből magának a tűznek a szüleiről, apja hatalmas uralkodó, anyja pedig a sárkány (nága) úrnője. A tűz fiát pedig szintén Fehér szívnek nevezik. A tűzisten nagyapjáról csak annyit tudni, hogy nagyon öreg. Ezeknek a családtagoknak lenne a gyűjtőneve az edzen, de ez véleményünk szerint nem bizonyított.
A tűzszútrákban gyakran említenek tűz hajadonokat is, ezekből arra lehet következtetni, hogy valószínűleg többen vannak, de a Tűzkirály viszonya a hajadonokhoz egyelőre még tisztázatlan. Elképzelhető, hogy a lányairól van szó, de az is lehet, hogy ősi időkből származnak. Az nem lehetséges, hogy a királyt és a hajadonokat egy lénynek tekintsük, mivel a királyok nem női istenségek. Az imák viszont néha a királyhoz, néha pedig a hajadonokhoz szólnak Nyilvánvalóan buddhista hatásra, néhány szövegben arról van szó, hogy minden égtájnak megvan a maga Tűzistene. Ezek többnyire hajadonok. Leírásukkal a következő fejezet foglalkozik részletesen.
Meg kell még említeni a Tűzisten, illetve a tűzhajadonok szolgáit, vagy csatlósait, ezeket többnyire ‘al-un ökin tngris-ün nöküd-nek nevezik, de ennél többet nem tudunk róluk.
A fent leírt elképzelések is azt mutatják, hogy a mongolok a Tűzistent antropomorf alakban képzelték el, hitük szerint az istennek ugyanúgy vannak szülei, nagyszülei, testvérei és gyermekei mint az embereknek. Igaz, ez a teória nem vonatkozik a burját területek lakóira, ott ugyanis a Tűzistenen és feleségén kívül, csak személytelen és ismeretlen ezseneket találunk. Az ojrát nyelvű népeknél azonban hasonlóan a halháéhoz szintén megtalálható ez a népes csoport. Arra a kérdésre pedig, hogy a köztudottan elzártabb területen élő burjátok tűzzel kapcsolatos hitvilágában miért nincs nyoma a halháéhoz hasonló, fejlett rokonsági terminusnak, talán az lehet a válasz, hogy az ezseneket tabuként kezelték, hiszen azok (többnyire) ősök szellemei és régen élt sámánok lelkei voltak.

A Tűzisten leírása

Ez a fejezet elsősorban a Tűzisten ikonográfiai leírásával foglalkozik. A buddhizmus elterjedése előtt a mongolok a tüzet elsősorban az égő lángban tisztelték. Erre utal korai elnevezése is, vörös arcúnak (olaan carait) hívták, majd miután elterjedtek a különböző tűzáldozatok (Gal taxilga), “vaj arcúnak” (toson carait) nevezték. Ebből az elnevezésből lehet következtetni arra, hogy az eredeti, (legősibb) tűznek szánt áldozat a vaj volt.
A buddhizmus elterjedése után a tűzisten alakja alaposan megváltozott. Az eredeti Tűzanyácska, aki a jurtában meleget és oltalmat adott, félelmetes, szinte démoni külsőt öltött és bevonult a buddhista panteonba. A hajdani tűzhitből tulajdonképpen csak a piros (vörös) és a sárga arc maradt meg, ezek lehetnek az eredeti elképzelés gyökerei.
Nyilván nagy hatással volt az átalakulásra a tibeti Me-lha (tűzisten), amiről néhány mondatban meg kell emlékeznünk.
A tibeti tűzistennek többféle ikonográfiai leírása ismeretes. Megkülönböztetünk fehér és fekete színű Me-lhat, különböző attribútumokkal. A fehér Me-lha-nak egy arca és négy karja van, jobb kezeiben egy pálcát és egy olvasót tart, bal kezében pedig egy kerek edényt, a másikkal a védelem mudráját mutatja.
Egy másik leírás szerint a tibeti tűzistennek egy arca és négy karja van. Kezeiben egy fehér lótuszt, egy kristály olvasót, egy gömb alakú edényt és egy kagylót tart.
Egy harmadik leírás szerint a tűzistennek három arca van, melyek színesek, fehér, fekete és vörös színűek. Az istennek hat karja van, a felső kettővel átkarolja a testét, két alsóval az abhaya mudrát mutatja, a többiben olvasót tart. Haja lángokban áll, szemei tűzben égnek. Rövid végtagjai vannak és nagyon erős.
Me-lha vörös tantrikus formájának szintén három arca van és hat karja. Arcai vörös, kék és fehér színűek. Kezeiben olvasót, bárdot, háromágú szigonyt, egy kerek edényt, egy koponyából készült ivócsészét tart és az abhaya mudrát mutatja. Két karját összekulcsolja a testén, a sakti-val, a női princípiummal egyesül.
A tibeti buddhista hitvilágból kiragadott néhány példa jól érzékelteti a tűzisten jellegét és szerepét. Természetesen korántsem teljes a felsorolás, ugyanis égtájanként és ezáltal színekként és attribútumokként változik az istenség. A fehéren, a kéken és a vörös színen kívül létezik még sárga és füst színű tűzisten is.
Az átalakult mongol tűzisten sok hasonlóságot mutat a tibetivel. Az egyik leírás szerint az istennek (‘al-un burqan) sötétpiros teste van, egy arca és két karja. Jobb kezében egy olvasót, a balban pedig egy dobot tart.
Egy másik imában az istent (‘al-un tengri) egy arcúnak de három szeműnek ábrázolják. Teste aranycsillogású, szemöldöke és szakálla lobogó láng. Jobb kezében olvasót, baljában egy kerek edényt tart. Gyakran ábrázolják kecskebakon ülve, néha pedig úgy nevezik: ő, aki bakon jár. A kecskebak szerepe a tűzkultuszban nem véletlen és az is biztos, hogy nem a buddhizmus erőltette rá erre a kultuszra. A kecskebak egyértelműen a termékenységre utal, mint ahogy az örökké fellobbanó és állandóan megújuló tűz is. Ennek ismeretében mát érthetőnek látszik, hogy a legtöbb tűzáldozatot (taxilga) nők mutatták be, csak ők mutathatták be. A kecskebak termékenységgel összekapcsolt kultusza egyébként a világ számos népénél ismert.
Merőben különbözik a többi ikonográfiai leírástól a tűzanya (Eke (al-un tengri) alakja. Ennek az istennek csak egy szeme van de az állandóan az ég felé irányul. Gyakran mondják rá, hogy leány kinézete van. Nyelve vastag, sárga színű és vadzsra alakú. Egy másik leírás szerint piros barna színű, piros selyemmel ékesített (a tűz színe), selyem vagy vaj arcú. A selyem illetve a vaj nagyon fontos az áldozati szertartásoknál és az a gyanúnk, hogy ezek az elemek a buddhizmus előtti hitvilág maradványai.
Ezeknél a leírásoknál sokkal rémisztőebbek a tűzhajadonok ábrázolásai. Egy példa jól illusztrálja ezt: a tűzhajadonnak egy arca és két karja van, arca vakítóan fehér, szája nyitott és fogaival vicsorít. Ezeket a lényeket a haragvó istenségek közé sorolhatjuk. Néha ennél részletesebb leírások is vannak: fogai világosabbak mint a fehér kagyló, szemöldöke türkiz, kezében egy gyöngybaltát tart és egy kristályöv fogja körül az ágyékát. Ezen a leíráson jól látszik, hogy mit kölcsönöztek a buddhizmusból. Ilyen jegy a fehér kagyló, a gyöngybalta illetve a kristály öv is egyaránt. Szintén a tibeti buddhizmusból érkezett az isten égtájak szerinti megoszlása. A mongol buddhista elképzelések szerint a négy égtájnak is a tűzhajadonok (‘al-un ökin tengri) az őrei de leírásuk különböző.
A keleti tűz hajadonja, akinek a lakhelye a lobogó háromszögű mandalában van, vakítóan fehér, kezében egy szintén fehér tűzkendőt tart.
A déli tűz hajadonja pirosassárga színű, jobbjában pirosas kendőt tart.
A nyugati vidékek hajadonja sötétpiros színű, egy lótusz szőnyegen ül, kezében egy piros tűzkendőt tart.
Az északi egek hajadonja olyan fekete mint egy lándzsa hegye, kezében egy fekete, vasból készült kendőt tart.
Poppe fedezte fel, hogy a négy égtáj hajadonjainak színe, megegyezik a Nap járásának megfelelő napszakok világosságával Így a vakítóan fehér a reggel; a pirosassárga a dél; a sötétpiros az este; a fekete pedig az éjszakát jelöli.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a tűz istenének külső megjelenési formája és összes attribútumai a buddhista ikonográfia közvetlen hatására jöttek létre. Kivétel csak a selyem és a vaj arc (de ezt is csak az áldozati szertartások leírásai alapján állíthatjuk), illetve a bakkecske, amit néhány helyen kasztrált baknak neveznek. A legrégibb elképzelések közé tartozhat még a haj illetve a szakáll tűzszerű megjelenítése de végső soron az is lehet, hogy csak átvétel.
Ebben a fejezetben nem szóltunk még a burjátok tűzisteneinek ábrázolásáról. E nép sajátságos földrajzi helyzetének köszönhetően, jobban meg tudta őrizni eredeti hitvilágát mint más mongol népek (halha, ojrát) és a nyugati területeken élő burjátok népi vallásosságába a buddhista tanok nem tudtak olyan mélyen gyökeret verni mint másutt. Ennek köszönhetően isteneiknek nincs pontos ikonográfiai leírása, az eredeti sámánista hitvilágnak azonban vannak olyan tárgyi bizonyítékai, melyek számunkra különösen fontosak. Ezek pedig az ongonok.

Az ongon fogalma, jelentése, szerteágazó. Egy mongol etimológiai szótár szerint a következőket jelenti:

  1. kultusztárgy, amulett, az ősök szelleme, védőszellem.
  2. híres emberek, ősök temetkezési helye, holttestet védő szellem.
  3. védett, tilalom alá eső, tiszta dolog, megszentelt dolog: szent hegy, szent fa, szent terület, szent áldozat.
  4. eredendő, eredeti, első: az (első) ősz hajszálak, eredeti, levágatlan lósörény.
  5. kedves, bensőséges.
  6. egy régi mongol népcsoport neve, akik a mai Dalan Har hegy környékén nomadizáltak

E jelentések közül bennünket az első, pontosabban a védőszellem érdekel. Az ongon ugyanis a szó legáltalánosabban elterjedt mai használata szerint a védőszellemeket és azok ábrázolásait jelenti.
szellem-ongonok a következők:

  1. területek, vizek, hegyek gazdaszellemei.
  2. az ősök szellemei.
  3. elholt sámánok, vadászok, halászok, harcosok szellemei, olyanoké, akik különleges életet éltek.
  4. fiatal személyek, leginkább lányok szellemei, akik koraifjúságukban haltak meg.
  5. tisztelt istenségek, szellemek.

Az ongon tehát nem más mint a védőszellemek megjelenítése, kis figurák, rajzok képében. Sokféle anyagból készülhetnek, pl. kőből, fából, csontból, földből és papírból is egyaránt.
A tűz gazdájának a burjátok régen speciális ongonokat készítettek. A bilcsir-i körzet burjátjai a tűz gazdájának ajánlott áldozat során, agyagból két emberalakot formáztak (Szahjadaj nojont és Szanhalan Hatant), melyeket utána a tűz ongonjaiként őriztek, s a jurta jobboldalán függesztették vagy helyezték el. A verholeni burjátoknál a tűz gazdájának ongonját vászon-vagy nemezzsák formájában jelenítették meg (maximum egy láb hosszú), melyen három emberalak volt ábrázolva, a fejükön tollal. Zakule-ban az ungini burjátoknál az ongon két fabálványból állt (hossza: 22 és 21 cm., szélessége: 4,5 cm.), melyek piros posztóval voltak beburkolva (a tűz megszemélyesítése), a szemük gyöngyből készült, s a fejükön fekete szőrme volt (süveg vagy haj). Az ungini burjátok a tűz gazdáját kék szövetre rajzolták, két emberalak formájában. A szövetet vidraprémmel varrták körbe. Az emberalakok Szahjadaj nojont és Szanhalan Hatant jelképezték.
Nemcsak a tűz gazdájának állítottak ongont, hanem a tűzistennek is. Han Zajaasi istenségnek egy nagy, négyszögletes nemezből készítettek ongont. A nemezre öt emberalakot rajzoltak (két nagyot és három kicsit), de, hogy ezek mit jelentenek (jelentettek) azt ma már nem tudni.
Uno Harva szintén megemlít két ongon ábrázolást. Az egyik leírás szerint, a burjátok tűzszellem képet készítenek, azt egy ládában tartják és csak az áldozati szertartás idejére veszik elő. Nem valószínű, hogy ez a szokás összefüggne a már ismertetett kínai tűzisten képi megjelenítésével, inkább azt mondhatjuk, hogy a kulturális egységet bizonyítja, azt a folyamatot, amikor az ember papíron (vagy más anyagon) próbálta megjeleníteni isteneit és csak később formálta meg azokat kézzel fogható módon.
A balagani körzetben élő burjátok ember alakú, fából készült figurákat készítettek, melyeket vörös színnel borítottak be. Két fafigurájuk a tűz urát és a tűz úrnőjét szimbolizálta. Az ongonok szemei fekete üveggyöngyből készültek, ruhájuk szegélyére és “hajukra” fekete bárány gyapjút varrtak.
Nem tartozik ugyan teljesen a tűzisten leírásához a következő adat, de az esetleges antropomorfizálás miatt, itt kell megemlíteni ezt a jósló-tevékenységet. A tűzhelyben lévő hosszúkás széndarab (valószínűleg összetapadt hamu, parázscsomó, esetleg zsarátnokdarabok) alapján a burjátok meg tudták határozni, hogy kövér vagy sovány, nagy vagy kicsi vendég érkezik e a jurtába. Ha a szén széken vagy párnán (olbog) ülő emberre emlékeztetett, azt mondták, nojon vagy láma jön. A jurta gazdái mindkét esetben ágyat készítettek a “vendég számára, a hamut összegyűjtötték, az “ágy fejéhez” elhelyezték a szénpárnácskát és gondosan ráfektették erre az “ágyra” a szénvendéget. Egy történetet is meséltek evvel kapcsolatban, ami a következőként szólt: “Egyszer egy gonosz asszony, meglátva a tűzhelyben egy széndarabkát, nagyon megharagudott:-Ah, ezek a vendégek, már az agyamra mennek!-kiáltotta majd fogóval megragadta a széndarabot és egy vízzel teli vödörbe hajította. Másnap hír érkezett, hogy a lánya vendégségbe indult a szüleihez, de elmerült a folyóban. Így büntette meg a tűz a tiszteletlenségéért.”
Ez a leírás (és a történet)-mint már említettem- nem tartozik szorosan a tűzisten megjelenítési formái közé, bár nem kizárt, hogy a legősibb elképzelések egyikével állunk szemben, abból a korból, amikor már nem a személytelen lángot imádták, hanem a szén (vagy fa) darabkáról, esetleg a parázsról, a zsarátnokról gondolták úgy, hogy az maga az isten. Az ismertetett történet is ezt támasztja alá: ha rosszul bánnak a tűzistennel, az nem hagyja megbosszulatlanul.

A tűz tisztelete

A tüzet, az etnográfiai adatok és a történeti szövegek tanúsága szerint, a tisztaság szimbólumának, elválaszthatatlan tulajdonságának gondolták, melyet képes átadni mindennek, ami körülveszi vagy érintkezik vele, s ennek köszönhetően meg tud tisztítani minden rosszat és gonosz gondolatot, valamint elűzi a tisztátalan erőket.
A jurtában a tűzisten lakóhelye a tűz, illetve a tűzhely, s annak valamelyik része. A régebbi korokban úgy tartották, hogy az isten maga a láng, ez később módosult, a tűzisten “átkerült” a lángok fölé, majd a tűzhelybe költözött. Nem véletlen, hogy a tűz leányai (a szüzek) a tűzhely közepét vagy oldalait testesítik meg.
A tűzhely a legfontosabb szakrális hely a jurtában. A család fenntartásának egyik alapvető létfontosságú tevékenysége, az étel elkészítése történik itt naponta. A tűzhely meleget, védelmet ad, központi szerepe tehát egyértelmű. Ez a központi hely szoros kapcsolatban van a kozmikus középpel és a világ vertikális tengelyével: fénye az eget éri, füstje áthatol az ég 99 rétegén, melege áthatol a földön, átmelegíti 77 rétegét. Azok az elképzelések melyek szerint a tűzkultusz kapcsolatban van a nap tiszteletével (égi tűz), mindenképpen bizonyíthatók a tűzhely alakjával is, hiszen általában kerekre építették. Az utóbbi teóriát bizonyítja az is, hogy az újévi szertartáshoz (čagaan saar) hozzátartozott az óév tűzistenének elbúcsúztatása és az újév tűzistenének köszöntése. Nyilvánvalóan ezzel kapcsolatos az a tiltás, hogy éjszaka -napnyugtától napkeltéig- nem szabad tüzet kivinni a jurtából, a fény és a sötétség nem keveredhet egymással.
A tűz tehát a tisztaság forrása és jelképe. A mongolok hite azt tartotta, hogy képes megszabadítani az ártó gondolatoktól és cselekedetektől, valamint a gonosz szellemektől, ezért mindent alávetettek a tűzzel való tisztításnak: vadászat előtt megfüstölték a vadász felszerelését, őt magát és a lovát is; a szülő nőt hét napig borókafüsttel tisztították meg a tisztátalanságtól; a temetésről visszatérőknek mindenképpen át kellett menniük két tűz között, hogy megszabaduljanak a rituális tisztátalanságtól. Halálesetnél, miután a halottat kivitték a jurta megbontott oldalán, a szállást tűzzel tisztították meg. A burjátoknál az elhunyt holmiját szintén két tűz között vitték át. A gyászolók megtisztítása is másképpen zajlott le, miután visszatértek a temetésről, mindenkinek oda kellett mennie egy erre a célra rakott máglyához, s lábait egyenként a tűz fölé kellett emelnie, majd kör-körös mozgással (balról jobbra) kellett megtisztítania azokat, azért, hogy ne vigyen be semmi tisztátalant a jurtába.
Állatvész esetén hasonlóan cselekedtek. Fadarabok összedörzsölésével úgynevezett élő tüzet gyújtottak, amivel aztán máglyát raktak. A máglyán áthajtották a lovakat és a marhákat, hogy megvédjék azokat a pestistől és a lépfenétől. Ezzel a szokással még 1927-ben is találkoztak a kutatók, a burját Alari körzetben. Arról is tudunk, hogy régebben két máglyát állítottak, s azok közt hajtották át a jószágot.
A tisztító eljárást különösen gyakran alkalmazták akkor, ha a régi világban, idegen küldöttség érkezett a kánhoz. Erről a szokásról írásos emlékek is maradtak, azok a követségbe érkezett szerzetesek jegyezték le, akik megdöbbentek a nekik idegen és ismeretlen “tortúra” láttán.
Johannes de Plano Carpini ferences rendi barát, 1245 április 16-án indult útnak Lyonból. Mint részletes útleírásából kiderül, 1246 április 4-én érkezett meg három társával, Batu kán Volga menti szállására. A barát eredetileg IV. Ince pápa levelét vitte a mongol nagykánhoz (1246 nyaráig tulajdonképpen nem volt nagykán, csak ekkortájt szerezte meg a trónt Güjük) de fő célja nem a levélváltás megteremtése, hanem a mongolok életének és főként haditechnikájának kifürkészése volt. Ez tökéletesen sikerült neki, az éles szemű s eszű barát mindent megfigyelt és pontosan, precízen le is jegyzett. Neki köszönhette az akkori Európa, hogy egyáltalán tudomást szerezhetett a mongolokon túli világról, Kínáról és a Nagy Óceánról és neki köszönhetjük mi is, hogy lejegyezte a mongolok tűzzel kapcsolatos hiedelmeit. Rendkívül értékes a már említett halotti tisztítószertartás leírása is, amely így szól: “A halott rokonainak és mindenki másnak, aki csak jurtáiban lakik, tűz által meg kell tisztulnia. Ez a megtisztulás a következőképpen történik: két tüzet raknak, melléjük két póznát állítanak, a póznák tetejére egy kötelet feszítenek ki, és arra bukarán pamutgyöngyöket kötnek; e kötél s a ráaggatott holmik alatt kell embereknek, barmoknak, sátraknak a két tűz között áthaladni. Két asszony, az egyik az innenső oldalon, a másik túlról, vizet hint, s közben varázsénekeket mond. Ha ilyenkor egy szekér eltörik vagy egy tárgy leesik, a sámán elveszi. Ha pedig valakit mennykő sújt agyon, a jurta valamennyi lakójának a leírt módon két tűz között kell átmennie; a szerencsétlenül járt jurtáját, fekhelyét, szekereit, nemezét, ruháit és bármilyen más holmiját senki meg nem érinti, hanem mint tisztátalan dolgot mindenki eltaszítja magától.”
Ebből a szövegből sok mindenre fény derül számunkra. A legfontosabb az, hogy a -már általunk ismertetett tisztító szertartás- a XIII. században még nem csak két tűz között történt, hanem két pózna között is, melyek tetejére kötelet feszítettek. Ez utóbbinak az eredete sajnos homályos számunkra. Az azonban nyilvánvaló, hogy a póznák mellett álló asszonyok nem varázsénekeket, hanem tűzimákat mondtak és talán az is lehetséges, hogy a különben éles szemű barát a leírásban tévedett, amikor azt állította, hogy az asszonyok vizet hintettek, mert valószínűleg pálinkával áldoztak az istennek. Maga a tény viszont, hogy asszonyok végezték a szertartást, azt bizonyítja, hogy a XIII században (és minden bizonnyal még jóval később is) a tűzszertartásokat főleg nők végezték. Ez különben már csak azért is nyilvánvaló, mert a tűzisten (a legtöbb esetben) nőnemű. Az is érdekes, hogy a sámánnak nincs szerepe a ceremóniában, bár jelen van, s övé az, ami leesik vagy eltörik.
Plano Carpini útleírásának egy másik helyén szintén szentel néhány sort a tisztító eljárásnak, ami szintén fontos adalék: “Mikor sor került rá, hogy udvarához kísérjenek, közölték velünk, hogy két tűz között kell átmennünk. Semmi áron nem akartuk teljesíteni, mire azt mondották: Menjetek nyugodtan, nem másért küldünk át titeket két tűz között, mint csak azért, hogy ha valami rosszat forralnátok urunk ellen vagy netán mérget hoznátok, a tűz minden rosszat elhárít.- Ha így van, át fogunk menni-feleltük nekik-, nehogy effélék gyanújába keveredjünk.”
Ez a néhány sor azt bizonyítja, hogy a mongolok hitvilágába szorosan beletartozott az, hogy a tűz képes megszabadítani az ártó gondolatoktól és cselekedetektől egyaránt. A szertartáson át kellett esnie minden idegen követnek és a kereskedőknek is. A krónikák feljegyezték, hogy 1246-ban M. Csernyigovszkij herceget kivégezték, mert Batu szállásán megtagadta, hogy a gonosz szándéktól megtisztítandó, átmenjen két tűz között.
Alig hét évvel később Carpini sikeres útja után, egy másik bátor európai, nevezetesen Willelmus Rubruk, szintén ferences rendi barát, indult el a messzi birodalomba. Elsődleges célja az volt, hogy ott marad és megpróbál keresztény hittérítő munkát végezni, másodsorban pedig egy német kolóniát keresett, amit még Erdélyből hurcoltak el a mongolok, a magyarországi tatárjárás idején. Rubruk 1253 elején indult el, zsebében IX Lajos francia király ajánlólevelével és 1254 áprilisában már Karakorumban, az akkori mongol világ, Ögödej által alapított fővárosában volt. Közel egy évet töltött Belső-Ázsiában, majd hazatérte után könyvnyi terjedelmű hosszú levélben írta meg királyának, úti élményeit. Leírása sokkal precízebb és átfogóbb mint Plano Carpinié, a megismert ázsiai országok, népek és vallások minden részletében megbízható és szemléletes adatokat közöl. Számunkra a harmincötödik fejezet harmadik szakasza különösen érdekes: ” Ők [a sámánok] visznek át tüzek között mindent, amit az udvarba küldenek, és ezért megkapják belőle a kijáró részüket. Ők tisztítják meg tüzek között való áthurcolással az elhunyt hagyatékát. Mikor ugyanis valaki meghal, minden hozzá tartozó dolgot különválasztanak, és nem elegyítik össze a szálláson levő egyéb holmikkal, míg tűz által minden meg nem tisztul. Láttam, hogy így tettek annak az úrnőnek az udvarával, aki ott tartózkodásunk folyamán halt meg. Ezért kettős oka volt, hogy Andreas fráternek és társainak tüzek között kellett áthaladnia :egyrészt mert ajándékokat vittek, másrészt mert azokat egy már elhunyt embernek, éspedig Güjük kánnak szánták. Tőlem semmi ilyet nem kívántak meg, minthogy semmit sem vittem. Ha valamely állat vagy valami más tárgy földre esik, mialatt így tüzek között átvezetik, az a sámánoké.”
Rubruk leírása szintén tartalmaz néhány, máshol nem fellelhető adatot. Beszámolója szerint a tisztító szertartást a sámánok végzik, ők viszik át az idegen holmit a tüzek között (nincs szó csak két tűzről) és ezért bizonyos részt kapnak belőle. Az a megjegyzése is érdekes, amikor Andreas fráterről esik szó, miszerint neki kétszer kellett a tisztító erejű tűz között átmennie, főként azért, mert egy már halott embernek hozott ajándékot. Ez a sor azt bizonyítja, hogy a mongolok a halottaktól való félelem miatt, még azt az ajándékot is megtisztították, amelyet egyébként az elhunyt már nem is láthatott és nem is érinthetett. Mivel azonban a fráter avval a szándékkal érkezett, hogy ajándékait (az időközben elhunyt) nagykánnak adja át, így kétszer kellett megtisztulnia. Itt is jól megfigyelhető az a hiedelem, hogy a tűz az esetleges ártó szándékot is el tudja hárítani.
Meghökkentően keveset ír a tűzkultuszról az a Marco Polo, aki 1271 és 1295 között utazgatott keleten és hosszabb időt töltött Kubilaj nagykán udvarában. Ránk maradt útleírásában egymást váltogatják a történeti, a geográfiai és a néprajzi adatok. A tatárok isteneiről szóló fejezetben találunk egy soványka utalást: “Azt állítják, hogy van egy legmagasabb Égisten, akit naponta füstölőáldozattal ünnepelnek, de csupán a testnek és léleknek egészségéért imádkoznak hozzá.” Itt Marco Polo nyilvánvalóan téved és egész biztosan egy füstáldozatot ír le, illetve említ meg. Erre egészen nyilvánvalóan a “testnek és léleknek egészségéért imádkoznak hozzá” sor utal, hiszen az efféle kéréseket a tűzistennek címezték. Talán az ég felé szálló füst tévesztette meg Polot és az, amit az ég (tengri) tiszteletéről hallott. Mindezek mellett furcsa, hogy nem említi többször a tűz tiszteletét, bár meglehet, nem tartotta érdemesnek feljegyzését, illetve ez a rész véletlenül ki is maradhatott művéből diktálása közben.
A tűz szentségének tisztító erejét a mindennapi élet más részein is felhasználták. A burjátoknál nyomon követhető ez az ősi milaanguud, miljaaga (felszentelés) szokásában, mely a gyermekszületéssel és a méhlepénnyel kapcsolatos. A jurta női felén, vagy faháznál a pincében az idősebb nők gödröt ástak, az aljára báránybőrt terítettek, majd meghintették búzaszemekkel. A gödörbe leengedtek egy nemezzsákot benne a méhlepénnyel, felülről szőrmét és gabonaszemeket tettek rá, majd befedték földdel. A gödör felett, melyet toonto-nak neveztek, gallyakból kúpszerű építményt emeltek, amit juhzsírral megöntöztek, majd tüzet raktak alá. A szertartást azzal a céllal hajtották végre, vagy hajtják végre még ma is, hogy megtisztítsák a szülést rossz következményeitől és megszenteljék a toonto-t , vagyis a méhlepény eltemetésének helyét, melyre az embernek egész életében emlékeznie kell, mint szülőhelyére, ahol az anyaméhből kibújva először pillantotta meg a napvilágot.
A tűz-mint már említettük-a jurta lakóinak őre illetve gazdája, egyfajta háziszellem. Erre az elképzelésre megy vissza az a szokás, hogy ha valaki a család tagjává akart válni, először is hódolnia kellett a tűznek, mintegy hozzájárulást és védelmet kérve tőle. Ez a szokás legtovább a házassági rituáléban maradt fent, ugyanis az ifjú házasok az esküvő napján meghajoltak a tűz előtt, s áldoztak neki, voltaképpen ez jelképezte az esketést. A tűz előtti meghajlás szokását régen a menyasszony egyedül végezte el az esküvő napján. A néphagyomány szerint régen a menyasszony apja egy jurtát is belefoglalt a hozományba,( egyes területeken a fiú és a lány családja adja össze a jurtának valót) amit a vőlegény szállására szállítottak. Mikor a jurtát felállították és kitakarították ahogy kell, bevezették a menyasszonyt, akinek kendő takarta az arcát. Az őt és a vőlegényt kísérő násznagyot követve meghajolt, először a tűznek, majd az apósnak és anyósnak és a távoli-közeli rokonoknak, akik áldásukat adták rá. Egy másik néprajzi adat szerint, mielőtt a lakodalmi menet megérkezett a vőlegény házához, a kapuknál nagy tüzet raktak. A fiatalok körben játékot kezdtek. Mindenki kézen fogva járta körül a tüzet, közben énekeltek és táncoltak. A menyasszonnyal érkező esküvői menetnek át kellett jutnia a tömegen és a lángoló tűzön. Ezt azért végezték, hogy megtisztítsák a menyasszonyt és kísérőit a gonosz és tisztátalan erőktől, melyek az úton rájuk akaszkodhattak.
A házasság utáni első napokban, mikor a szülők új jurtát állítottak a fiataloknak, az ifjú házasok tüzét az anya gyújtotta meg a nemzetségi tűzhelyről hozott égő fahasábbal. Miközben borral vendégelte meg a tűzhely gazdáját, avval a kéréssel fordult hozzá, hogy fiának és családjának adjon egészséget, gazdagságot és termékenységet. Az új család a nemzetségi tűzből származó gazda védelmét kapta meg. Ez abból az elképzelésből táplálkozik, miszerint hajdanán minden burját törzsnek volt egy közös tűzhelye, melyben a közösségi tűz égett, s ebből vették a tüzet a családok. Minden egyes tüzet külön istenségnek, fétisnek tartottak. Ez az ember barátja, a család védelmezője, ezért mély tisztelettel viseltettek iránta. Így alakult ki később a tűzgazdák fogalma, akiknek Szahjadaj nojon a főistene.
Bonyolult (és csak részben ismert) szertartás során tisztították meg azt az embert vagy állatot, amelyet villám talált el.
A villámot a régi mongolok szintén az isteni erőnek tulajdonították. Hitük szerint a villámszórás a legfőbb isten (tengri) Kormuszta (mong.Hurmaszt; burját. Hán Hjurmasz; tuvai. Kurbusztu; mandzsu. Hormuszda; altaji török. Ücs Kurbusztan) feladata. Alakja minden bizonnyal a Szogd Hormazdára (Ahura Mazda) vezethető vissza, aki – miután a szogdok fölvették a buddhista hitet-a harminchárom égi istenség fejével, Sakrával lett azonosítva. Mint főisten (a harminchárom isten feje), ő a föld, az egész látható világ és a benne lévő élőlények védelmezője. Égboltistenség mivoltához (a Szümerü világhegy tetején él) kapcsolódnak villámszóró feladatai is. Gyakran szerepel különböző hősi eposzokban, ahol általában a hőst támogatja, de időnként gátolja is annak tevékenységét. Seregét (a villámszóró sárkányokat) küldi ellene.
A másik “villámisten” neve Hühedej Mergen. A mongolok hiedelemvilágában többek között ő a villámszóró, ősatya, vadász és hadisten. A burjátoknál legfőképpen a tisztátalan erőkkel harcol, villámokat szór az őt fenyegető kis, szőrős szellemecskére, az Arhan Südher-re. Az ojrátok hitvilága szerint a villámokat a féllábú, félkarú démon, a tíreng (tib. theurang) ellen irányítja. Villámait csak az istenek utasítására használhatja.
A burjátoknál az öregek elképzelései alapján a tüzet a gonosz szellemek, a boholdoj-ok és az ana-anahaj-ok elűzésére használták. A régi burjátok és a mai öregek szerint a gonosz szellemek bejöhetnek a házba, vagy a jurtába valakinek a lelkéért. Különösen a kisgyermekek lelkére szeretnek vadászni. Ha egy házban gonosz szellemek tűntek fel, a gyerekek azonnal sírni kezdtek. A gyerekek sírása miatt gyanakodva, a nagymama, vagy ritkán az anya tüzet gyújt és borókával megfüstöli a házat, esetleg bottal vagy edényfogóval végigütögetik a sarkokat, mintegy kikergetve onnan a beférkőzött gonosz szellemet. Olyan házba ahol újszülött volt, csak borókával lehetett bemenni, azt a tűzbe kellett vetni, s ily módon lehetett megtisztítani a szobát (jurtát) az ártó erőktől.
A házitűzhely kultusza a lélekről alkotott képzetükkel függött össze. A mongol nyelvű népeknél a lélek (sünesün) a testtől különálló volt, gyakran elhagyhatta a testet, illetve akaratlanul is elszállhatott (például ha ásított az ember). Előfordult az is, hogy egy erős ijedtség következtében szállt el a lélek, vagy ha a túlvilág küldöttei vadásztak rá, hogy a halottak birodalmába ragadják el az embert. Ha a lélek örökre elhagyta a testet, beállt a halál. Megmenekülni csak akkor volt képes az ember, ha lelkének sikerült megbújnia valamely istenség védelmében. Ezek közé tartozott a tűzhely, a tűz, illetve a tűz gazdája, aki tüzes nyilakat-szikrákat vetett az üldözőre.
A tűzről azt tartották, hogy képes gazdagságot, szerencsét és boldogságot hozni. Annak érdekében, hogy ne legyen szárazság, tűzvész, betegségek, a jószág szaporodjon és sokasodjon, a vagyon gyarapodjon, nélkülözhetetlennek tartották a tűz mindennapos megvendégelését, a tej, a tea és a legjobb ételek még érintetlen első falatjával. Széles körben volt ismert az a legenda arról, hogy miként égetett fel mindent a gazdag tűzhelyének gazdaszelleme, koldussá téve a gazdagot, mivel megsértődött annak fukarságán, hogy nem áldozott naponta a tűznek. A tűzvész után csak a szomszéd szegényember rissz-rossz szállása maradt érintetlen, mivel a szegény családja mindig megvendégelte a házi tűzhely tüzét mindavval, amije volt, s így hamarosan gazdaggá és szerencséssé lett.
A tűz gazdáját jövendőmondónak és jósnak (burj. Gal yehe mergen) is tartották, mely beszélni tud. A tűz ropogása és pattogása, a lángnyelvek, melyek úgy lobbantak fel és sokasodtak, mintha örülne a tűz mikor zsírral, vajjal és pálinkával vendégelték meg, mindez azt a képzetet szülte, hogy a tűz képes beszélni, örülni és köszönetet mondani. Hitték, hogy a tűz képes megjósolni a vendég vagy a hír érkezését. (Nem véletlen, hogy a legismertebb mongol jósláshoz, a lapockával történő jövendöléshez is “szervesen” hozzátartozik a tűz) Ha reggel beszélt, az rossz hírt jelentett, ha pedig este, az jó vendéget és hírt.
A tűz értette is amit mondtak neki. A téli szállásról a nyárira való költözéskor és egyáltalán minden költözéskor vittek néhány széndarabot / zsarátnokot a tűzhelyből, elmondták a tűzhelynek a költözés okát és kérték a tűz gazdáját, hogy kísérje el őket. Az új helyen az új tűzhely tüzét is megvendégelték vajjal és teával. Úgy hitték, hogy veszélyes olyan szállásra bemenni, ahonnan már elmentek és még ég a tűz. Ezt mondták: “tilos bemenni egy idegen szállására, ha ott még nem aludt ki a tűz”. Ez a tilalom arra mutat, hogy egykor létezett a tűz nemzetségi tisztelete, amikor különösen tartottak két tűz összeütközésétől. Ez a tilalom sokáig érvényben maradt, bár csak a családokra vonatkozóan, melyek akár ugyanabba a nemzetségbe is tartozhattak. Azt tartották, hogy a ki nem oltott tűzben ott van még a tűz szelleme, amely beleköthet az újonnan jött szellembe.
Konkrétan arra, hogy a tüzet folyamatosan kellett-e égetni a tűzhelyen, nem tudunk adattal szolgálni, a néphit viszont úgy tartja, hogy a tűz kioltása egyenértékű egy rokon megölésével. Burjátoknál élt sokáig az a szokás, hogy amikor egy család javait elosztották a fiúk között, az egyik örökös vizet öntött a tűzhelyre, hogy a tűz kialudjon. Azt tartották ugyanis, hogy amíg ég a tűz, addig létezik a család. A tűzhely vízzel való leöntése viszont azt szimbolizálta, hogy a család megszűnt. Minden bizonnyal a tűzisten is meghalt.
A tüzet a család védelmezőjének, a ház (vagy jurta) legfőbb tagjának tartották. Mint arra már többször utaltunk, antropomorf képzetek is társultak a hiedelemalak kialakulásához, ezt támasztja alá néhány, bizonyára még az ősidőkben kialakult tiltás illetve tabu, miszerint tilos éles dologgal vagy késsel nyúlni a tűzbe, mert kiszúrhatják vele a szemét. Nem szabad fegyverrel suhintani rá, fejszével aprítani körülötte valamit, késsel kivenni a húst a fazékból, amikor még ég alatta a tűz. Mint önmagában tiszta dolgot is végtelen tisztelet vette körül a tüzet, melyre számos más tabu is vonatkozott: semmi esetre sem volt szabad a tűz felé kinyújtott lábbal ülni, lábbal igazgatni a parazsat, vagy rálépni a parázsra és a hamura. Tilos volt a tűzre vizet és más tisztátalan dolgot önteni. Nem szabad piszkos, büdös tárgyakat a tűzbe vetni, tisztátalan tűzifával vagy kézmosás nélkül tüzelni, különben a tűz megsértődik és bosszúból betegséget, elsősorban bőrbetegséget okoz. A burjátok a gyerekek különböző horzsolásait, sebeit és fekélyeit azzal magyarázták, hogy a gyerekek nem vigyáznak a tűzzel.
Idegeneknek tilos volt a tűzből adni. Ha egy idegen a jurtában pipára gyújt, távozása előtt köteles azt eloltani és kitisztítani, nehogy véletlenül magával vigyen egy gazdát. A burjátok hite szerint a tűzben annyi gazda lakik, mint amennyien a jurtában élnek. Ezt támasztja alá az a hagyomány, hogyha valaki elköltözik a jurtából, köteles magával vinni a családi tűzből és azt az új helyen meggyújtani, mert a tűz hozzá tartozó gazdája csak így tud elmenni vele.
A zahcsinok néhány tilalma a tűzpiszkáló ollóval kapcsolatos. Az ollót (mindig) összezárva a tűzhely külső feléhez teszik. Ha a tűzpiszkáló ollót nyitva hagyják, akkor veszteség ér. Az ollót tilos nyitogatni és átlépni sem szabad rajta.
Ebben a fejezetben kell beszélnünk azokról a hiedelemalakokról, melyeket szintén félve tiszteltek a mongolok. Ilyen ártó lény a Mó sovó (rossz madár). A hiedelem szerint a rossz vagy gonosz madár tulajdonképpen vámpír, aki az erdő mélyén a vadászokra les (természetesen ez a burjátokra vonatkozik, viszont a halháknál is megtalálható). Hosszú réz vagy csont csőrével kiszívja a vért az alvó vadászból, egyébként gyönyörű, arcát kendőjével takaró lány alakjában szokott megjelenni. Gonosz madárrá az a haldokló és később meghaló fiatal lány válik, akinek az apja a lány agonizálása közben tűzszerszámot szorít annak kezébe, vagy akinek a temetésekor az apja tűzszerszámot dob a sírjába.
Azt nem tudjuk mi motiválhatta az apát, hogy ilyen gonosz cselekedetre legyen képes, azt gondoljuk azonban, hogy a halott visszahívásához tartozik, akár azon az áron is, hogy a szeretett lány gonosz szellemként tér vissza.
A mongol hitvilág másik tüzes szelleme az Albin (Aliban). Ennek a lénynek az eredete a mocsaras területeken időnként / rendszeresen kénes gázok következtében fellobbanó lángokban keresendő. Csak megjegyezzük, hogy ez a hiedelemalak több más kultúrában is megvan, a magyarországi “tüzes mérnök, inzsellér, bolygó mérnök, stb. alakján keresztül, egészen a csehországi Prága óvárosának híres zsidó temetőjében lévő “elátkozott lélekig”. Eredetileg az Albin is ilyen, a füves pusztán fel-feltűnő lángocska lehetett, a buddhista hitvilág azonban alaposan átalakította ezt az alakot is. A megváltozott Albin bevonult a szellemek népes táborába. Gonosz szellem illetve szellemcsapattá vált. A szövegekben Erlig kánnal (ő az alvilág ura) együtt említik, sőt időnként vele egyenrangúnak tartják. Az Albinok a keleti rossz szellemekhez tartoznak. Jellemző rájuk a nagyon gyors mozgás (itt a “bizonyíték” az eredetileg a pusztában felbukkanó lángocskára), és az, hogy akkorák mint egy gyermek. Hozzájuk kötik a fertőző betegségeket (pl:tifusz) is. Megjelenésükről annyit tudunk, hogy vannak helyek ahol időnként összegyűlnek. Hajuk világos (tűz). Általában vándorló szellemek, nyugatról keletre, keletről nyugatra vándorolnak. Ennek oka nem ismeretes.
Egy mítosz szerint az Albinokat, Ata Ulan a keleti ártó istenek ura, átváltozott tűzzé és leküldte a földre a fehér és fekete Alibanokat, azért, hogy gyötörjék az embereket. Egy másik történet szerint maga a tűz küldte őket, színük pedig sárga és vörös (a tűz szimbólumai). Lovaik is ilyen színűek. Ellenfelük Mergen Tügelder, akit maga Kormuszta küld le az Alibanok ellen és hosszú harc után egy falovon beűzi őket a tengerbe, ahol is vízdémonokká válnak.
Itt kell megemlítenünk azt is, hogy a mongol eposzokban (tuuli) a tűz gyakran a hős legfőbb ellenfeleinek egyike. Boroldai mergennek például egy tűzkígyóval (qoortu ula(an qar mo(ai) kell megküzdenie.
Egy másik eposzban (Ňilin galja(u) a mangusz (démon) megátkozza a vitézt tüzes pálcájával de az nevetve elhajlik előle, a pálcát egy fekete-sárga színű (tűz színei) selyemkendőre (xadag) teszi és a vízbe veti. Így a varázslat elmúlik.

Áldozati szertartások

A fentiekből világosan látszik, mennyire tisztelték, becsülték és szerették a gondoskodó tüzet. Ha viszont megtörtént a baj, vagyis megsértették az íratlan előírásokat, különféle áldozati szertartásokkal próbálták meg kiengesztelni a haragvó tűzistent. A burjátok ezt úgy nevezték, hogy a “tűzhöz való könyörgés szertartása” (gal taixa=tűzáldozat). Ez a következőképpen történt: először eltakarították a hamut a tűzláb alól, tiszta homokot és kavicsot szórtak alá, majd tüzet gyújtottak és egy juh mellcsontját rakták bele, melyet az állat belső zsírjával vontak be, ezért nagyon sokáig égett. Ezután a tűznek szentelt vajból, pálinkából és teából lakomát rendeztek, zsírdarabokkal is megvendégelték, miközben dicséreteket és megidézéseket mondtak.
Természetesen nemcsak abban az esetben tartottak tűzáldozatot, amikor valami rossz történt, hanem rendszeresen vendégelték a tüzet, hiszen tőle függött a család szerencséje, boldogsága és gazdagsága egyaránt. Mindennaposak voltak tehát az áldozati szertartások, s ha már megvendégelték az istent, kértek is tőle bizonyos dolgokat. A kéréseknek nagy jelentőségük van, mert fogalmat kaphatunk a tűzisten hatásköréről. A következő kérésekkel fordultak a tűzistenhez:
– a köldökzsinór és az anyaméh áldásáért;
– egy fiúnak a születéséért;
– hosszú életért, hírnévért;
– gazdagságért és hatalomért;
– a kétségek elleni védelemért;
– félelem, rossz álmok, minden rossz dologért;
– kérés, hogy az Adákat és a Dzsedkerekeket (gonosz szellemek, démonok) elűzzék;
– kérés minden kívánság teljesítéséért;
– védelemért, az egyet nem értés, veszekedés és ellenségeskedés ellen;
– kérés, hogy a kérőnek-akárhol is van- minden jót nyújtsanak;
– kérés védelemért a fagy ellen és a hőség ellen és minden rossz ellen, ami a fából, a tűzből és a vasból keletkezik
– kérés a betegség távol tartásáért;
– kérés, hogy a kérő elkerülje a farkasokat és a tolvajokat;
– kérés, hogy óvjon meg az állatkórtól és a járványoktól;
– kérés azért, hogy bőséges tápláléka legyen az állatoknak;
– kérés, hogy szerencse érje a lovak és tevék lelkét
– szerencsét kér: a vastag lábú bikáknak, a hosszú farkú csődöröknek, a nagy tőgyű kancáknak, a paripáknak és a nagy tőgyű teheneknek;
– kérés a hangosan ugató kutyák erényéért és szerencséjéért;
– kérés a jó barátokért és a hűséges szolgákért;
– kérés, hogy minden meghaltat egy új (élő) helyettesítsen;
– kérés a Bordzsigid uralkodók nagy szerencséjéért.
A fentiekből egyértelműen kiderül, hogy a tűzisten hatóköre az élet minden részére kiterjedt, s bár a buddhizmus hódítása után az isten (ikonográfiai) képe meglehetősen átalakult, a jurták mélyén megőrizte eredeti funkcióját, továbbra is szerencsét, gazdagságot és boldogságot kértek tőle. Ezekben a kérésekben csekély buddhista hatást fedezhetünk fel, a felsorolt példák közül mindössze az utolsó előtti (“kérés, hogy minden meghaltat egy új helyettesítsen”) utal a buddhista hiten alapuló újjászületésre.
A kéréseket bonyolult szertartásokon adták elő, a továbbiakban evvel foglalkozunk.
A szertartásokat több csoportra oszthatjuk. Leggyakrabban a mindennapi megvendégelést tartották (gal taixa), lényegében ez a napi étkezések alkalmával történt, amikor is az első falatokat a tűznek juttatták. A régi időkben azonban nem volt mindegy , hogy milyen étellel kínálták meg az istent. Széles körben ismert volt az a történet, amely Indiában játszódott és mely szerint, ott egy asszony a szertartás alatt véletlenül tejet öntött a tűzbe. A tűzisten ezen nagyon megharagudott és megesküdött, hogy megöli a nőt, az országban pedig kegyetlen járványokat terjeszt el. Így is történt, Indiában rossz lett a termés abban az évben, betegségek tizedelték a lakosságot és csak Padmaszambhava közbenjárására csillapodott le a haragos istenség. Egy másik régi kézirat azon panaszkodik, hogy az emberek nem akarnak felhagyni azzal a szokással, hogy hajat és szőrt dobálnak a tűzbe és vizet öntenek a tűzhelyre.
Ezekből a történetekből az derül ki, hogy eredetileg nem volt szabad még tejet sem önteni a tűzre és ez azt bizonyítja, hogy az eredeti áldozat a vaj lehetett. Erre utalnak a már említett, legkorábbinak tartott tűzisten leírások, amelyek vaj arcúnak nevezik.
A mindennapi tűzáldozatot többnyire nők végezték el és ez összefügg a már szintén említett termékenységgel, mondhatni a nők számára ez egy termékenységi varázslat is volt.
A tűz jellegzetes ropogásából meg lehetett határozni, hogy mikor van ideje az áldozatnak. A burjátoknál évente egyszer, hatalmas ünnepséget tartottak, s ezt a “tűzhöz való könyörgés ünnepélyének” tartották. Ez valószínűleg egy régi szokásra nyúlt vissza, ami még a nemzetségben való élés időszakából maradt meg. Egy feljegyzés szerint régen a gal taixa nemzetségi ünnep volt, melyet nyáron tartottak kilenc napon át. A tűzhöz való imádkozást játékok és népünnepély kísérte. A tűzhöz imádkozás szertartásának végrehajtásához kiválasztottak három öregasszonyt és egy öregembert, akit Abaga-apónak neveztek. Ő ült a legtiszteletibb helyen. A szertartáson részt vett a sámán is, kilenc fiával (segítők). A szertartás után idegennek tilos volt a tűzhelyből tüzet vennie.
Szintén a burjátokról tudjuk, hogy a házban többféle áldozatot mutattak be az istennek. Más volt az áldozat Szahjadaj nojonnak és más az ezsineknek. Előbbinél némileg bonyolultabb volt. A tűzhely körül agyagból vagy trágyából magaslatot építettek és a jurta négy oszlopához nyírfákat kötöttek. Az oszlopokat háromszor körbetekerték fehér szőrből font kötéllel, melyet az egyik oszloptól a másikig vezettek. A kötélre egyenlő távolságokban színes szalagokat akasztottak, valamint embert ábrázoló rajzokkal négy rongyot, melyek színe a tűzhelytől jobbra fehér, balra kék, északra piros, a déli szín viszont nem ismert. A fehér rongynál amelyen kép van, egy kicsi íjat és nyilat, vagy más helyen pálcikákat akasztottak fel. Minden bizonnyal ezen a képen ábrázolták az istent, a fehér (tiszteleti) szín is ezt bizonyítja. Az áldozati oltárkán juhot vagy kancát és pálinkát áldoztak.
A tűzgazdáknak szánt áldozati szertartás hasonló volt az istenéhez, csak nekik nyílvesszőt is szenteltek. A nyilat színes rongyokkal és selyemmel tekerték körbe, majd három rézgombot kötöttek hozzá. A szentelés során a nyíl egyik végét egy nem túl nagy vödörbe engedték, melyet ezután az elülső oszlophoz kötötték. A nyilat beleszúrták a jurta falába az észak-nyugati sarokban, ott, ahol a fő ongonok is voltak. Ezután a gazdák tiszteletére elégettek egy állati szegycsontot, majd következett a gazdák hívása és a könyörgés, hogy elfogadja az áldozatot és meghallgassa kéréseiket. Ezeken a szertartásokon a sámán is jelen volt, ő beszélt a gazdák nevében de ezután elment. Ekkor megjelent Szahjadaj nojon (valaki a jelenlevők közül adta elő) és késel a kezében futni kezdett az ajtó és az oszlopok között, s a késsel az oszlopokra sújtva így szólt: “Nem engedem, hogy felülről betörjenek, nem engedem, hogy alulról benyomakodjanak vagy az ajtón átjöjjenek”- mondta, a gonosz szellemekre vonatkoztatva. A szertartás elvégzése után három napig nem lehetett tüzet és tejterméket kivinni a jurtából. A tilalom megszegése haragra gerjeszthette Szahjadaj nojont és a tűz gazdái elveszíthették védelmét. Érdekes hierarchiai rendszerre mutat az utóbbi mondat, kitűnik belőle, hogy bár a tűz gazdáinak volt az a feladata, hogy megvédjék a jurtában lakókat, ők maguk is a főisten védelme alatt álltak, amit akár el is veszíthettek.
Egy másik szöveg a kalmükök (ojrátok) tűzszertartásáról szól, készítője Peter Simon Pallas, aki az 1700-as évek végén járt a helyszínen. Pallas leírása azért is roppant értékes, mert ebből az időből nem áll rendelkezésünkre más leírat. A kalmükök szertartása teljesen más képet mutat mint az előbb bemutatott burját és nem egyezik a majd csak később bemutatásra kerülő halháéval sem.
Pallas a szertartást (Galtaixa) az állatáldozat részének tekinti, eredetét pedig Dzsingisz kánnak tulajdonítja. A kalmük tűzáldozat évente egyszer történt, az egész nép (ulus) szerencséjéért, jólétéért tartották. Vezetője csak magas rangú láma (Yanjip) lehetett, segítője azonban világi személy volt. A szertartás az áldozati állat (bárány vagy anyajuh) levágásával kezdődött, amit a hagyományos módon végeztek el, úgy, hogy vérét nem folyathatták. Ez az ünnepi jurta (hercegi sátor) előtt történt. Az állattal együtt gyümölcsök és különböző fűszerek kerültek az áldozati oltárra. A sátornál a húst gondosan szétválogatták, alulra tették a lábakat, majd a bordák, a fej és a farok következett. A házi oltáron az istenség képe elé két lámpást és egy ezüst pénzdarabot tettek. A tűzhely mellé három fémkarikát és néhány mécsest helyeztek el, melyekbe zsiradékot töltöttek. Ezután fából kisebb emelvényt állítottak a tűzhelyre, s erre helyezték el a bőrtől megtisztított állatot, a szegycsontot, a bordákat, a koponyát, a fent említett módon. Megkezdődött a szertartás. A Yanjip vezette (más nem végezhette), imát mondott, miközben a tüzet olvasztott faggyúval locsolták. A szerzetes és segédje időnként egy kis kancsóból szentelt vizet (araÓan) öntött a tűzre. Az ima alatt a jelenlévők többször xurui-xurui-t kiabáltak. Ez a “varázsszó” (mely különben a legtöbb imában megtalálható) Pallas szerint annyit jelent, hogy “jelenj meg”. Valószínűleg azonban az volt a jelentése, hogy “gyűljünk egybe”, ugyanis a szó, a mai halha mongol nyelvben is megtalálható (hurah = összegyűlik, összegyülekezik). Miután a tűz elemésztette az áldozatot, a teljes lapockát egy kendőre (hadag) helyezték és a szertartást követő napon elfogyasztották.
A legfontosabbnak tűnő tűz szertartást a Holdújév (čagaan saar) idején (annak 29. napján) tartották. A dátum miatt világossá válik, hogy a tűz és a Nap kultusza összefüggött valaha. Ezt példázza az alábbi ima részlet is: Áldozatot mutatunk be Tűz anyácskának (Gal eke), hálából a szerencsésen lefolyt évért, fogadjuk őt a kezdődő év miatt, üdvözöljük( őt).
A szertartásra itt is hosszan kellett készülődni. Az áldozat előtt, a tűzhely körül tisztára kellett a földet söpörni, tiszta homokot szórtak a földre és a tűzhely alá szilfát vagy más nemes fát tettek (azért, mert az első tüzet Csagatáj is ilyen fával gyújtotta meg). Ezután nem lehetett hozzányúlni, még pipához sem volt szabad parazsat kivenni a tűzből. Az áldozathoz a következőkre volt szükség: egy birka sípcsontjára, egy bokacsontra (Óagai), szegycsontra, négy hosszú bordára, egy maroknyi bojtorján fűre, faggyúra, pálinkára (arxi), selyemkendőre (hadag), megfelelő számú lámpásra (jol). A szegycsont, a sípcsont és a bokacsont a legfontosabb áldozati tárgy lehetett, mert szinte minden szútrában említik ezeket. Ezen kívül kellett még a birka feje (tolgoi) is. Az előkészületek után elkezdődött az áldozati ünnep, amikor megidézték a tűzistent és minden kérést hozzá intéztek. A húst megfőzték, a szegycsontot megtisztították és egy piros fonállal körbetekerték, mert a tűz színe is ilyen. A tűzhely köré kilenc lámpást helyeztek és kézbe fogtak kilenc, sas tollával ékesített nyílvesszőt, melyekre öt színű kendőt kötöttek. Mialatt a csont elégett, a következőket mondták: Egy szerencsét hozó birkának a szegycsontját mutatom be, ezt adományozom minden porcikájával,szerencsét, boldogságot kérek. Adományozom ezt a szegycsontot, amely egy kis asztalra emlékeztet, lépjenek a barátok a szerencse/boldogság körbefogójába.
Ezt az áldozatot követte a pálinka, a tea, a faggyú és a kása (pép). Az ételeken kívül ruhadarabokat is áldoztak, legfőképpen selymet és szövetet. Az egyes áldozatok között -amelyeket elégettek- különböző kérésekkel fordultak az istenhez. A kérés lényege mindig a “szerencse-boldogság (buyan kesig) volt, ez a két szó többnyire előfordult a kérésekben.
Azt rendkívül jó jelnek tekintették ha sok maradt az áldozati ételből (ez a tűzisten elégedettségét jelentette) és ezt a maradékot az áldozók elfogyasztották.
A Belső-mongóliai csaharok tűz szertartása meglehetősen eltér az eddig említettektől. Igaz, nem a kínai hatás a jellemző, hanem a buddhizmus nyomta rá bélyegét, az ősiségét azért sok szempontból megőrző rítusra. Egy 1930 körül keltezett leírás megkapóan érzékelteti ezt:
A mongoloknál a nyáj szaporodása és növekedése a gazdaság alapja, s ezért természetes, hogy ősszel adakoznak isteneiknek, amikor állataik a nyári legelőn kigömbölyödtek. Az ünnep előkészületei: A sátor belseje teljesen kivetkőzött rendes képéből. Az oltárról, szokott helyéről, levették az istenek szekrényét és kötéllel felakasztották a fekete szövettel bevont sátorfalra. Zsámolyokon és alacsony lócákon tömérdek fogadalmi ajándék, tömjénező, szentelt víz, vaj, sajt, mag és gyümölcs, kenyér és sütemény, frissen levágott birka húsa és teveszőr van felhalmozva. Az istenképek, három festmény, amelyek eddig mint rendesen a szekrényben voltak elrejtve, ott tarkállanak a sátor falán. Az oltári asztalon lámpa ég, körülötte baling-ok, tésztából és vajból gyúrt, aranyos papírossal díszített apró figurák ékeskednek. Az istenek szekrénye fölé vékony kék selyemleplet borítottak mennyezetszerűleg. A sátor bal oldalán foglal helyet a gegen, segédeivel. Előtte alacsony asztal, rajta könyvek és az istentisztelethez nélkülözhetetlen készségek, csengettyűk, villám, emberkoponya-dobok, szenteltvizes kannák és a többi. A gegen szakadatlanul olvassa csengő hangján a tibeti szövegeket. Olykor-olykor kíséretül meg-megcsörgeti cintányérjait vagy szenteltvizet hint a sátorra. A papok, egyik kezükben csengettyű, a másikban villám, végzik a jelképi áldozás szent kézmozdulatait…A család tagjai ezalatt kedvükre járnak ki-be, további áldozati adományokat helyeznek el és készülnek az esti lakomára…Kezdődik az áldozat…A ház fia, Arabteng láma, a vasból kovácsolt tűzhelybe fahasábokat állogat bele. A négy oszlopfa mindegyikére rányom egy zsír-csomócskát. A házigazda egy nagy fatállal lép az oltár elé. Benne égő gyertyák és áldozati ajándékok és többször meghajol. Arabteng átveszi a tálat, kiviszi, majd üresen visszahozza. Most az öreg Mudvei borul térdre az istenek képei előtt és homlokával megérinti a földet…Ekkor következik a szertartás tetőpontja: a dob keményen pereg, a cintányérok csörögnek, az imákat szavaló lámák fölemelik hangjukat. Egy csészét hoznak be jókora nyershúsokkal. Legfelül egy birka szegye, kék selyem-khattakkal (hadag) letakarva.
Elcsöndesül a sátor, a gegen jelt ad, Arabteng a húst gyorsan beleveti a tűzbe. A sustorgó zsír hatalmasan fölszítja a lángot. A gegen ekkor levesz egy borral telt csészét az istenek szekrényéről és ráönti a vasállványra és a birka szegyre. Rengeteg olvadt zsírt öntenek a tűzbe, ez újra és újra fellángol, annyira, hogy a tetőnyíláson is kicsap a láng…A lassan összébb omló lángokba tömjént hintenek…Megkezdődik újra az ima olvasása. Minden vendég kap valamit a kezébe az áldozati ajándékokból. Az ima-szöveg bizonyos helyein meglóbálják ezeket a tárgyakat, előre-hátra. A gegen jeladására Arabteng fölkel és egy-egy zsírcsomócskát nyom a tetőnyílásra, a négy égtáj felé és az ajtó fölé. Másik jelre megragad egy gabonával telt tálat, egy khattak-kendővel díszített birkalapockát, egy csengőt meg egy khattakok egész sorával cifrázott botot és kimegy a sátorból. A pap utána szól: “Eredj északra!” Halljuk a csengettyűszót s erre a vetőmag permetez alá a tetőnyíláson. Újra fokozódik az ima és a zene, ott ülünk mindnyájan, lóbáljuk az áldozati ajándékokat és kiáltozzuk:”khurai, khurai. Az ünnep vallási része ezzel befejeződött…Dongorától tudom, hogy Csaharban különösen a kilencedik hónap második napját tekintik alkalmasnak a tűz ünnepére. De okvetlenül meg kell tartani a tizenkettedik hónap huszonharmadik napja előtt. A szertartás fontos része, hogy a vasállvány cövekére különféle színű szövetrongyokat kötözzenek. A kék az eget, a vörös a zsírt, a sárga a holdat, a fehér a napot és a zöld a földet jelképezi. Az ünnep után a rongyokat egyik-másik állatra kötözik, s ezzel ezt az isteneknek szentelik. Az ilyen isteneknek szentelt tevére nő nem ülhet föl s eladni sem szabad ezt az állatot ebben és a következő évben. (kiemelések tőlem)
Az idézett leírásból sok mindent megtudunk. Először is, az áldozat idejére derül fény: ősszel tartották, egyrészt azért, mert a csaharok földműveléssel is foglalkoztak, s ekkorra végeztek a betakarítással, másrészt pedig állataik ekkorra érték el legnagyobb növekedésüket és ezt meg kellett hálálniuk az istennek. Azt is sugallhatja azonban a szöveg, hogy régen nemcsak a tavaszi, hanem az őszi napfordulót is megünnepelték a mongolok és ezt őrizték meg az elszigeteltségben a csaharok. Nem mindennapi a vallási szinkretizmus megnyilvánulása, az eredetileg két különböző jellegű szertartás összeolvadása sem. Az viszont már egyértelműen a XX. Század “rovására” írható, hogy a buddhista szertartás alatt a résztvevők ki-be járnak a jurtából és a ceremónia helyett inkább az áldozati ajándékokkal törődnek. Amikor azonban az ősi szertartás kezdetét veszi, mindenki bent van a jurtában és a magas rangú láma (gegen) parancsait maradéktalanul teljesíti. Bár ez az ünnepség már messze van az eredetitől, az egykori szertartás elemei még jól nyomon követhetőek.

A tűzimák műfaji meghatározása

A tűzimák műfaji meghatározása csak addig tűnik könnyű feladatnak, amíg rá nem jövünk, hogy a klasszikus európai folklór elméletek itt nem használhatók, illetve nem fedik teljesen a mongol népköltészet részeit.
Itt van rögtön az első terminus a népköltészet. A kérdés az, mennyire nevezhetők népköltészeti alkotásoknak a tűzimák? Mint már említettük, a mongol tűzimák egyrészt eredeti népi alkotások (főként az áldozati kérések), másrészt azonban, a buddhizmus megjelenése óta ún. egyházi imáknak (is) tekinthetők. Van még egy harmadik (igazából sehová sem sorolható) rész, s ez nem más mint maga a tűzisten alakjának leírása, mert itt rendre összemosódnak buddhista és népi elemek. Nincs tehát könnyű dolgunk a műfaji meghatározás terén és a kérdés megoldásához csak úgy kerülhetünk közelebb, ha az imákat megpróbáljuk részeire szedni.
A legtöbb alkotás két részre oszlik, az invokációra, mely rendhagyó módon nem az ima elején áll hanem rendszeres időközönként ismétlődik és a tulajdonképpeni szövegre, mely magába foglalja a kéréseket. Ez utóbbi stílusa rendkívül emlékeztet a mongol népköltészetben oly jól ismert yöröölre (rituális áldáskérés), mely ugyanúgy mint a tűzima, alázatos de határozott hangnemben kéri kívánságainak teljesítését. Tovább bonyolítja a helyzetet az is, hogy meglepő egyezéseket találunk az imák és a ráolvasások (ÓiwÓleg) között, habár a kettő teljesen más műfaj. Ugyanilyen hasonlóságok fedezhetők fel a mongol jókívánságok (beleg demberliin üg) esetében is. Gyakran találkozunk katalógusszerű, dicsérő felsorolással, ami a magtálra (dicsérő himnusz vagy óda) emlékeztet. A tűzimák azonban nagy valószínűség szerint nem ezekbe a műfaj(ok)ba sorolhatóak be, hanem a dalalgák (áldáskérő ráolvasás) közé tartoznak. A dalalga speciális műfaj, szöveg és szertartás egysége. A zavart mindenképpen az okozhatja, hogy a dalalga sokat kölcsönzött más műfajokból, illetve azok szintén átvettek elemeket belőle. Jó példa az említettekre az eposz (tuul), mely rendszerint a világ keletkezésének leírásával kezdődik, számos dalalga is ezt a rendszert használja. A kölcsönzés természetesen törvényszerű, mondhatni a továbbhagyományozódás törvénye.
Közös még az eddig felsorolt műfajokban az is, hogy mindegyik tartalmaz nehezen értelmezhető részeket. Az elhomályosult jelentésű szavak, idegen, leginkább tibeti eredetű szavak, mágikus formulák szervesen hozzátartoznak a dalalgához is.
A dalalga elnevezést kapott szövegek (és ez vonatkozik a tűzimákra is) legmeghatározóbb szavai a buyan kesig és a qurui felkiáltás. A buyan kesig kifejezés jelentése: “szerencse, boldogság”. A dalalga (és a tűzima) legfontosabb szava ez, hiszen az egész kérés ezért történik. A qurui szó jelentésére korábban már utaltunk, itt csak annyit jegyeznénk meg, hogy Krystyna Chabros szerint varázserejű, mágikus szó.
Ugyancsak Chabros utal arra, hogy a szezonális dalalgák két nagy csoportja az őszi és tavaszi ünnepekhez kapcsolódik, ez pedig összefügg a tűzszertartások idejével (legalábbis a nagyobb ünnepekével), s érthetővé válik az előbbi fejezetben tárgyalt csahar áldozati szertartás leírása is, amit ősszel tartottak.
Azt kell mondanunk tehát, hogy a mongol tűzimák a dalalgák közé sorolandók, dacára a más műfajokkal való rokonítási kísérletnek. Bizonyítja ezt az is, hogy amíg a magtált vagy a yöröölt bárhol és bármikor előadhatják, a tűzzel kapcsolatos imák csak a szertartással együtt léteznek. Valóban összefügg a szöveg és a rítus.
Az imák, himnuszok, könyörgések alkotóinak nevét nem ismerjük, ez adja meg tulajdonképpen a népköltészet jellegét. Aktívan kollektív tények ezek, vagyis a közösség közös tulajdona, a közösség teremtette meg azokat. Keletkezésük idejére, pontos datálásukra nincs lehetőségünk, csak annyit jegyezhetünk meg, hogy a buddhista elemekkel tarkított részek nem lehetnek fiatalabbak a XVI. Századnál. Az eredeti népi vallásos szövegek keletkezésének ideje a homályba vész, kutatásukhoz további adatokra lenne szükség.

Befejezés

Ez a szakdolgozat természetesen nem léphette át saját kereteit, nem lehetett akkora formátumú munka, amekkorát megkövetel ez az anyag. Szertartás leírások és imák, himnuszok százait kellene átnézni és biztosak vagyunk abban, hogy mindegyikben találnánk valami olyat, ami még közelebb vihetne a mongol néphit megértéséhez. Ennek a dolgozatnak nem ez volt a célja, itt megpróbáltuk az eddigi kutatások alapján összefoglalni mindazt, amit jelen pillanatban tudunk. Az viszont tény, hogy hiányzik az önálló terepmunkai megfigyelés, mert a szerző eddig még nem tudott kijutni Mongóliába. Pedig a tűzkultusz ma is ott lappang a jurták közepén ékeskedő tűzhelyben, az illatos pusztán éjszakánként Albinok lejtik igéző táncukat, és az újra feléledő sámánizmus mellett biztosan megjelenik majd teljes fényében, maga a Tűzisten is. Így van ez rendjén, hiszen az a nép amelyik elfelejti hagyományait, szokásait, nem nevezhető népnek többé. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy minél többet megtudjunk arról a kultuszról, ami annak idején honfoglaló őseinket is foglalkoztatta.
A dolgozatból hiányoznak az ún. magyar párhuzamok, ezt azért vetettük el, mert jelen pillanatban még nem érezzük úgy, hogy valóban párhuzamok lennének. Igaz, hogy már a bizánci forrásokban is tűzimádóknak nevezték a magyarokat (pontosabban a türköket) de a felgyűjtött magyar néphit vonatkozó részeit áttekintve, arra a következtetésre jutottunk, hogy ma még kevés olyan elemről tudunk, amire bizonyosan rá lehetne húzni a Belső-ázsiai eredetet.
Végezetül reméljük, hogy dolgozatunk megfelelő áttekintést nyújtott a tűz tiszteletével kapcsolatos hagyományokra.

 

Ezt olvastad már?

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente a tudatkutatás témájában írt friss doktori disszertációjának magyar nyelvű előadása, melynek címe: Hallucinációs módosult tudatállapotok