FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Sámánizmus > Ázsia > Sámándob – Nagy Zoltán: Egy vaszjugáni hanti sámándob-ról
1. ábra A sámándob képes- és hátoldala ma (Tuckova 2003)
1. ábra A sámándob képes- és hátoldala ma (Tuckova 2003)

Sámándob – Nagy Zoltán: Egy vaszjugáni hanti sámándob-ról

Nagy Zoltán: Egy vaszjugáni hanti sámándob-ról

1992-ben Tomszkban, a Helytörténeti Múzeum kiállításán láttam egy sámándob-ot, amely mellett a hozzá tartozó sámánöltözék néhány darabját is kiállították mindenféle aláírás, magyarázat nélkül. Ezt a sámándobot, illetve annak történetét nem tudom nem szimbolikusan értelmezni. A sámándob, melynek bőre be volt szakadva, valami okból már akkor különös hatást gyakorolt rám, bár akkor még nem tudtam, hogy a sámándob adományozója lesz később terepmunkáim házigazdája, és egyben a legkedvesebb hanti ismerősöm is. A kiállított sámádob hiányzó aláírása szimbolizálja mindazokat a tudományos dilemmákat, amelyeket tudományos meghatározása jelent, illetőleg jelentett. Ugyanakkor ez a sámándob szimbóluma az etnológiai terepmunkának is. Egyrészt azért, mert megmutatja, ahogy egy megnevezetlen, önmagában álló tárgy a terepmunka révén elnyerheti kontextusát tudományosan is és érzelmileg is; másrészt a sámádob története arról is szól, hogy a kutató, illetve annak bármely cselekedete hogyan és mennyire befolyásolja az úgynevezett „kutatottakat”. Azt gondolom, ez az önreflexív, kontextuális többlet az, amit az etnológiai terepmunka egy múzeumi tárgynak adni tud.

Ennek a sámándob-nak a történetét szeretném leírni, és szeretném felfejteni mindazokat az interpretációs lehetőségeket, amelyek a szakirodalomban, a vaszjugáni hantikban, illetőleg bennem felmerültek e sámándob kapcsán. A történet, melyet leírok, szükségszerűen mozaikszerű lesz, de ez a mozaik talán közelebb visz minket ahhoz, hogy egy jelenséget a maga gazdagságában, a kapcsolatok esetlegesnek látszó logikájában láthassunk, amelyben egy sámándob koherensen összekapcsolódik a hantik lélekrendszerével, a vaszjugáni hantik önértelmezésével és a hantik, illetve oroszok sztereotip evenki képével.

1. Egy Vaszjugáni hanti sámándob

1969 júniusában V. M. Kulemzin és N. V. Lukina, két tomszki etnológus a Vaszjugán menti Ozernoje településen volt tárgyakat vásárolni a Helytörténeti Múzeum számára. Ebben a faluban akadtak nyomára egy sámánfelszerelésnek, amelyet meg is akartak vásárolni. A sámándob eredeti tulajdonosát, a sámán Afanaszij Milimovot hol az adományozó apjának (Tuckova 2001: 117), hol nagyapjának nevezték (Kulemzin 1976: 69), de előfordult, hogy a sámánt Szidorként említették (Kulemzin 2001: 164). Szidor – valójában Afanaszij unokája – azonban sohasem volt sámán, csak rendkívül tehetséges mesemondó, mint arról magam is meggyőződhettem. A sámádobról a Milimovok ma is pontosan tudják, hogy valóban Afanaszijé volt, amit az unokája – és nem a fia -, Pjotr adományozott a múzeumnak.1 Afanaszij volt az utolsó sámánja a környéknek,2 a rendkívül intenzíven akkulturálódott Vaszjugáni régiónak. Tőle unokája, Pjotr vehette volna át a sámánszerepet, de az utolsó pillanatban megijedt, és nem nézett bele a haldokló nagyapa ingének ujjába, ami náluk a sámánerő átörökítésének egyik lehetséges módja.

A felszerelés tehát az unoka, Pjotr tulajdonában volt. Mivel ő volt terepmunkáim házigazdája, pontosan megtudhattam, hogyan került hozzá mindez. Eleinte Pjotr apja, Mihail őrizte Afanaszij nagyapa dobját, majd halálakor Pjotrot kérte meg, viselje ennek gondját. Mihail szerint az elárvult sámánfelszerelést a falujukkal szemben levő szent helyen kellett volna felakasztani egy fára. Ezt sem ő, sem a fia nem tette meg, maguk sem tudtak magyarázatot adni rá, hogy miért. Kulemzinék végül hosszas rábeszélés után – Pjotr anyjának intése ellenére, hogy rángógörcsöt kap mindenki, aki bármilyen sámánfelszerelést ad vagy vesz – igen magas áron megvettek mindent.3 A döntő érv nyilvánvalóan a felajánlott összeg volt, ám Pjotr utólag úgy magyarázza tettét, hogy „jobban megőrzik azt a múzeumban”.

A felszerelés egy sámándob-ból és egy ládikából állt, melyben egy sámánsapka, egy sámán melldísz, valamint copfdíszek voltak. Találtak benne egy kisebb, pénzzel rejt ládikát is, amit utólag visszaadtak Kulemzinék a Milimovoknak.

1. ábra A sámándob képes- és hátoldala ma (Tuckova 2003)
1. ábra A sámándob képes- és hátoldala ma (Tuckova 2003)

A sámándob sérült volt, Pjotr szerint nagyapja, mielőtt meghalt volna, késsel beszakította. A vaszjugáni hantik szerint köteles így „megölni”, beszakítani a dobot minden sámán, ha nem tudja megnevezni az utódját. A Milimovok a szakadásnak is jelentőséget tulajdonítottak, szerintük alakja egy bagolyra emlékeztet, ami felé villám csap (Kulemzin 1976: 80). Ezt részletesen nem magyarázták meg, de megértéséhez tudni kell, hogy a keleti hantiknál a madár a lélek egyik legelterjedtebb alakja, a villámban pedig a főisten, Torsm tevékenységét látják, aki nyilával lesújt a gonosz szellemekre.

Kulemzin a sámádob-ot vizsgálva leginkább a díszítőelemek alapján vázolta fel elméletét a sámádob idegen eredetéről.4 Az összehasonlításhoz tudni kell, hogy a hanti sámándobok általában igen egyszerűek, dísztelenek: nincs rajtuk rajzolat, fogantyújuk Y alakú és fából készül; a sámádobok maguk kisméretűek, oválisak. Ennek a vaszjugáni sámádobnak a fogantyúja ellenben gyíkfejeket formáz, szemekkel, szájakkal, orrokkal. A belsejében levő figurális pántok a sámán íját mintázzák, a rajta levő romboid alakú függők ennek megfelelően a nyilak. A dob külső bőrfelületén középen-felül egy vörösen festett emberalak látható, középen 4 romboid, amelyek együtt talán keresztet mintáznak. Alulra fekete festékkel egy emberalakot rajzoltak. Pjotr magyarázata szerint a fekete alak gonosz szellem, a vörös pedig jó szellem.

A rajz ennek megfelelően egy vaszjugáni hanti történetmesélési formula illusztrációja is lehet: a mai vaszjugáni mesékben a rosszindulatú szellemek ellen fára, földre „az isten, a föld és a kereszt jelét” kell rajzolni, ami összecseng azzal, hogy a felső alakot az égi istenként (= „isten”), az alsó antropomorf alakot a Vaszjugánon a földhöz kötődő alvilági szellemként (= „föld”), a középső romboidokat pedig keresztként is értelmezhetjük. A sámádob külső részén négy párhuzamos vörös csík fut, a csíkok közt két sorban romboid alakok futnak körbe. A vörös csíkok közti fekete romboidok tipikus evenki díszítmények, mely kígyót jelentenek. A rajz alsó része a sámán tevékenységére utal: Ivanov szerint az evenki sámán a túlvilágon megtalált lélek mellé kígyót állít őrzőként.5 Az evenki párhuzamot erősíti, hogy maguk az antropomorf alakok is hasonlítanak a szimi evenkik sámánruharajzaihoz.

Mindezt összegezve Kulemzin megállapította, hogy a sámádob az evenki-jakut stílushoz tartozik ovális, tojásdad formája, közepes mérete, keretének vastagsága, a rajta elhelyezett rezonátorok, a fogó alakja és anyaga, valamint díszítése miatt. Vagyis a sámádobot evenki hatásra, evenki mintára készítették, még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy evenkik csinálták. Kulemzin állításával összecseng Karjalainen és Munkácsi véleménye is, akik szerint a festett obi-ugor dobok evenki hatást mutatnak (Karjalainen 1927: 265; Munkácsi 1892-1921).

Az evenki hatás mellett könnyű érvelni, hiszen a Vaszjugánig is elvándorló, a hantikkal szoros kapcsolatot tartó szimi evenki sámánok igen népszerűek voltak a vaszjugáni hantik közt. Erősebbnek tartották őket saját sámánjaiknál, így szívesen fordultak hozzájuk. Ezt alátámasztani látszanak Pápai Károly vaszjugáni naplójegyzetei is 1888-ból. Nehezen kiolvasható, töredékes feljegyzései között többször említ egy Iván nevű tunguzt, aki „hantikat tanított szent dolgokra” (EA3751,6. füzet: 359), sőt ki is mondja: „itt a tunguzokat tekintik a sámán fő képviselőjének” (EA3751, 6. füzet: 310). Az erős evenki hatásra bizonyítékként Pápai vaszjugáni tárgygyűjteményében találhatunk tunguznak mondott sámántárgyakat: egy melldíszt, egy dobverőt és egy sámándob-tartót.6

1983-ban kiadták U. T. Sirelius 1898-as expedíciójának útinaplóját „Reise zu den Ostjaken” címmel, amelyben megjelent egy sámándob fotója, és az egyértelműen azonos a Kulemzin által leírt dobbal.7 A fotó Ozernojéban készült, ott, ahol Kulemzin később megvásárolta. A képaláírás szerint tunguz, vagyis evenki sámádobról van szó, melyet vaszjugáni tun-guzok készítettek, bár autentikus terminusként a hanti kojem szó szerepelt (Sirelius 1983: 106). Valószínű tehát, hogy a sámádob-ot akkor már hantik használták, de még pontosan emlékeztek annak evenki eredetére, amelynek emlékezete 1969-re eltűnt. Kulemzin eredetteóriája tehát egyértelműen igazolódott. (OCR: saman.org.hu)

2. ábra A sámándob képes- és hátoldala (Sirelius 1983:106)
2. ábra A sámándob képes- és hátoldala (Sirelius 1983:106)

Pápai Károly Vaszjugán mellett készített fotói között találtam egy sámádob-ot tartó sámánt ábrázoló képet, amelyen a képaláírás szerint egy „Osztják (tunguz) sámán” látható.8 A kép rosszul kivehető, a rajta levő sámándobról azonban annyi határozottan állítható, hogy díszítve volt. Az is jól látható, hogy a bőr külső ívén festett csíkok futnak, sőt a sámádob alsó részén – itt már sokkal bizonytalanabbul állítva – talán egy emberalak is kivehető. A hantik átlagmagasságának ismeretében a sámádob mérete megközelítőleg 65-75 cm-re tehető – Afanaszij Milimov sámándobja pedig 72 cm magas volt. Tehát a méret azonossága és a díszítés esetleges azonossága miatt elképzelhető, hogy ugyanarról a sámándob-ról van szó.

3. ábra Osztják (tunguz) sámán (Pápai Károly)
3. ábra Osztják (tunguz) sámán (Pápai Károly)

Pápai képéhez helymeghatározásként csak annyit írtak, hogy „Vasz-Jugán”, tehát nem tudhatjuk pontosan, hogy Ozernojéban készült-e. Pápai a Vaszjugán mellett több fotót is készített, a sámán képén kívül talán huszonegyet. Mivel a helymeghatározás nem mindig egyértelmű, a huszonegyből négynél nem állíthatom biztosan, hogy a Vaszjugán mellett készült. Az egyik kép biztosan vaszjugáni, csak a falu nevét nem adták meg. Nyolcat biztosan Ajpalovóban fényképezett le Pápai, míg hét kép egyértelműen nem Ajpalovóban készült. Ha feltételezésem igaz, akkor egy további kép is Ajpalovóban készült, bár nem egyértelműen lokalizálták. Vagyis láthatjuk, hogy a huszonegy esetleg vaszjugáni fotó közül nyolc biztosan Ajpalovóban készült, de lehet, hogy egy további is; és csak hétről lehet biztosan állítani, hogy nem ott készült.9 Vagyis a képeinek 40%-át Ajpalovóban fotózta.

Pápai képeinek nagy része csoportkép, ahol egy falu teljes lakossága látható. A vaszjugáni képek közül csak kilenc nem csoportkép a biztosan lokalizálható 15 kép közül, és ezek közül mindössze három nem Ajpalovóban készült, így határozottan állíthatjuk, hogy Pápai a legtöbb képét – és a legtöbb portréját – Ajpalovóban készítette, és talán joggal feltételezzük azt is, hogy a sámán képe is ott készülhetett. Azt is tudjuk, hogy az 1880-as években Ozernoje még nem volt önálló település, hanem Ajpalovo külsősége, tehát ha a kép ott is készült volna, helymeghatározásként nyilván az szerepelne, hogy Ajpalovo.

Abban az időben Ajpalovóban és Özernojéban csak három sámánt említenek. Ezek közül az egyikről csak az unokája állította, hogy sámán, de egyrészt más forrásból származó adatunk nincs róla, másrészt azt sem tudjuk, hogy sámádobot használó specialista volt-e, vagy nem. Egy másik sámánról pontosan tudjuk, hogy ún. n’ukulta ku sámán volt, aki elsősorban a vadászszerencsével kapcsolatban jósolt, és biztosan nem használt sámádobot. Vagyis Özernojéban és Ajpalovóban akkoriban Afanaszij Milimov volt az egyetlen dobot használó vallási specialista. A képen látható férfi fiatalembernek mondható, Afanaszij Milimov pedig 1888-ban 27 éves volt. Ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor talán joggal feltételezzük, hogy minden valószínűség szerint ugyanarról a sámádobról van szó Pápai sámánfotóján és Sirelius képén, amelyik később a Tomszki Helytörténeti Múzeumba került, és az is több mint valószínű, hogy a képen Afanaszij Milimovot, az adományozó nagyapját láthatjuk.

2. Egy sámándob és a Vaszjugáni hantik

Pápai fotóját 2001-ben elvittem magammal legújabb terepmunkámra, és megmutattam a Milimovoknak. Attól függetlenül, hogy tényleg ugyanazokról a sámándobokról van-e szó, a képen a Milimovok egyértelműen felismerni vélték azt a sámándobot, melyet Kulemzinnek adtak, ezzel új életet adva a sámádobnak is. Miután megtudták, hogy a kép 1888-ban készült, úgy gondolták – anyakönyvi adatok hiányában -, hogy Afanaszij semmiképp sem lehetett annyi idős, hogy őt ábrázolja a kép. Ezért az utolsó sámán, Afanaszij nagyapa helyett dédapjukat, Filippet nevezték meg a képen látható férfiként.

A kép ennek köszönhetően rendkívül erős érzelmi töltetet kapott. Rendszeresen elkérték tőlem, hogy nézegethessék. Bár sosem szoktak ajándékot kérni, ebben az esetben azt kérték, hadd maradhasson náluk a fotó végleg. Másoknak is rendszeresen büszkélkedtek, hogy a dédapjukat ismerték Magyarországon is; mesélték, hogy híres sámán volt, rendkívül díszes ruhában. Megígértették velem, hogy a következő alkalommal viszek a helyi községi múzeumnak is egy példányt, hogy ott is megmaradjon a Milimovok emléke. A fotó egyértelműen a státusemelkedés lehetőségét jelentette számukra, és a helyi oroszok érdeklődése és csodálkozása valóban igen erősnek bizonyult.

4. ábra Ozornojei férfiak (A Milinov család fényképgyűjteményéből)
4. ábra Ozornojei férfiak (A Milimov család fényképgyűjteményéből)

A fotót és a dédapa híres sámánságát kihasználta egy távoli rokonuk is. Ez az asszony 1998-as találkozásunkkor még csak kártyából jósolgatott, de már ekkor is szívesen büszkélkedett sámán ősével,10 akinek tehetségét szerinte örökölte. Ezt az állítását csak megerősítette Pápai fotója a feltételezett Filipp Milimovról.11 Ettől kezdve mindenhol sámánként, sőt nagyon erős sámánként, gyógyítóként, jósként és álomlátóként definiálta önmagát. Ebben a szerepvállalásban persze nem kis része volt annak, hogy tapasztalataik, sztereotípiáik szerint a néprajzosok elsősorban a sámánok iránt érdeklődnek, és ő ennek az érdeklődésnek mindenképpen meg akart felelni.

Talán a legérdekesebb története ennek a fotónak mégsem hozzá, a kártyajós sámánutódhoz kapcsolódik, hanem házigazdámékhoz. Egy alkalommal már sokadszor nézegettük a család fényképeit. Pjotr Milimov ezt a fotót nézte, szokása szerint kitartóan, lassan, rendületlenül. Mi, többiek a családi fotóalbumot nézegettük, és ráakadtunk egy képre, ahol egy helikopter mellett 3 férfi – Pjotr és két rokona – látható. A képet házigazdám átvette, nézegette, majd dédapja képét összefordította ezzel a képpel, és egy idő után megszólította dédapja képét: „Látod, öreg, mi már így utazunk, már ilyen gépeink vannak.” Majd, hosszú idő elteltével – mintegy vigasztalva – hozzáfűzte: „Azért nem baj, Öreg, ti is jól éltetek.”

Ennek a jelenetnek – a képpel való beszélgetésnek – a magyarázatául szólni kell a vaszjugáni hantik lélekképzeteiről is. Elképzeléseiket duális lélekképzetnek lehetne nevezni, ahol a testen belül egy életerő (lil) és egy képmás típusú lélek (il’sel’) rejtezik. E kettő mellett ismeretes egy kvázi lélek is, amit Burmák neveznek. Tulajdonképpen ez is árnyék, illetve képmás lélek, oroszul beszélve t’en’-nek, árnyéknak fordítják, mind a kurrt, mind az il’sel-t. Ha világos, hogy kinek az árnyékáról van szó, ha felismerhető az árnyék gazdája, akkor beszélnek kurr-ról, ha nem ismerhető fel, akkor nevezik ilsel-nek. A hantik szerint a fotó is olyan árnyék, ahol az árnyék gazdája felismerhető, tehát a fotó tulajdonképpen a kurr megjelenési formája. Ennek megfelelően a fotókhoz és a videofelvételekhez terepmunkáim idején is igen különös volt a viszonyuk – elsősorban a legidősebb generációnak -, bizonyos korlátozásokkal élőnek tekintették őket.

Házigazdám a saját magáról készült videofelvételeket rendszeresen, nagy-nagy figyelemmel és örömmel nézegette, közben gyakran kommentálta is a látottakat: „Ha meghalok, teljesen mindegy, akkor is élő maradok és megyek.” Máskor gúnyosan kinevette a tévében látható önmagát: „Ez örökké dolgozik, én meg csak ülök és nézem.” Egy beszélgetés videofelvételét visszanézve pedig többször helyeselte saját állítását: „Helyesen mondja.” A képek lélekként, kurrként értelmezésének megfelelően az idősebbek szerint elégetni sem szabad a fényképeket, mert – ahogy házigazdám megfogalmazta – „beteg lesz, akinek a képét elégetik”.

3. és ami mögötte van: evenkik a Vaszjugán mentén

Mind a sámándob, mind a korábban bemutatott Pápai fotó kapcsán láthattuk, hogy a vaszjugáni hantik között milyen fontos szerepe volt a vaszjugáni evenkiknek, akik az evenkik legnyugatibb csoportjához, a szimi evenkihez tartoznak. (A leíráshoz lásd Trofimenko 1997, Maksimova 2001.) A Vaszjugánra a XIX. század végén, a XX. század elején vándoroltak át az Ob keleti oldaláról (Vasiljevic 1969: 6). Ma a Vaszjugán régiójában igen kevesen vannak, 1998-ban a Vaszjugán folyót is magában foglaló Kargaszold járásban 34, kifejezetten a Vaszjugán mellett mindössze 7 evenki élt. (A Kargaszold járás népesség-nyilvántartási statisztikája, 1998.) Ezek az adatok akkor is árulkodóak, ha tudjuk, hogy az orosz statisztikák a nemzetiségek megítélésében gyakran nem egészen pontosak.

Amikor megjelentek az Obnak a Vaszjugánhoz közeli régiójában, a terület már sűrűn lakott volt szölkupok, illetve hantik által, akik elsősorban a folyók mentén telepedtek le, mert legfontosabb gazdálkodási ágazatuk a halászat volt. Az evenkik beilleszkedtek ebbe a letelepedési rendbe, és a hantik és szölkupok által alig lakott sűrű erdőségeket foglalták el, ahol rén-nyájaiknak elég rénzúzmó nőtt. A folyó menti területeken is meg-megjelentek, gyakran a szölkupokkal közösen birtokoltak halászterületeket. A század elejéig az evenkik gazdasága a réntartáson, a vadászaton és kisebb mértékben a halászaton alapult. Nomadizáló életmódjuknak megfelelően gyakran költözködtek, újabb legelőket keresve rénjeiknek.

Az evenkik mind a hantikkal, mind a szölkupokkal békében éltek egymás mellett. Vegyes házasságokat kötöttek a hantikkal is, de – köszönhetően a területi elhelyezkedésnek -elsősorban a szölkupokkal. A timi szölkupok között ritkán előforduló réntulajdon is ezekre a kapcsolatokra vezethető vissza: szölkup lányért kapták őket az evenkiktől.

A vaszjugáni hantik a mai napig emlékeznek az evenkik hajdani jelenlétére. Házigazdám többször mesélt a tunkisók megjelenéseiről, amelyek kellemes emlékként élnek emlékezetében. Ha Ozernoje mellett haladtak el csordáikkal, akkor náluk, bent a házban aludtak meg, a rének pedig a település mellett az erdőben kószáltak éjszaka is. Csak egy különleges kérésük volt, hogy a kutyákat kössék meg, nehogy bántsák vagy elzavarják a réneket.

5. ábra (balra) "Narim. Evenki asszony" - Melihov képeslapja 1938-ból (Trofimenko 1997:12) 6. ábra (jobbra) "Narim. Evenki halász" Melihov képeslapja 1938-ból (Trofimenkov 1997:12)
5. ábra (balra) “Narim. Evenki asszony” – Melihov képeslapja 1938-ból (Trofimenko 1997:12)
6. ábra (jobbra) “Narim. Evenki halász” Melihov képeslapja 1938-ból (Trofimenkov 1997:12)

A nomád életmód, az állandó vándorlás a vaszjugáni hantik számára a szabadság szimbólumává tette az evenkiket. Elbeszéléseik szerint az evenkik a XX. század harmincas éveiben szabadságszeretetük miatt, a kolhozosítás elől menekülve tűntek el a környékről, délebbre, a ritkábban lakott Kjonga és Parabel folyók környékére húzódtak. A Vaszjugán mellett a hantik között is volt egy ilyen iránya a költözéseknek, ők is gyakran menekültek a Parabel és mellékfolyói vidékére az orosz hatalom elől.

Amellett, hogy a szabadság és a be nem illeszkedés szimbólumát látják és látták az evenkikben, sokkal „ősibb”, „vadabb” népnek is tartották őket. Ennek az „ősiségnek, őskoriságnak” elsősorban pozitív aspektusait hangsúlyozták. Az evenkik szerintük tökéletesebb képességekkel bírtak; jobban tájékozódtak, hiszen összevissza kóboroltak a tajgában úgy, hogy sohasem tévedtek el; jobb vadászok voltak, még az igen jó vadásznak tekintett jugáni hantiknál is ügyesebbnek tartották őket a vaszjugániak. Sőt – mint már felmerült – transzcendens erejüket is kimagaslónak, a hantikénál erősebbnek ismerték el. Alapvetően pogánynak tartották őket, akik – velük szemben – igazából sohasem vették fel a kereszténységet. Állításuk ezúttal sem teljesen légből kapott, hiszen tény, hogy a környéken a legkésőbb őket sikerült teljes létszámban megkeresztelni. A templomi anyakönyvek tanulsága szerint a vaszjugáni hantik lakóterületét lefedő Vaszjuganszkaja voloszty területén az utolsó felnőttkeresztelés 1916-ban volt, amikor megkeresztelték az evenki Natalia Lihacsovát és négy családtagját, hogy az megkereszteltethesse, bejegyeztethesse törvénytelen gyermekét, Szimeont (Metriceskaja kniga Vasjuganskoj krestovodvizenskoj cerkvy 1916).

7. ábra "Narim. Evenki vadász" - Melihov képeslapja 1938-ból (Trofimenkov 1997:215)
7. ábra “Narim. Evenki vadász” – Melihov képeslapja 1938-ból (Trofimenkov 1997:215)

Ez a békés, rokonszenvező kapcsolat később, az evenkik eltűnésével is megmaradt. 1998-ban házigazdám leplezetlen szimpátiával nézte a tévében az evenkik életét bemutató filmet. Ezt kommentálva elmondta azt, amit más esetekben is hangsúlyozott: az evenkik és a hantik rokonok, köztük nagyon szorosak a kapcsolatok. Ez a vállalt hasonlóság kapott tréfás színezetet akkor, mikor két vaszjugáni hanti eljutott Krasznojarszkba, és bement az evenkik életét bemutató kiállításra. A férj, aki tajgáját élete során mindössze 4-5 esetben hagyta el, a városban addig teljesen idegenül viselkedett, itt azonban fellelkesült, kinyílt. Felesége, akinek nem volt idegen a városi élet, megkérdezte a teremőrt, hogy „Az öreget itt lehet hagyni? Beültetjük ebbe a csumba, és meglesz itt szépen.”

Az evenkikről hasonló kép él és élt a XX. század elején a Tomszki oblasztyon lakó oroszok között is. Annak ellenére, hogy a terület legnagyobb őshonos etnikuma a szölkup és a hanti, a szibériai romantika, egzotika itt is az evenkikhez kapcsolódott. Ők voltak azok az oroszok számára, akik jóval archaikusabbnak hatottak, mint a többi őshonos nép, ezért a „szibériaiság”, a „bennszülöttség” prototípusát testesítették meg. Ennek gyökere az oroszoknál is az életmódban, a nomád réntartásban fedezhető fel. Másrészt nagyon fontos szerepe volt ebben a viseletüknek is, amelyet jóval tovább őriztek, mint a korán „kivetkőző” szölkupok és vaszjugáni hantik. Viseletük reprezentáns darabja az oroszok által „tunguz frakk”-nak nevezett, rénbőrből készült ruhadarab, amelynek első része rövidebb volt, mint a hátsó, és a hátsó része hegyesen végződött. Külön érdekességnek számított, hogy az evenkik a XIX. század közepéig még tetoválták az arcukat, ami a hantiknál és a szölkupoknál is ismeretlen szokás volt.

Ennek a felfogásnak jó példája egy 1938-as, N. Melihov által készített képeslapsorozat idealisztikus ábrázolása a népviseletes, „archaikus”, de vidám életet élő evenkikről. (In Trofimenko 1997: 212 és 215-216.) De ezt a kitüntetettséget sugallja az is, hogy a tomszki regényíró, Alexander Grigorjevics Seludjakov is róluk írt könyvet, nem más őshonos népekről, A cédrus törzsből címmel (Seludjakov 1974).

8. ábra A.G. Seludjakov: A cédrus törzsből - a könyv borítója
8. ábra A.G. Seludjakov: A cédrus törzsből – a könyv borítója

Az oroszok evenki romantikájának legszebb megnyilvánulása M. B. Satyilov Osztják-szamojédek és tunguzok a Narimi Krájban című, 1924-ben megjelent terepmunkanaplója, amelyben Satyilov beszámolt az evenkik közé tett háromnapos kirándulásáról is. (Újranyomtatásban megjelent részlete: Satilov 1993.) Ebben a használati tárgyaikról szóló hagyományos leírások is találhatók, de most érdekesebbek azok a sztereotípiák, amelyek az evenkikkel kapcsolatban folyamatosan felbukkannak. Az evenkik még ebben a néprajzi leírásban is a „vadember” hol pozitív, hol negatív univerzális szimbólumaiként jelentek meg. A szöveget olvasva kiderül, hogy Satyilov nem feltétlenül a néprajzos érdeklődésével írta le őket, hanem megfelelt benne az olvasóközönség által elvárt sztereotípiáknak is. Satyilov írásában felismerhetjük a természettel tökéletes összhangban élő „vadember” pozitív mítoszát, akinek olyan tudása van, amely az elpuhult, civilizált emberben nincs meg.

A szövegben folyamatosan konfrontálódik a városi ember esetlensége és elveszettsége az erdőt tökéletesen ismerő evenki kísérő biztonságérzetével, tájékozódó képességével. Egy napi „borzalmas” út vezetett az erdőn és mocsáron át a Pajdugin folyó környéki mocsárban lakó evenki szálláshoz, miközben Satyilov folyamatosan rettegett attól, hogy eltévednek, míg evenki kísérője aggodalmaira mindig azzal felelt: „Mit gondolsz, barátom, miért ne mennénk biztosan, hiszen erdőben vagyunk!” (uo. 106). Ezt a mondatot maga Satyilov is az erdőben való teljes biztonság bizonyítékaként értékelte. A „vadember” emblémái közé misztikus, titokzatos vallása, a sámánizmus is beletartozott, amire Satyilov is reflektált. Leírta, hogy ha evenki útitársai valamire nem akartak válaszolni, rögtön azzal utasították el, hogy „az isten, kedvesem, nem szereti” (uo. 108), ha erről beszélnek. De Satyilov részletesen leírta azt a sámánszertartást is, amelyet kísérőjét meggyógyítandó végzett egy öreg evenki, Soleul.

Ugyanakkor a szövegben megjelentek a vadember negatív emblémái is. Az evenkik ennek megfelelően koszosak, mert bár mosakodnak, szappant is használtak, de úgy, hogy az undorította Satyilovot: „a végtelen víz birodalmában takarékoskodnak a vízzel” (uo. 107). Ezért szerzőnk inkább egy mocsári tócsában mosakodott meg, mintsem házigazdái tisztálkodási eszközeit használta volna. Az ételeik is primitívek, visszataszítóak voltak Satyilov számára, hiszen „undorító” teát ittak nyírgubacsból, igaz, hogy réntejjel, amely kicsit ihatóbbá tette a „löttyöt” (uo. 107).

A legérdekesebb azonban Satyilov számára az volt, hogy az evenkiknek mennyire „furcsa” képük volt a világról. Ennek érzékeltetésére Satyilov idézte és elemezte egy beszélgetését az öreg evenki sámánnal. Soleul elmondta, milyennek képzeli el Tomszkot, a megyeközpontot: „Várj csak, sok medvét tartanak, gazdag mindenki, az utcán medvéket sétáltatnak” (uo. 108). Vagyis a gazdagság netovábbja számára az volt, hogy sok medvét tudnak tartani. Amikor Satyilov magyarázni próbálta, hogy ez nem így van, nem hitt neki: „Ne dumálj, várj csak, tartanak” (uo. 108). Majd még hozzátette, hogy „az utcán komisszárok is sétálnak” (uo. 108). Számára a város mindig fenyegetést jelentett az onnan érkező komisszárok képében, ezért a város félelmetességének szimbólumaként is az utcán korzózó komisszárok tűntek fel.

Nem sokkal később Satyilov a Szovjetunióról kérdezte beszélgetőtársát – ne feledjük, 1924-ben -, aki így válaszolt: „A cárnál valami hatalmas folyó van, valami »Raszej«-nek12 hívják, rossz nép él ott, mindig harcolnak, aki az erősebb, az visz mindent” (uo. 108). Vagyis a politikai felhangoktól sem mentes írásban szomorúan kellett konstatálnia Satyilovnak, hogy egy tajgalakó evenkinek ez a véleménye a forradalomról és arról az államról, amelyben él.

Ebből azonban nemcsak az az érdekes, hogy mit tudott Soleul a Szovjetunióról, hanem az is, hogy ebből mennyire ismerhetünk rá az evenkik világlátására. Minden, ami az állammal kapcsolatos, számukra a folyóval függ össze, hisz a víz, a folyó számukra minden: az orientáció legfontosabb viszonyítási pontja, amely kijelöl társadalmi és földrajzi csoportokat. Satyilov szavaival: „a személyes élete, minden emléke a nagy folyók mentén differenciálódik; nagy folyó – ez mindennek a kezdete és a vége, ez egy szellem, egy isten – és ezzel magyarázható, hogy az a bizonyos »Raszej« szintén nem más, mint egy nagy folyó” (uo. 109).

Végezetül

A dolgozat problémafelvetésére visszatérve elmondhatjuk, hogy ha feltételezéseink igaznak bizonyulnak, akkor sikerült egy minden pontosabb információ nélkül múzeumba került sámándobról kiderítenünk a történetét, több mint száz évre visszamenően. Tudjuk, hogy ki használta utoljára; tudjuk, hogy ki használhatta volna még, ha nem riad meg a lehetőségtől; és készítőjét is pontosan meg tudjuk határozni etnikailag. A sámádob emellett arra is jó példa, hogy egy nép a nálánál rituális szempontból erősebbnek tartott néptől szívesen vesz át rituális tárgyakat, és ezeket olyannyira sajátjának tekinti, hogy néhány generáció elteltével a sámádob tényleges eredete feledésbe is merül.

Ugyanakkor szembesültünk azzal is, hogy a gyakorlatilag asszimilálódott vaszjugáni hantik önértelmezése számára milyen fontos az a százhúsz éves fénykép, amely róluk, az őseikről készült, és egy külföldi múzeumban őrződött. Beszélni kellett a vaszjugáni hantik lélekképzetéről is, amely alapja annak, hogy a képeket élőnek tekintsék, hogy a képekkel beszélgessenek. Végül röviden áttekintettük azt, ami a fent említett sámádob „elosztjákosításának” alapja volt: az evenkik sztereotip szemlélete, amiben ők mind a hantik, mind a helybeli oroszok számára a „vadság”, a természethez és az istenekhez való közelség megtestesítői, annak minden pozitív és negatív értelmezésével együtt.
Vagyis utólag sikerült elkészítenünk az 1992-ben látott sámándob hiányzó tárgyaláírását

Jegyzetek

  1. Az említett személyek leszármazási kapcsolatai:
    samandob vaszjugan hanti 1 tablazat 1
  2. A keleti hantiknál több vallási specialista volt, akiket a szakirodalom egyaránt sámánnak fordít. Afanaszij úgynevezett jolta-ku volt, az egyeden olyan vallási specialista, aki dobot is használt.
  3. A dob megvásárlásának történetét Kulemzin is leírta: Kulemzin 2001: 164.
  4. Leírásom végig azon az íráson alapul, amit Kulemzin a vaszjugáni-vahi hantik samanizmusának szentelt, és amelynek nyilvánvaló célja az unikális lelet (az egyetlen teljes egészében megmaradt vaszjugáni hanti sámánfelszerelés) leírása és magyarázata volt. (A dobra vonatkozó része: Kulemzin 1976: 79-86.)
  5. A kapcsolatra Kulemzin is felhívja a figyelmet (1976: 84.), hivatkozva Ivanovra (Ivanov 1955: 243.).
  6. A tárgyakra hivatkozást lásd Pápai Károly „Jegyzéke a m. kir. vallás és közoktatás-ügyi minisztérium megbízásából Északnyugat-Szibériában gyűjtött néprajzi tárgyaknak.”: „240. tunguz sámán melldísz; 241. tunguz varázsdob tartó; 242. tunguz varázsdob verő” (EA3751, 6. füzet).
  7. Az azonosságra először maga Kulemzin reflektált tíz évvel Sirelius könyvének megjelenése után (Kulemzin 1993:126).
  8. A kép a budapesti Néprajzi Múzeum fotótárában található, jelzete: F2159.
  9. samandob vaszjugan hanti 2 9 tablazat 1
  10. Nagyapja, Pjotr Dmitrijevics Milimov valóban sámán volt.
  11. Ez annak ellenére így van, hogy sem Afanaszij, sem Filipp Milimov nem is volt Fedoszja, a kártyajós közvetlen őse. A leszármazási kapcsolatokat az alábbi ábra mutatja be:
    samandob vaszjugan hanti 3 tablazat 1
  12. Vö. orosz Rossija – ‘Oroszország’.

Irodalom

  • Ivanov, S. V. 1955. O znacenii izobrazenij na starinnyh predmetah kul’ta. Sbornik Muzeja Antropologii i Etnografii XVI. Moskva-Leningrad, Nauka.
  • Kulemzin, V. M. – 1976. Samanstvo vasjugansko-vahovskih hantov v koncé XIX – nacale XX. In Kulemzin, V. M. (szerk.): íz istorii samanstvo. Tomsk, Izdatelstvo Tomskogo Pedagogiceskogo Universiteta, 3-155. – 1993. Sto let spustja. In Osokin, E. V. (szerk.): Severnaja kniga. Tomsk, Associacija Narodov Severa, 116-127. – 2001. Otcot etnograficeskoj ekspedicii po sboru obemnogo etnograficeskogo materiala sredi hantov verhov’ev r. Vasjugana. In Tuckova, N. A. (szerk.): Katalog. Hantyjskaja kollekcija TOKM. Tomsk, Izdatelstvo Tomskogo Pedagogiceskogo Universiteta, 163-165.
  • Maksimova, I. E. 2001. Evenki. In Cerdjak, E. I. – Belikova, O. B. – Ryndina, O. M. – Mec, F. I. (szerk.): Narody i kul’tury Tomsko-Narymskogo Priob’ja. Materialy k Enciklopedii Tomskoj Oblasti. Tomsk, Izdatelstvo Tomskogo Pedagogiceskogo Universiteta.
  • Munkácsi Bernát 1892-1921. Vogul népköltési gyűjtemény I-IV. Budapest, Franklin, Akadémiai.
  • Pápai Károly é. n. Voguhk, osztjákok, zűrjének és szamojédok. EA3751.
  • Satilov, M. B. – 1931. Vahovskie hanty (etnograficeskie ocerki). Trudy Tomskogo Kraevedöeskogo Muzeja. Tom IV. Tomsk, Tomskij Kraevedceskij Muzej. – 1993. íz putevyh zametok po Narymskomu Kraju. In Osokin, E. V. (szerk.): Severnaja kniga. Tomsk, Associacija Narodov Severa, 102-116.
  • Seludjakov, A. G. 1974. íz plemeni kedra. Novosibirsk, Zapadno-Sibirskoe kniznoe Izdatelstvo.
  • Trofimenko, S. V. 1997. Nemnogo o ketskih evenkah. In Jakovlev, Ja. A. (szerk.): Zemlja Verhneketskaja. Tomsk, 210-223.
  • Tuckova, N. A. (összeállította) 2001. Katalog. Hantyjskaja kollekcija TOKM. Tomsk, Izdatelstvo Tomskogo Pedagogiceskogo Universiteta.
  • Vasilevic, G. M. 1969. Evenki. Leningrád, Nauka.

Részlet a Sámánok és kultúrák (Hoppál Mihály – Szathmári Botond – Takács András) című könyvből. (OCR: saman.org.hu némely helyen a jobb SEO optimalizálás miatt a “dob” szó ki lett cserélve “sámándob”-ra)

Ezt olvastad már?

Riport Txana Ixa-val (törzsi vezető és sámán) az ayahuasca-ról

Riport Txana Ixa-val (törzsi vezető és sámán) az ayahuasca-ról

Eindbaen.nl újabb riportja, ezúttal Txana Ixa-val aki törzsi vezető és sámán. Ezúttal többek között az ayahuasca-ról is beszél.