FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Sámánizmus > Észak-Amerika > Sánta Bölénybika, a sájen sámán
Sánta Bölénybika, a sájen sámán

Sánta Bölénybika, a sájen sámán

Sánta Bölénybika, a sájen sámán1 – Nagy Imre

Az eurázsiai sámánizmus kutatásában több példát is találhatunk arra, hogy a sámánok tevékenysége során használt tárgyakat és képi ábrázolásokat vizsgálják (Sommarström 1989). Az észak-amerikai síksági indián sámánizmusról szóló tanulmányok között erre azonban nem találunk példát. Akkor sem jobb a helyzet, ha a síksági indián művészet vizsgálata felöl közelítünk a kérdéshez. Több évtizedes komoly kutatás után sem tud az észak-amerikai indián művészettörténet-kutatás a Nagy Síkság területéről egy maroknyi művésznél többet azonosítani.

Jelen tanulmányban azt tűztem célul, hogy bemutassam az algonkin nyelvcsaládhoz tartozó sájen2 törzs egyik legtehetségesebb és legkreatívabb sámánját, Sánta Bölénybikát. Rekonstruálom megváltozott tudatállapotban (Harner 1980, 1997) szerzett élményem alapuló életművét. Esetünkben azonban az „életmű/oeuvre” fogalmát sokkal szélesebb értelemben használom, mint az a művészettörténeti tanulmányokban megszokott. Bemutatok olyan sátor- és pajzsfestésmintákat, sőt egy gyöngyhímzéses kiegészítőkkel díszített láncot is, amelynek értelmi szerzője Sánta Bölénybika, arra azonban nem találunk közvetlen információt, hogy ő maga készítette volna e tárgyakat. A síksági indiánok művészeti gyakorlata alapján azonban őt tekintették a minták és tárgyak alkotójának, sőt tulajdonosának még akkor is, ha ő csupán felvázolta a sátor, a pajzs vagy a nyersbőrtáska mintáját, s a tényleges alkotómunkát egy arra specializálódott törzsbélije végezte el. Ebben az értelemben beszélek „szellemi életműről”, amelyet leginkább napjaink concept art fogalmával lehetne megvilágítani.

Sánta Bölénybika szellemi életművének megismerésével betekintést nyerünk a múlt századi síksági indiánok samanisztikus művészetének belső mechanizmusába, s a megváltozott tudatállapotban szerzett élmények tárgyiasult formáinak elemzésével feltárul a sájen törzs kozmológiai és teológiai elképzeléseinek rendszere. E kutatómunka során két olyan kiváló etnológus publikálatlan jegyzeteire támaszkodom, akik a Bureau of American Ethnology munkatársai voltak. James Mooney 1904 és 1906 között gyűjtött felbecsülhetetlen értékű adatokat a sájen törzs déli szárnyának festett pajzsairól és tipijeiről,3 ám kutatási eredményeinek rendszerezésére és kiadására nem tudott sort keríteni. Truman Michelson 1930 és 1935 között végzett terepmunkát a sájen törzs déli (oklahomai) és északi (montanai) csoportjainál, de az általa felgyújtott gazdag és sokrétű anyagból csupán egy déli sájen asszony rövid életrajzi beszámolóját tudta publikálni (Michelson 1932). Mindkettőjük jegyzeteit a washingtoni Smithsonian Institunonhoz tartozó National Anthropological Archives gyűjteményében őrzik. Tanulmányozásukra 1993-1994-ben egy Smithsonian Predoctoral-ösztöndíj révén nyílt lehetőségem. Jelen tanulmányomat e két kiváló kutató emlékének szeretném ajánlani.

Sánta Bölénybika a szakirodalomban

Sánta Bölénybikáról meglepően kevés információt olvashatunk. Név szerint legelőször James Mooney említette őt az 1907-ben publikált The Cheyenne Indians című monográfiájában. Az orvosló társaságokról szólva ezt írja: „…A tűz kellemetlen érzést okozott, nyilatkozta az egyik résztvevő, aki Sánta Bölénybika, a Tűztánc leghíresebb mestere vezetésével vett részt a szertartáson. (…) Sánta Bölénybika 1901-ben halt meg, nem hagyván hátra elismert követőt, bár egy-két ember azt állítja, hogy ismeri a Tűztánc titkát” (Mooney 1907: 415).

Legközelebb Stephen Barrett Hoistah című romantikus életrajzi művében kerül említésre a neve: „.. .Másnap reggel Sánta Bölénybika vezetésével megérkezett a Szent Nyilak Varázskötegének4 ősi rendje…” (1913: 96). Amennyiben elfogadható John H. Moore megállapítása, hogy Hoistah élettörténete egy 1800 és 1840 között megrendezett sájen Naptánc szertartás leírását tartalmazza (Moore 1987: 31-32), jó okunk van annak feltételezésére, hogy ez a Sánta Bölénybika nem lehet azonos a mi emberünkkel. Valószínűleg a James Mooney által említett tűztáncos apja vagy nagybátyja lehet, s későbbi érvelésünk szempontjából kiemelt fontosságú az az adalék, hogy kapcsolatban állt a „Szent Nyilak Varázskötegének ősi rendjével”.5

Sánta Bölénybika, a sájen sámánRodolphe Petter menonita térítőpap, a sájen nyelv első komoly feldolgozója több mint ezeroldalas angol-sájen szótárában említi újra Sánta Bölénybikát, mint az Isten sájen nevének egyik adatközlőjét (Petter 1915, 516). Ez a tény arra enged következtetni, hogy Petter úgy tekintett rá, mint a sájen vallási és teológiai ismeretek bennfentes ismerőjére.

A Life of George Bent című monográfiában a vérzivataros 1866-1867-es esztendők leírásánál kétszer is említik Sánta Bölénybikát (Hyde 1968:265,270). A publikálatlan George Bent-George Hyde-levelezés alapos vizsgálata azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy George Hyde történész, a sájen félvér Bent életrajzírója félreértette Bent történetét, hiszen mindkét utalás ugyanazon harci portyára vonatkozik, melyet Sánta Bölénybika vezetett, s amelyhez George Bent is csatlakozott6 (Bent 1906-1917,1913. december 17.).

Sánta Bölénybika, a sájen sámánA történeti források eddigi mustrája alapján egy kissé részletesebb képet rajzolhatunk tehát Sánta Bölénybikáról. Nem csupán a Tűztánc mestere volt, de ugyanakkor orvosságos ember is, sőt az 1860-as években aktív harci vezető. Mooneytól azt is tudjuk, hogy 1901-ben halt meg. Az utóbbi évtizedek szakirodalmában felbukkan még néhány szórványos utalás. Péter J. Powell újra említi őt a People ofthe Sacred Mountain című munkájában, de csupán megismétli a George Bent által megadott információkat (Powell 1981:477, 501-502).

1988-ban Nancy L. Fagin közli Sánta Bölénybika festett tipi modelljének leírását. A tipimodellt James Mooney gyűjtötte 1906-ban, s jelenleg a chicagói Field Museum of Natural History kiállításán látható. Sánta Bölénybika azonosításakor egyszerűen közli a George Bent-életrajz már ismert adatait (Fagin 1988:269-270), majd megjegyzi: „A Mooney terepmunkája során készült jegyzetek fotó kópiái gyakorlatilag olvashatatlanok, s nehéz elhinni, hogy az eredeti, ceruzával írt jegyzetek jobban lennének olvashatóak. A jegyzetek tanúsága szerint Mooney láthatóan nem is próbálta a sájen minták jelentését vizsgálni” (Fagin 1988: 276).

Bár az idézetben mutatkozik némi ellentmondás – hiszen ha Fagin számára a jegyzetek „gyakorlatilag olvashatatlanok”, akkor honnan tudja, hogy azok nem tartalmaznak ikonográfiai-ikonológiai magyarázatokat -, viszont tény, hogy Mooney kézírása és sajátos rövidítési rendszere sokak számára olvashatatlanná teszi ezeket a jegyzeteket. Ugyanakkor sajnálni való, hogy Fagin elmulasztotta a Mooney által felgyújtott gazdag információ megfejtését, s nem ismerte fel e jegyzetek fontosságát. Ebből következően elmulasztotta annak a lehetőségét is, hogy ismertesse minden egyes festett tipi történetét, amelyek között természetesen Sánta Bölénybika festett sátrai is fellelhetőek. Ezekkel természetesen hamarosan megismerkedünk.

Sánta Bölénybika, a sájen sámánSánta Bölénybika nevének végső, legváratlanabb előfordulására a John W. Painter magángyűjteményét bemutató katalógusban került sor. A kiváló minőségben illusztrált kötet 101. oldalán bemutat egy nyersbőrből készült, festett sájen nyeregtáskát, amelyről „.. .azt állítják, hogy a déli sájen Sánta Bölénybikáé volt” (Painter 1992: 102). A nyersbőr táska Sánta Bölénybika családjában nemzedékről nemzedékre öröklődött, mígnem eljutott a magángyűjtőhöz (Painter 1995). A nyersbőr táska előlapjának közepén egy iránytűszerűen ábrázolt, stilizált teknősbékát láthatunk, míg a sarkokban kék szitakötőket ábrázoltak. Az előlap keretminta-festése jellegzetes sájen stílusú kompozíció (Painter 1992: 101).

Sánta Bölénybika, a tipik álmodója

A szöveges források mellett van egy rendkívül fontos képi dokumentum is, amely Sánta Bölénybika ténykedését s kiemelt szerepét bizonyítja. A kérdéses műalkotás egy papírra készült nagyméretű (59,5 x 65,8 cm) sájen rajz, amelyet a New York-i National Museum of the American Indián gyűjteményében őriznek (lelt. sz. 11/1706). A tustollal, grafitceruzával, színes ceruzával és akvarellel készült rajz egy sájen Naptánc-tábort ábrázol hihetetlen aprólékossággal. Ez idáig többször publikálták (Fawcett-Callander 1982: 24, 11. tábla; Moore 1987: 48, 2. ábra; Heth [főszerk.] 1992: 136-137, 151. tábla; Berlo [szerk.] 1996: 132-133), s általában egy Kis Főnök nevű déli sájen művész munkájának tartják. Ez az attribúció azonban felületes kutatás eredményeképpen került be a szakirodalomba. Jelen tanulmány kereteit azonban szétfeszítené annak bizonyítása, hogy miért téves a Kis Főnök attribúció, s miért kell a rajz alkotójaként Főnök Ölöt, egy másik déli sájent azonosítani. A rajz minden bizonnyal Főnök Ölő (és társai) floridai száműzetésének utolsó periódusában készült. Az is feltételezhető, hogy a rajz az 1874-ben vagy valamely korábbi esztendőben megrendezett sájen Naptánc táborát ábrázolja. 1874 kora telén kezdődött ugyanis a hetvennégy oklahomai indián floridai száműzetése (Petersen 1971), s a Fort Marionba toloncolt sájenek még részt vehettek az 1874-es nyári Naptáncon. A rajz mindeddig legmélyrehatóbb elemzését John H. Moore (1987: 47-48) készítette, bár elemzése a mű történeti-dokumentatív értékei helyett annak etnoszociológiai aspektusaira koncentrált.

A táborkört ábrázoló rajzon közel húsz festett tipit láthatunk, s ezek közül nyolc mellé valaki tussal odaírta a tulajdonosok nevét. A bal felső sarokban – amely a táborkör délkeleti szegmensét ábrázolja – az egyik legdekoratívabb tipi mellé a következő név van írva: Lamé Buffalo (Sánta Bölény). A tipi alján, illetve a füstlapok alsó végeinél a szivárvány színeit idéző párhuzamos csíkok futnak körbe, míg az így lehatárolt középső sávot fekete alapfestés díszíti, amelyet fehér körök tarkítanak, s egy többszínű holdsarló helyezkedik el középen (feltételezhetően a bejárati ajtó fölött). Ez a minta minden vonatkozásban eltér attól a tipi leírástól, amelyet Fagin közölt a James Mooney által 1906-ban gyűjtött tipiről (3. kép): „ennek a háromosztású tipimintának a felső és alsó részét négy kékszínű csík köti össze. A tipi csúcsa feketére van festve, amelyben a hátoldalon egyetlen kék csillagot találunk. A sátorpalást középső része sárgára festett, s e sárga mezőben két bölénybika áll egymással szemben. Közöttük egy zöld szegélyű vörös korong látható, amelyet bölényfarok függelékek fognak közre. A tipi alsó sávja feketére festett, e fölött egy keskeny fehér sávban bölénypata nyomok sorjáznak” (Fagin 1988: 270).

Sánta Bölénybika, a sájen sámánEzen a ponton érdemesnek tűnik fellapozni James Mooney kiadatlan jegyzeteit, s meggyőződhetünk róla, hogy adatközlői közlékenységének mértékében sikerült begyűjtenie egy-egy minta eredetét, sőt bizonyos motívumok sájen kozmológiai jelentését is. Mint már utaltam rá, Mooney sajátos rövidítési rendszert használt, amely az angol anyanyelvű olvasó számára is komoly problémákat jelenthet. Tekintettel arra, hogy a Sánta Bölénybikára vonatkozó jegyzeteit angol nyelven 1997-ben teljes egészében publikáltam (Nagy 1997a, 1997b), itt csupán azon részek magyar fordítását közlöm, amelyek a sátorfestések szempontjából lényegesek. Szögletes zárójelben olyan kiegészítéseket helyeztem el, amelyek értelmezhetővé teszik az egyébként szűkszavú jegyzeteket. Mindvégig megőrzöm a sájen nevek és kifejezések Mooney-féle ortográfiáját, mivel az eltér mind a kortársai – George B. Grinnell és Rodolphe Petter – által használt rendszertől, mind a mai, korszerűsített északi sájen ortográfiai rendszertől (Glenmore-Leman 1986; Leman [szerk.] 1987). A főszövegben azonban ezt a mai északi sájen ortográfiát használom.

Sánta Bölénybika tipije 26-os számú

Zöld kör az indián vörössel festett nap körül… Világoskék hajnalcsillag (a holdsarló tévedés).. . A sátor teste vörös helyett lehet sárga. Sánta Bölénybika [készített] egy másikat is, [ez] Fehér Pajzs tipije. Hátul – két bölénybika – Nap öt bölényfarok függelékkel körülvéve.

A függőleges vonalak belefutnak az alsó fekete szegélybe. Bölénynyomok közelítenek mindkét irányból a központi napkorong felé.

Sánta Bölénybika = Hótóa-viá, meghalt 1902-ben. A tipimintát az »Ajándékozó Hegyen« látta ugyanakkor, amikor Fehér Pajzs tipijét is.

Most módosítja Fehér Pajzs tipijének eredeti történetét és azt állítja, hogy azt reggelente, míg ezt (a 26-ost) esténként látta. Azt is mondja, mindkettő sárga színű volt. Sánta Bölénybika magának készítette el, hozzávetőleg három évvel az 1874-es felkelés (az Adobe Walls-i csata) előtt. A tipit soha nem újította meg, mert több mintát is álmodott egyetlen alkalommal, melyeket egymás után készített el maga és családtagjai számára. Következésképpen ezt soha nem újította fel.

[A sájen törzs] Eviqsnipahis [csoportjához tartozott].

Harvey [Whiteshield] látta egy másik tipijét is – mostanában -, amely vászonból készült, és Darlingtonban [a déli sájen ügynökségen], Róbert Burns tanyája mellett volt felállítva 1898-ban. Annak a középső része festetlen volt, de azon is volt négy felfelé futó csík, mint ezeken. A tipi csúcsán és alsó sávjában fekete pöttyök = csillagok voltak. [Sánta Bölénybika?] Özvegye Kingfisher mellett él, talán emlékszik rá” (Mooney 1902-1906; Ms. 2538,1. sz. doboz: Lamé Bull).

Sánta Bölénybika, a sájen sámánMielőtt az itt idézett szöveghely elemzésébe fognánk, érdemes megnézni a Mooney által hivatkozott további jegyzeteket. Ezek közül a legfontosabb Fehér Pajzs tipijének leírása. Fehér Pajzs (P1833-1883) híres déli sájen főnök, tagja volt az 1872-es washingtoni sájen delegációnak is. Fia, Harvey Whiteshield – aki a pennsylvaniai Carlisle Intézetben végzett – Mooney legfontosabb sájen adatközlője és tolmácsa volt, természetesen a félvér George Bent mellett. Mooney jegyzeteiből kiviláglik, hogy Sánta Bölénybika több tipimintát is álmodott, midőn a sájenek szent hegyén, a mai Dél-Dakota állambeli Medve-hegyen böjtölt, s látomásért könyörgött. A hegyet Mooney azonosíthatatlan adatközlője „Ajándékozó Hegynek” nevezi, ami az eredeti sájen kifejezés, a Nóvávóse szabad fordításának tekinthető. Fehér Pajzs tipijének rajza mellett a következő jegyzetek olvashatóak:

Fehér pajzs tipije

[A tipimodell] 1906-ban készült. [Fehér Pajzs] Harvey Whiteshield apja.
A párducok [kölyök pumák vagy jaguárok] a fekete függőleges csík mögött állhatnak, sárga háttér előtt…
Világoskék [a holdsarló színe].
Ugyanolyan színű [utalás a bejárat fölötti holdsarlóra], lásd a holdsarlót és a csillagot a csúcson.

Négy vékony fekete vonal köti össze a csúcsot és az alsó sávot. A sárga mező alsó szegélyén párducnyomok, két Irányból a hátsó rész közepe felé futnak. Mindkét párduc hátára négy sastoll volt kötve.

Az ajtó belső oldalára bölénypaták voltak erősítve [adatközlő:] Sasorrú Mennydörgés7 -[1906.] február 10. Magányos Farkas nem ismeri a párducok jelentését, hacsak azt nem, hogy a párduc jó vadász, s így a tipi tulajdonosa is az. Ezt nem magyarázták neki el, de Fehér Pajzs tudná, ha élne. Fehér Pajzs [a] Hevhaitaniu csoporttal táborozott [a táborkörben] -déltől kissé nyugatra, ahogy Harvey emlékszik- (Mooney 1902-1906; Ms. 2538,1. sz. doboz: White Shield).

Mooney vegyes jegyzetei között olvashatunk azonban egy még részletesebb leírást Sánta Bölénybika eredeti látomásáról, melyet hosszabban érdemes idézni:

Harvey tipije – 1906 február 6.

Nincs különleges neve, egyszerűen »Sárga tipi«. Eredetileg Magányos farkas és felesége festette. Sánta Bölénybika = Hotóá-viái, orvosságos ember álmodta.

A [dél-dakotai] Fekete-hegyekben, a Hód-folyón = Hóma iyuhin túl, azon a hegyen, amit Nóawósnak = »Áldozathozó-hegynek« neveznek… Sánta Bölénybika a szellemektől tanult itt. Odament… és négy nap s négy éjjel böjtölt [a hegyen].

  1. Reggel kezdődött – egész éjjel ott imádkozott, s másnap hajnalban napfelkelte idején, míg arccal kelet felé fordulva ült, ezt a tipit látta a nap helyett a látóhatár fölé emelkedni. Midőn a levegőbe emelkedett (talán 8 vagy 9 óra táján), e látomás eltűnt. A nappal hátralevő részét »pihenéssel« töltötte ugyanitt. Napnyugta előtt megfordult, s figyelte az alászálló napot, mely ismét tipivé változott, de ekkor látta az ajtó két oldalán álló párducokat is, melyeket reggel nem látott. A nyugaton látott tipi ajtajával kelet felé nézett…
  2. Másnap reggel ugyanott, arccal kelet felé fordulva várta a napfelkeltét. Ahogy a nap a látóhatár fölé emelkedett, nem látta a tipit – a nap a maga természetes módján emelkedett felfelé, de tőle jobbra és balra egy-egy ember alakú »fenevadat« látott, kiknek a homlokát [bölény]szarvak ékesítették. Amint a nap magasabbra emelkedett (talán 11 óra körül) ezek eltűntek. Napnyugtával a nap a sötét égen holdsarlóvá változott, s megjelent fölötte a Csillagok csoportja« = Manóotoqchio [a Fiastyúk csillagkép], alatta pedig a Hajnalcsillag. »A sötétség elfedte a napot, s az holddá változott.« A látomás folytatódott, míg a nap teljesen el nem tűnt a látóhatár alatt…
  3. Másnap reggel a napfelkeltét figyelve látta felemelkedni a tipit, tollakkal, csillagokkal stb. A második napnyugta alkalmával a teljes tipit látta, a holdat, a csillagokat, a feketeséget. Ezen az alkonyon – mintha az alkony áradna: mindent sárga sugárzás világított meg ■ a tipi sárga alapszíne. így látta a tipit…

Következő reggelen nem volt látomása. A nap a maga természetes módján kelt föl, s ő hazament. A tábor a közelben volt.

Sánta Bölénybika, Magányos Farkas és Fehér Pajzs unokatestvérek voltak, s mind közel egyidősek. [A látomás időpontjában] Sánta Bölénybika nőtlen fiatalember volt. 1902 telén halt meg. Északi sájen volt.

Ezt a tipit először 1882-1883 telén (1882 őszén) készítették el, s Harvey apjának (Sánta Bölénybika unokafivérének) adták. Harvey akkor Carlisle-ban volt, így sosem látta a tipit, csupán egy fényképet arról (mely később a Salt Creekbe veszett). A tipit Sánta Bölénybika, Magányos Farkas, Fehér Pajzs és Magányos Farkas felesége, Iqsitdhi festette, s még két másik fiatalember segített: összesen öten [valójában hatan! Mooney tévedése].
Magányos Farkas felesége még él.

Fehér Pajzs = Wógpohivuts neve akkoriban Bölénybika Szakáll = Hotoá-Meháts volt.
Fehér Pajzs másik felesége [értsd: Harvey Whiteshield édesanyjának nővére] felügyelte a tipi festését. (…) Sosem lett megújítva. Fehér Pajzs ugyanazon a télen halt meg, s testét ebbe a tipibe csavarva helyezték el a sírban. 1883 januárjában. (…)
[A tipihez kötődő] Tabuk – Magányos Farkas csak egyet ismer: nem szabad a tipit kívülről kővel vagy fával megdobni, s mindig tiltották a közelében a játékot. Fehér Pajzs és feleségei, valamint Sánta Bölénybika mind halottak, s nincs senki, aki tudná” (Mooney 1902-1906; Ms. 2213).

Az alábbiakban összegezném az újabb adatokat. Sánta Bölénybika 1901-1902 telén halt meg, hatvanéves korában. Ez születési dátumát 1841-1842-ben jelöli ki, Mooneytól tudjuk, hogy közel egykorú volt unokatestvéreivel, Magányos Farkassal és Fehér Pajzzsal. Az unokatestvérek édesapjai testvérek lehettek, s mindannyian so’taeo’o származásúak. Sánta Bölénybika és Fehér Pajzs esetében azonban so’taeo’o származásukat nem igazán tartották számon Mooney adatgyűjtése idején, hiszen csak Magányos Farkasról írja egyik (itt nem idézett) jegyzetében, hogy „Sutái”. Sánta Bölénybikáról azt olvassuk, hogy északi sájen származású, aki a Heveskese-nehpaho’heses8 (Grinnell lejegyzésében Ivists’tsinih’pah, Mooney lejegyzésében Eviqsnipahis) törzsi csoporttal táborozott. A Mooney-jegyzetekben fellelhető egyik vázlatrajz szerint sátra a táborkör délkeleti szegmensében állt, s ez tökéletes összhangban van a Főnök Ölő készítette rajz tanúságtételével.

Fehér Pajzsot Mooney mint a. Heevahetane9 törzsi csoport tagját azonosítja, s ugyancsak tőle tudjuk, hogy a Héma’tanóohese avagy íjhúr Katonai Társaság vezetője volt. Tipijének leírása alapján nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a Főnök Ölő nagyméretű rajzán az a vörösre festett sátor, melyen két bölényszarvú emberalak látható, az ő tipijét ábrázolja. Tipijének helye pontosan megegyezik a Heevahetane csoport táborkörön belüli helyével. Sánta Bölénybika tipijeinek helyzete alapján kijelenthetjük, hogy Főnök Ölő rajza megbízható forrásnak tekinthető.

Sánta Bölénybika jelentős sámán volt, aki fiatalemberként egy látomáskérő böjtölés során több tipifestésmintát kapott az őt segítő szellemektől a Medve-hegyen vagy más néven Ajándékozó Hegyen, „…több mintát is álmodott egyetlen alkalommal, melyeket egymás után készített el maga és családtagjai számára…”

Fehér Pajzs sárga tipije

A sájenek festett sátrai között a legfigyelemreméltóbb az a „párducokkal” és bölényszarvú emberalakokkal festett tipi, amelyet Sánta Bölénybika unokafivére, Fehér Pajzs számára készített (4. kép). Harvey Whiteshield azt állítja, hogy ez a minta első alkalommal 1882-1883 telén lett megfestve, majd ugyanazon a télen el is temették édesapja halálakor. Azonban a Fort Marion-i Főnök Ölő rajz ábrázolása egyértelműen ellentmond ennek, s nagy bizonyossággal feltételezhetjük, hogy ugyanez a minta vagy ennek valamilyen változata már használatban lehetett 1874 előtt is. Harvey Whiteshield 1867-ben született, ami azt jelenti, hogy hétéves volt, mikor 1874-ben a Fort Marion-i hadifoglyokat Floridába to-loncolták. Főnök Ölő rajza ugyanakkor annak is bizonyítéka, hogy ő jól emlékezett erre a tipimintára. Ennek fényében különösnek tűnhet, hogy Harvey Whiteshield, a festett tipi egyetlen élő lakója 1906-ban nem emlékszik apja sátormintájának korábbi használatára. Amennyiben azonban számításba vesszük, hogy Főnök Ölő rajza az 1874 előtti évek „heraldikai status quó”-ját ábrázolja, mikor a rajzoló és rabtársai húszas-harmincas éveikben voltak, míg Harvey csupán három-négy éves gyermek, kevéssé látszik különösnek, hogy nem emlékszik erre a mintára.

Sánta Bölénybika, a sájen sámánFőnök Ölő aprólékos rajza a tipi elejét és hátulját ötletesen egyetlen nézetbe sűríti – a napot jelképező kör (a tipi hátuljáról) és a holdat jelképező holdsarló (a tipi elejéről) a tipi oldalaira került. A két bölényszarvú-ember alakú keveréklény, mely a tipi hátulján a napot fogta közre, itt a tipiajtó őrzőiként került megörökítésre. Mooney vázlata és Főnök Ölő rajza között a legmarkánsabb különbség a sátor alapszínében, illetve a párducfigurák hiányában mutatható ki. Bár Sánta Bölénybika látomásának leírása világosan jelzi: „Ezen az alkonyon – mintha az alkony áradna: mindent sárga sugárzás világított meg = a tipi sárga alapszíne…”, feltételezhetjük, hogy az általános sájen heraldikai gyakorlatnak megfelelően Sánta Bölénybika vörös alapszínű változatát is elkészíthette ennek a tipimintának. Az sem kerülheti el azonban figyelmünket, hogy Főnök Ölő rajzán van egy másik festett tipi is Fehér Pajzs sátra mellett. Ennek csúcsa és füstlapjai feketére vannak festve, míg a tipi teste sárgára festett. Csak spekulációkra hagyatkozhatunk ebben az esetben: Fehér Pajzsnak két felesége volt (akik nővérek voltak), s talán külön tipije volt mindkét asszony számára, amelyek ugyanannak a mintának a változataival lehettek kifestve. Mooney jegyzeteiből tudjuk, hogy a sájen Vörös Felhő és Medvesapka tipimintáikat vörös és sárga változatban egyaránt elkészítették.

Sánta Bölénybika fekete tipije

Bár James Mooney semmilyen leírást nem gyűjtött be erről a festett tipiről, a sámán látomásának leírása tökéletesen alátámasztja a Főnök Ölő rajz bizonyságát. Hiszen a második napon „Napnyugtával a nap a sötét égen holdsarlóvá változott, s megjelent fölötte a »Csillagok csoportja«, alatta pedig a Hajnalcsillag. »A sötétség elfedte a napot, s az holddá változott.«” A Főnök Ölő rajz fekete tipije pontosan – szinte szájbarágósán – illusztrálja a leírt természetfeletti jelenséget, ahol a fekete tipipaláston fehér körök jelképezik a csillagokat, s egy holdsarló látható a tipi elejének középrészén (2. kép). Egy különleges, holdsarló-forma tárgy lebeg a tipi rúdjai fölött, amely nem más, mint egy némoheo’o, avagy „tipi rúdjáról lecsüngő családi jelvény” (Glenmore-Leman 1986: 29). Ez olyan szent tárgy, amely megvédi a tipiben lakókat a betegségtől vagy a gonosz erőktől. Rodolphe Petter hatalmas szótárában a „jelvény” címszó alatt a következő bejegyzést találjuk: „nimhoyo, jelvény vagy heraldikus embléma, amely általában egy hajtincsből vagy madártollból áll, amit az egyik tipirúd csúcsára kötnek” (Petter 1915: 82). Ez Sánta Bölénybika tipijének fontos azonosító jelvénye, hiszen van további két képi dokumentum is, amely a „fekete tipi” egykori létéről árulkodik, s azokon is ott lebeg a tipi fölött a némoheo’o.

Az első szintén egy (azonosítatlan) Fort Marion-i sájen művész rajza (lásd a színes mellékletben). A rajzokkal teli füzet – amely a sájen falu rajzát rejti -William M. Hazen amerikai tábornok hagyatékából került a washingtoni National Anthropological Archives gyűjteményébe (lelt. sz. 154,064-C). A tábornok özvegyének információi szerint a rajzok dakota (ismertebb nevükön sziú) indiánok munkái. Az 1960-as években azonban a rajzokat Karén D. Petersen javaslatára – teljesen jogosan – sájenként katalogizálták újra. A tanulmányunk szempontjából fontos rajzot először Barbeau (1960: 202, 106. ábra), majd színesben Maurer (1992: 257, 255. ábra) publikálta.

A tipikből álló indián falut ábrázoló rajz egy folyó két oldalán helyezte el a tipiket. A felső sorban jobbról a második tipi pontosan mutatja a Sánta Bölénybika látomásából megismert elemeket, s nagyon hasonló a Főnök Ölő rajzán látható fekete tipi ábrázolásához. Van azonban néhány kisebb módosítás. A legfeltűnőbb különbség a kékkel és vörössel körvonalazott sárga korong a tipi hátulján, illetve az apróbb fehér körökből álló sor a fekete mező felső peremén. Egy nagyobb, kékkel festett négyágú csillagformát (a Hajnalcsillagot) is láthatunk a tipi csúcsán, a füstlapok között. Sajnos a tájkép jellegű kompozíció miatt a sájen művész nem tudta ábrázolni a tipi aljának mintavariációját. A tipi felett lebegő némoheo’o azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy ez Sánta Bölénybika fekete tipije. A Hazen-rajzon a némoheo’o-ban nincsenek színes sávok, ám a sastollak és skalpfürtök váltakozó rendje mindkét rajzon azonos. A Hazen-rajzon e családi jelvényt kiegészíti még egy kitömött, fekete ragadozó madár alakja is, amely csőrében egy teljes skalpot tart. Mooney jegyzeteiből tudjuk, hogy Mindenütt Égett és Vörös Felhő egyaránt használtak kitömött madarat családi jelvényként (illusztrálva: Maurer 1992, 143. ábra).

1998 tavaszán Fulbright-vendég professzorként az Amerikai Egyesült Államokban végzett kutatómunkám során találtam meg a Sánta Bölénybika fekete tipijének létezését bizonyító harmadik rajzot. A Kansas állambeli Fort Leavenworthban található Frontier Army Museum gyűjteményében őriznek egy indián rajzokkal teli, nagyméretű (25,5×35 cm) rajzfüzetet. Az 58 rajzot az egyik lapra írt bejegyzés szerint sájen indiánok készítették 1881-ben Bethel Moore Custer kapitány számára. A tizenkettedik rajz egy udvarlási jelenetet ábrázol, ahol a környezeti elemeket két tipi és egy pálcikaszerűen megrajzolt fa jelzi. Az egyik tipi festett, s hátulról egy hosszú rúd van hozzátámasztva, amelyre egy holdsarló forma, rojtos némoheo’o van akasztva. A tipi alján három színes csík (sárga, kék, vörös) fut körbe. A tipi többi része egészen a füstlapok csúcsáig feketére van festve, s a fekete felületet fehér és vörös körök tarkítják. A tipi bejárata fölött egy vörös holdsarló, a tipi hátsó felén egy nagyobb vörös kör (a napkorong) látható (lásd a színes mellékletben). A családi jelvény és a fekete tipifestés együttes előfordulása miatt egyértelműen Sánta Bölénybika tipijének ábrázolásaként azonosíthatjuk a Frontier Army Museum rajzán látható festett tipimintát, mivel a többi rajzról leolvasható etnográfiai jegyek alapján kijelenthető, hogy a művészek a sájen törzs északi feléhez tartoztak. Ez a felismerés különösen nagy jelentőségű, hiszen arról árulkodik, hogy a fekete tipire nem csupán két déli sájen – Floridába deportált – hadifogoly emlékezett, hanem egy északi sájen művész is.

Sánta Bölénybika, a sájen sámánÖsszegzésképpen megállapíthatjuk, hogy Sánta Bölénybika fekete tipijére csupán e három sájen rajz szolgál közvetlen bizonyítékul. Látomásának leírása azonban tökéletesen alátámasztja e vizuális dokumentumokat. Sánta Bölénybika fekete tipije vagy annak variánsa) 1874 előtt kellett készüljenek, hiszen a Floridába toloncolt sájenek rajzai csak ezen dátum előtti sájen történeti és néprajzi helyzetet tükrözhetik. Másrészt, Harvey Whiteshield arról tudósította Mooneyt, hogy Sánta Bölénybika sárga tipijét 1871-ben, három évvel az Adobe Walls-i csata előtt készítette.

Sánta Bölénybika sárga tipije

Sánta Bölénybika sárga tipijének csúcsa és alja fekete, míg a központi sáv sárga. Négy kékeszöld csík köti össze a két fekete mezőt. Ez a jellegzetesség rokonítja ezt a tipimintát Fehér Pajzs sárga tipijével, ahol a négy vékony fekete csík köti össze a tipipalást legalsó és legfelső zónáit. Itt egy kékeszöld négyágú csillag látható a füstlapok közötti fekete mezőben. Ez a motívum a tipimintát a Hazen-rajz fekete tipijével rokonítja. Az alsó fekete zóna fölött bölénypata minták sorjáznak egy vonalban, és egy zölddel kontúrozott vörös kör uralja a tipi hátulját. Két fekete bölényfigura fogja közre e napkorongot, s mindkettő a vörös korong felé tekint.

A fenti három tipiminta közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy számos közös vonással rendelkeznek: a kúppalástot vízszintesen mindegyiken három sávra osztották, s mindegyiken felfedezhetjük a kör, a holdsarló és a négyágú csillag variációit Fehér Pajzs sárga típíjén és Sánta Bölénybika sárga típíjén, valamint egy, Harvey által leírt, harmadik tipin egyaránt megtaláljuk az alsó és felső régiókat összekötő keskeny csíkokat

Sánta Bölénybika egyszerű tipije

Harvey arról tudósította Mooneyt, hogy 159S-ban látta Sánta Bölénybika festett vászon-tipijét, amelynek középső zónája festetlen volt, s csupán négy keskeny csík kötötte össze a tírápalást alsó és felső sávjait Az alsó és felső sávot borító fekete körök: a csillagokat jelképezték. A képi ábrázolások és az írásos források segítségével legalább négy különböző tipifestést sikerült azonosítanunk, s bebizonyítani Sánta Bölénybika szerzőségét”.

Sánta Bölénybika pajzsai

Mivel Sánta Bölénybika sámán volt, aki a Tűztánc leghíresebb vezetője, dekoratív tipi-minták álmodója és sikeres harci vezető is, szinte logikus a kérdés, hogy álmodott vagy készített-e valaha harci pajzsokat. A válasz nem olyan egyszerű. Különös, hogy Mooney sosem tette fel ezt a kérdést. Pedig Magányos Farkas, a sámán unokatestvére választ tudott volna rá adni, hiszen a pajzskészítő fiai és fivérei mellett az unokatestvérek voltak a legtermészetesebb várományosai egy-egy elkészített pajzsnak. Nehéz belenyugodni, hogy egy olyan jelentős spirituális személyiség, mint Sánta Bölénybika, soha nem álmodott vagy készített volna pajzsot.

Szerencsénkre van rá bizonyíték, hogy volt(ak) pajzsa(i). 1992-ben alkalmam nyílt arra, hogy egy német magángyűjteményben lévő pajzsot tanulmányozzak (lásd a színes mellékletben). A pajzs festése a sájen pajzsok esetében szokatlan aszimmetriát mutat. Alapvető jelentéshordozó egységét azonban sájen pajzstipológiám „sötét ív a felső kerületen” kategóriájába lehet sorolni (Nagy 1995). A széles fekete ívet határoló vékony, színes ívekből rövidke, vörös vonalkák „lógnak le”, amelyek apró fekete pöttyökben végződnek. A pajzs teljes alapfelülete sárgára festett, s ebben a felületben apró zöld pöttyöket látunk elszórva. Minden zöld pöttynek rövid, zöld „szára” is van. Egy korábbi tanulmányomban bebizonyítottam, hogy ezek a pöttyökben végződő vonalkák a sájen művészetben a kozmikus erő képi szimbólumai (Nagy 1994a: 44), s jelen esetben – zöld színük miatt – a tavaszi (zöld) jégesőt jelképezik, mely a sájen teológia szerint a kozmikus férfierő egyik manifesztálódási formája (Moore 1974). A pajzs fennmaradó kerületén kisebb vörös, fekete és zöld ívek futnak körbe. Ezeket is többszínű vékony vonalak határolják. Három madárfigura és két pillangófigura alkotja a pajzs konstellációs elemeit (Nagy 1994). Az egyik madár kígyót tart a szájában.

A tanulmányunk szempontjából legfontosabb információt azonban a pajzs hátulján találjuk. A kör alakúra vágott nyersbőr darab jobb felső felén kissé fakult tusfelirat olvasható: Presentedby Lamé Bull Medicine Chief, Cheyenne (Ajándékozta Sánta Bölénybika Orvosságos Főnök, sájen) (9. kép). Tekintve, hogy semmi okunk nincs a felirat autenticitásának megkérdőjelezésére, kiindulásként felhasználhatjuk nyomozómunkánkhoz.

A denveri State Historical Society of Colorado kiállításán látható egy festett, sastollakkal ékesített pajzsborító (lelt. sz. E1850.ll), amelynek kompozíciója sok vonatkozásban hasonlít az európai Sánta Bölénybika-pajzshoz, sőt a festés stílusában is felfedezhetőek rokon vonások (10. kép). A pajzsborító Elizabeth Corse ajándékaként került a gyűjteménybe, s eddig háromszor publikálták (State Historical Society of Colorado 1984: 7; Nagy 1994a: 38; Afton, Halaas és Masich 1997: 83). A pajzsfestés alapvető jelentéshordozó egysége pajzstipológiám szerint ennél a pajzsnál is a „sötét ív a felső kerületen”, míg a pajzskerület fennmaradó részén apró ívek futnak végig váltakozó vörös, fekete, sárga és zöld színben. A festés alapszíne itt is a sárga. A kompozíció legdominánsabb eleme egy halványzölddel festett aligátorteknős figurája a pajzs közepén. A teknőst felülnézetben, szétterpesztett lábakkal ábrázolták, fején pedig bölényszarvak jelzik természetfeletti erejét. Az egész figurát barnásfeketével körvonalazták. A teknős mindkét oldalán egy-egy pillangófigurát látunk: balról egy feketét, jobbról egy zöldet. A pillangók fején is bölényszarv formák utalnak természetfeletti jellegükre. A teknős alatt egy több színnel festett (s szintén szarvakkal ékesített) gyíkfigurát, valamint egy kiterjesztett szárnyú madarat látunk. A madarat is halványzölddel és barnásfeketével festették, s több madárfaj külső jegyeit egyesíti magában. Feje a kontyos feketeharkály (Dryocopus pileatus) fejformáját idézi, míg villás farka a fecskére jellemző. Mind az aligátorteknős, mind a gyík lábaihoz négy különböző színnel festett sastollforma-motívumok csatlakoznak. Ezek nagy valószínűséggel a négy világtájhoz kötődő színszimbolikával oldhatóak fel. A két pajzsfestés színskálája, alapvető kompozíciós megoldásai és stiláris megoldásai szoros rokonságot mutatnak egymással. Ez a madár- és pillangófiguráknál a legnyilvánvalóbb. Bár a pillangók szárnyformai a két pajzson eltérőek, a fejformák, a lábak és a farkak megoldása azonban azonos. George Bird Grinnell tudósít minket arról, hogy a sájenek pajzsaikra pillangókat is festettek azok könnyed röpte miatt, abban a reményben, hogy így az, ki pillangófestésű pajzzsal vonul csatába, hasonlóképpen könnyű és gyors röptű lesz (1923 [2.]: 111-112).

Van egy harmadik pajzs (vagy pajzsborító) is, amelynek festése rokonságba hozható a Colorado Historical Society-pajzzsal (lásd a színes mellékletben). Ez egy amerikai magángyűjteményben volt, jelenlegi őrzési helye ismeretlen. Ennek alapvető jelentéshordó egysége szintén a „sötét ív a felső kerületen”, bár itt az ívet mély türkizkékkel festették. Ugyanezt a színt használták a központi elem – egy bölényszarvú aligátorteknős -, valamint három konstellációs elem megfestésénél is. A teknős alakját két eltérő színezésű gyík fogja közre, s egy stilizált, türkizszínű szitakötő látható a nagy ív alatt. Vörös hullámvonalak – a villámlás jelképei – csapnak Iá a teknős kör alakú szemeiből, s váltakozó vörös és fekete háromszögek jelzik a gerinc mentén az aligátorteknős páncélzatának mintázatát. A teknősfigura alakja, arányai és belső részletei olyannyira hasonlóak a Colorado Historical Society pajzsának teknőséhez, hogy feltételezhetjük, ugyanaz a személy festette azokat. Az aszimmetrikus megoldások a fej formájában, illetve a farok és a páncél találkozási pontjánál még azt a feltételezést is megengedik, hogy a két pajzson ugyanazzal a körvonal-sablonnal dolgozott a művész (12. kép). A két gyíkfigura testének eltérő mintázata lehetővé teszi biológiai azonosításukat: az észak-amerikai Nagy Síkság déli részén honos legnagyobb testű ragadozó gyíknak, a galléros gyíknak (Crotaphytus coliaris) hímjét és nőstényét ábrázolja pajzsunk (Smith 1950; Stebbins 1966).

A nagy ív alatt balról egy villás farkú, fekete madárformát láthatunk, amelynek testén fehér és vörös mintázat van. Jobbról pedig a türkizszínű szitakötő figurája biztosítja a szimmetriát. A szitakötő fejéből egy kék és egy vörös cikcakkvonal ágazik ld. A sájenek hiedelemvilágában a villás farkú fecskék a Mennydörgéssel vannak szövetségben, míg a szitakötők – amelyek időnként spirálisan kavargó oszlopokban vadásznak – a Forgószéllel állnak szövetségben. A fecske és a szitakötő együttes jelenléte a szemlélőt a Mennydörgés és Forgószél azon örök harcára emlékezteti, melyet a Vízalatti Szörny ellen vívnak – őt esetünkben az aligátorteknős, az észak-amerikai folyók és tavak legagresszívabb ragadozója képviseli. Ez a kozmikus méretű küzdelem a sájen vallásos gondolkodás egyik alapvető teológiai toposza.

Stíluskritikai szempontból mindhárom pajzs festése ugyanazon jegyeket mutatja a madarak, pillangók és teknősök ábrázolásában. Minden pajzson vannak madárfigurák, és kettőn találunk pillangókat, gyíkokat és teknősöket. A Colorado Historical Society pajzsa az, amely az összes motívumot tartalmazza. Az amerikai magángyűjtemény pajzsán nincsenek pillangók, s a dokumentáltan Sánta Bölénybikától származó pajzson nincs se gyík, se aligátorteknős.

Ezek az észrevételek kételyeket támaszthatnának azon hipotézisünket illetően, hogy mindhárom pajzsminta Sánta Bölénybikától származik. Van azonban két lehetséges feloldása is a kompozíciós és motívumeltéréseknek: először is, ezek a pajzsok Sánta Bölénybika személyes látomásának különböző fázisait vagy állomásait ábrázolhatják (ahogyan a tipijei esetében ezt már megfigyelhettük). Másodszor, azok a sámánok, alak pajzsfestés mintát kaptak látomásaik során, egy-egy mintának legalább négy változatát készíthették el, s minden változatot tanítványaik látomása alapján módosíthattak. Ily módon értelmezték s igazították hozzá a tanítványok természetfeletti élményeit saját korábbi, megváltozott tudatállapotban szerzett élményeikhez s a közösségi világképhez (Moore 1974, 1984, 1986).

Ezen a ponton nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy a John W. Painter gyűjteményében levő nyersbőr nyeregtáska festésének központi eleme szintén egy teknősbéka – még ha sokkal stilizáltabb ábrázolási módban is. Provenienciája szerint ez a nyersbőr táska is Sánta Bölénybika tulajdona volt, így ez is megerősíti azt a hipotézisemet, hogy a két aligátorteknősös pajzsot ő álmodta, s talán őis festette. Ugyanebben a magángyűjteményben van azonban még egy tárgy, amely teljességgel alátámasztja értelmezésemet. Ez egy kettős rézgyöngysor, amelyet a bal vagy jobb vállon átvetve viseltek úgy, hogy a gyöngysor alsó hurka a másik kar alatt futott át. Erre a kettős gyöngysorra – több más függelék mellett – két apró üveggyöngyökkel hímzett gyíkfigura van ráerősítve (2. ábra). A két gyík testének eltérő a mintázata. Színezésük és mintázatuk rajzolata szinte pontosan megegyezik az Amerikában ismeretlen helyen levő pajzs festett gyíkjainak mintázatával. A két gyöngyhímzéssel elkészített gyík teljes bizonyossággal a galléros gyík hímje és nőstényeként azonosítható. Ez a lánc is Sánta Bölénybikáé volt, s családjában nemzedékről nemzedékre öröklődött, míg a magángyűjtőhöz került (Painter 1996).

Jól emlékezhetünk rá, hogy a publikált szakirodalomban nem találtunk semmilyen utalást Sánta Bölénybika látomására vagy természetfölötti segítőire. Truman Michelson publikálatlan jegyzetei között a washingtoni National Anthropological Archivesban van azonban egy történet, amely Sánta Bölénybikáról szól. Soha senki nem hivatkozott rá, s nem idézték részleteit sem. Tekintve azonban, hogy sámánunkról nagyon fontos információkat tartalmaz, szeretném teljes terjedelmében idézni. A szöveg első fele egy speciális sámánszertartás, a „shaking tent” egyéni változatát írja le, míg a szöveg második fele pontosan azonosítja Sánta Bölénybika természetfölötti segítőit.

Sánta Bölénybika – igaz történet

Kingfisher mellett történt, negyven évvel ezelőtt [1891-ben].
Kingfishernél, negyven évvel ezelőtt, Sánta Bölénybika összehívott néhány férfit, köztük négy orvosságos embert, akik énekesnek jöttek. Ástak egy gödröt, amely két és fél láb mély [75 cm] és egy yard átmérőjű [körülbelül 1 m] volt.

Sánta Bölénybika beleereszkedett a gödörbe, és leült az aljára. Nyersbőr szíjakkal összekötözték a karját és a lábát. Jobbja felől elébe helyeztek egy nyersbőr csörgőt, egy csontsípot pedig a balja felől. Ezután a férfiak egy nagy követ görgettek a gödör fölé, amelyben ott gubbasztott az összekötözött Sánta Bölénybika. Ezt követően fűzfavesszőkből egy félgömb alakú vázat emeltek a kő fölé, s ráterítettek egy vásznat.

A férfiak ekkor körülülték a kunyhót, s a négy orvosságos ember közéjük telepedett. Az orvosságos emberek a varázsdalokat négyszer elénekelték, s minden dal után pipát szívtak. Mikor az ötödik dalt énekelték, a nagy kő a férfiak körén kívül a földre zuhant. Olyan erővel
ért földet, hogy belerázkódott a talaj. A férfiak nem látták, hogyan került ki a vászonnal letakart fűzfaváz alól, hiszen éjszaka volt, s csak a telihold világított. Sánta Bölénybika kikiáltott a gödörből a férfiaknak, s kérte őket, hogy menjenek oda, s a feje kivételével tapogassák végig a testét. Az emberek találtak egy nyílást a vásznon ott, ahol a háta volt, s azon benyúlva egyenként végigsimogatták a testét. Mindenki érezte, hogy Sánta Bölénybika bölénnyé változott. Bőre olyan volt, mint a bölényé, s testét bölényszőr borította. Bölényfülei voltak, és a fején szarvak. Figyelmeztette a férfiakat, hogy ne érjenek szarvának a hegyéhez.

Miután mindannyian végigtapogatták, visszaültek a helyükre. Az orvosságos emberek újra énekelni kezdtek, és Sánta Bölénybikához eljöttek a szellemek, s kiszabadították kezét és lábát a nyersbőr szíjak szorításából. Ezután az előre elkészített ételt felszolgálták, és minden férfi lakomázott.

Sánta Bölénybika orvosságos táskájában őrzött egy gyíkbőrt, amelyre mindig varázsszert köpött, és a gyíkbőr eleven gyíkká változott.
Őrzött egy nagy, üres aligátorteknős páncélt és egy vidrairhát is. Ha ezekre varázsszert köpött, akkor megelevenedtek, és körbejártak a tipijében.

Ő volt az egyik legnagyobb sájen orvosságos ember. Fiatal korában a homlokán volt két dudor. Ha ezeket a dudorokat megdörzsölte, arca bölényborjú arccá változott, s a dudorokból kicsiny bölényszarvak nőttek” (Michelson 1931; Ms. 3220; Lamé Bull – Kiemelés tőlem).

A fent leírt esemény 1890-1891 táján történt az oklahomai Kingfisher mellett, és bemutatja, hogyan formálta át Sánta Bölénybika azt a sámánszertartást, amely az északi algonkin törzsek között széles körben elterjedt, s amelyet a szakirodalomban „shaking tentrite” néven szokás emlegetni. A sájenek Szent Nyíl szertartása során is sor kerül ennek a megrendezésére (Schlesier 1987:58-62). A Szent Nyíl-szertartás utolsó napján a Szent Nyilak Varázskötegének egyik papja végigcsinálja ennek a jósló szertartásnak egy változatát (Powell 1969,1981 [2.]: 889-890). A tény, hogy Sánta Bölénybika ismerte ennek a rítusnak a titkát, megerősíti azt az adalékot, hogy Hoistah a „Szent Nyilak Varázskötegének ősi rendjével” kapcsolatban emlegette névrokonát, apját vagy valamely nagybátyját, aki a Nyílfelügyelő Papok egyike lehetett. Feltételezhetően apjától vagy nagybátyjától örökölte a képességet és a jogot a szertartás megrendezésére. Az ő szertartásának sajátossága, hogy bölénnyé változott, és a történet tanúsága szerint erre már fiatal korában képes volt.

Gondolatmenetünk szempontjából a legfontosabb információt azonban az jelenti, hogy megtudtuk, volt egy gyíkbőre és egy nagy aligátorteknős páncélja, amelyet életre tudott kelteni. Aligátorteknős és gyík azon a két pajzson is szerepel, amelyet neki tulajdonítok a németországi magángyűjteményben található Sánta Bölénybika-pajzzsal kimutatható stiláris hasonlóság alapján.

Mindhárom pajzsminta – sárga alapszíne miatt – ikonográfiái kapcsolatba hozható Sánta Bölénybika és Fehér Pajzs sárga tipijével. Az írásos források és a tárgyi bizonyítékok alapján minden okunk megvan tehát arra, hogy mindhárom pajzsot Sánta Bölénybika látomásai ábrázolásának tartsuk.

A Truman Michelson gyűjtötte történet Sánta Bölénybikát az egyik legnagyobb sájen orvosságos emberként avagy sámánként azonosította, s nem minden ok nélkül. A Tűztánc vezetője volt, mágus, aki képes bölénnyé változni, aki tipi mintákat és díszes pajzsokat álmodott, és sikeres harci portyákat vezetett. Természetfeletti segítői között ott volt a bölény és a bölényszellem (a bölényszarvú emberalakok Fehér Pajzs tipijén), a párduc, az aligátorteknős, a hím és nőstény galléros gyík, a vidra, a pillangók, a kék szitakötő, valamint több madárfaj. Kétségtelen, hogy erős spirituális alkat volt, aki samanisztikus képességeit és kreatív adottságait szertartásokban, tipi festésekben és pajzsmintákban, családi jelvényben és nyersbőrtáska-festésben demonstrálta. A források egyike sem állítja, hogy ő maga készítette vagy festette volna ezeket a tárgyakat. Nagyon valószínű, hogy a törzsi hagyományoknak megfelelően ő csak a körvonalakat és az utasításokat adta meg – hiszen a gyöngyözött gyíkok vagy a festett nyersbőr táska esetében ez teljesen nyilvánvaló, lévén a gyöngyhímzés és a nyersbőrtáska-festés hagyományosan női munka. Ugyanez vonatkozhat a tipi- és a pajzsfestésekre is. A megfelelő művész kiválasztása után Sánta Bölénybika megszentelte a munkát azzal, hogy elvégezte a szent mozdulatokat, és elmesélte látomását. Csupán a három pajzs mutat stiláris rokonságot, és sejteti, hogy Sánta Bölénybika lehetett a tényleges művész. A sájen törzs szemében azonban ő volt e minták mindegyikének alkotója és tulajdonosa, ezzel együtt különleges jogok birtokosa. Ez azt jelentette, hogy csak neki volt joga ezeket másolni, megújítani, eladni vagy elajándékozni. Ezért tekinthetjük az összes itt vizsgált tárgyat az ő spirituális oeuvre-jének. így cselekedvén, a törzsi művészetről kialakított nézeteinket jelentősen közelítettük az indiánok tényleges művészeti koncepcióihoz. A síksági indián társadalomban az volt a művész, aki létrehozta (megálmodta, megtervezte) a mintát, s nem szükségszerűen az a kézműves, aki elkészítette vagy megfestette azt.

A National Anthropological Archives fotógyűjteményében van egy fénykép, amelyet a déli sájen Sánta Bölénybikaként azonosítanak (lelt. sz.: Cheyenne 330). Erős testfelépítésű, ötvenes éveiben járó férfi tekint a kamerába (3. ábra). Széles arcú, nagy orrú, tekintete átható. Különös fejdíszt visel, amelyet ragadozó madarak tollai ékesítenek, s hat szürke medvekarom van a homloka fölött a sapkára erősítve. Teljesen szokatlan ez a fejdísztípus egy XIX. századi sájen fején. Emiatt meg is kérdőjelezhetnénk a személyazonosságát, azonban a John W. Painter gyűjteményben van egy ovális formátumú, kézzel színezett fotográfia, amely ugyanezt a férfit ábrázolja egy asszony társaságában10 (4. ábra). Ez a fénykép is a Sánta Bölénybika-családban öröklődött, a teknősbékás nyersbőr táskával és a gyíkos lánccal együtt. A síksági indián művészet történetében kivételes eset, hogy egy sámán spirituális életművének rekonstruálása után még arcvonásaival is megismerkedhetünk. Nem feledhetjük azonban, hogy ez a ritka kivétel, hiszen a XIX. századi síksági indián művészek és sámánművészek többsége névtelen marad.

Irodalom

  • Barbeau, M. 1960. Indián Days on the Western Prairies. Ottawa, National Museum of Canada.
  • Barrett, S. M. 1913. Hoistah, an Indián Girl. New York, Duffield.
  • Bent, G.: George Bent-jegyzetek. Levelezés George E. Hyde-dal (Publikálatlan). 1906-1917, Yale University Library.
  • Berlo, C. J. 1996. Plains Indián Drawings 1865-1935, Pages from a Visual History. New York, Harry N. Abrams, Inc.
  • Cowdrey, M. L.: Levelezés a szerzővel. 1978-1998.
  • Fagin, N. L. 1988. The James Mooney Collection of Cheyenne Tipi Models at the Field Museum of Natural History. Plains Anthropologist, 33 (120), 261-278.
  • Fawcett, D. M. – Caüander, Lee A. 1982. Native American Painting: Selectionsfrom the Museum of the American Indián. New York, Museum of the American Indián.
  • Glenmore, J. S. – in Timber – Wayne Leman 1986. Cheyenne Topicai Dictionary. Busby, Montana, Cheyenne Translation Project.
  • Grinnell, G. B. 1923. The Cheyenne Indians. 2 kötet. New Haven, Yale University Press.
  • Harner, M. 1980. The Way ofthe Shaman. New York, Harper and Row. (Magyarul: A sámán útja: erő és gyógyítás megváltozott tudatállapotokban. Budapest, 1997, Édesvíz.)
  • Heth, Ch. (főszerk.) 1992. Native American Dance: Ceremonies and Social Traditions. Washington, D. C., Smithsonian Institution Press.
  • Hodge, Fr. W. (szerk.) 1907. Handbook of American Indians North of Mexico. 2 kötet. Bureau of American Ethnology Bulletin 30. Washington, D. C., Government Printing Office.
  • Hyde, G. E. 1967. Life of George Bent. Szerk. Savoie Lottinville. Norman, University of Oklahoma Press.
  • Leman, W. (szerk.) 1987. Náévahóo’ohtséme/We Are Going Back Horné: Cheyenne History and Stories. Winnipeg, Algonquian and Iroquian linguistics. Memoir 4.
  • Maurer, E. M. 1992. Visions ofthe People: A Pictorial History ofPlains Indián Life, Minneapolis Instituteof Árts.
  • Michelson, Tr. 1931. Personal Narraüves and Legends Written by Southern Chetjenne Indians (Publikálatlan). Washington, D. C, National Anthropological Archives. -1932. The Narrative of a Southern Cheyenne Woman. Smithsonian Miscellaneous Collections, 87 (5), 1-13.
  • Mooney, J.: Cheyenne Field Notes (Publikálatlan). Washington, D. C, 1902-1906, National Anthropological Archives. -1907. The Cheyenne Indians. American Anthropological Association Memoir, 1, 357-442.
  • Moore, J. H. 1974. A Study ofReligious Symbolism Among the Cheyenne Indians. PhD-disszertáció. New York University. Ann Arbor, University Microfilms. -1984. Cheyenne Names and Cosmology. American Ethnologist, 11 (2), 291-312. -1986. The Ornithology of Cheyenne Religionists. Plains Anthropologist, 31 (113), 177-192. -1987. The Cheyenne Hátion: A Social and Demographic History. Lincoln, University of Nebraska Press.
  • Nagy, I.1994a. A Typology of Cheyenne Shield Designs. Plains Anthropologist, 39 (147), 5-36. 1994b. Cheyenne Shields and Their Cosmological Background. American Indián Art Magaziné, 19 (3), 38-47,104. -1995. Art Historical Research ofNaüve American Shield Designs: the Cheyenne Casestudy. Kiadatlan kandidátusi értekezés. -1997a. Lamé Bull, the Cheyenne Medicine Man. American Indián Art Magaziné, 23 (1), 70-83. – 1997b. „The Black Came Over the Sun…” Lamé Bull’s Spiritual Oeuvre. Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok, Studia Históriáé Literarum et Artium, 1., 59-93. Szeged, Móra Ferenc Múzeum.
  • Painter, J. W. 1992. American Indián Artifacts: The John Painter Collection. Cincinnati, George Tassian Organization, Inc., Publishers; uő: Levelezés a szerzővel. 1993-1998.
  • Petersen, K. D. 1971. Plains Indián Art From Fort Marion. Norman, University of Oklahoma Press.
  • Petter, R. 1915. English-Cheyenne Dictionary. Kettle Falls, Washington, Mennonite Mission.
  • Powell, P. J. 1969. Sweet Medicine: The Continuing Role ofthe Sacred Arrows, the Sun Dance, and the Sacred Buffalo Hat in the Northern Cheyenne History. 2 kötet. Norman, University of Oklahoma Press. – 1981. People ofthe Sacred Mountain. 2 kötet. New York, Harper and Row.
  • Schlesier, K. H. 1987. The Wolves ofHeaven: Cheyenne Shamanism, Ceremonies, and Prehistoric Origins. Norman, University of Oklahoma Press.
  • Schukies, R. 1993. Red Hat, Cheyenne Blue Sky Makerand Keeper ofthe Sacred Arrows. Münster-Hamburg, Lit Verlag.
  • Smith, H. M. 1950. Handbook of Amphibians and Repülés of Kansas. Lawrence, University of Kansas.
  • Sommarström, B. 1989. The Sami Shamans Drum and the Holographic Paradigm Discussion. In Shamanism, Pást and Present. 1. Budapest-Los Angeles, MTA Néprajzi Intézete-International Society for Trans-Oceanic Research, 125-144.
  • Stebbins, R. C. 1966. A Field Guide to Western Repülés and Amphibians. Cambridge, The Riverside Press.
  • Worlds Apart 1984. Indians and Whites in Nineteenth-Century Colorado. Denver, State Historical Society of Colorado.

Jegyzetek

  1. Jelen tanulmány átdolgozott és kiegészített változata az 1997-ben, az American Indián Art Magazine-ban, angol nyelven megjelent Lamé Bull, a Cheyenne Medicine Man című cikkemnek (Nagy 1997a). Ugyanabban az évben a szegedi Móra Ferenc Múzeum Irodalom- és művészettörténeti tanulmányok című kötetében jelent meg a tanulmány teljes angol nyelvű változata, amelyben az összes, általam használt publikálatlan James Mooney és Truman Michelson jegyzetét teljes terjedelmében közlöm (Nagy 1997b). Kutatásaimat 1993-1994-ben egy Smithsonian Predoctoral-ösztöndíj, 1998-ban pedig egy Fulbright-vendégprofesszori ösztöndíj tette lehetővé.
  2. Az algonkin nyelvet beszélő sájen (ang.: cheyenne) törzs a nyelvcsalád úgynevezett „nyugati” vagy „síksági” csoportjához tartozik az arapaho, atszina és feketeláb törzsekkel. A sájen nemzet etnogenezise során több, egymással nyelvrokonságban lévő csoport egyesüléséből keletkezett. Ezek közül a legjelentősebb a tulajdonképpeni sájen (vagy tsistsistas) és aso’taeo’o (vagy szutaio). Ma a sájeneknek egy déli és egy északi csoportja él Oklahomában és Morfarában. Ez a kettéválás az 1830-as években indult meg, s a síksági indián háborúk befejeztével (1890 táján) zárult le. A sájen etnogenezis legrészletesebb vizsgálatát John H. Moore (1987) végezte el.
  3. A tipi a nomád, bölényvadász síksági indiánok kúp alakú lakóhelye. A kúp alakban összekötözött rudakra meghatározott szabásminta alapján kiszabott és összevarrt bölénybőr vagy vászonpalást került. Ennek a kúppalástnak a külső felére kerülhettek heraldikus jellegű festések.
  4. A Szent Nyilak Varázskötege a sájen nép tsistsistas ágának paraphernáliája, melyet a törzs kultúrhérosza hozott el a Szent Hegy mélyéről. Mind a mai napig őrzi a törzs vezetői által kijelölt Szent Nyílőrző (Powell 1969,1979,1981; Schukies 1993).
  5. Péter J. Powell kutatásai alapján kijelenthetjük, hogy az 1950-es, 1960-as években élt idős sájenek nem emlékeztek arra, hogy Sánta Bölénybika néven lett volna bárki is Szent Nyílőrző (Powell 1969,19792: 859-860). A Szent Nyilak Varázskötegének és Sánta Bölénybikának a kapcsolatára az egyetlen forrás Hoistah életrajza, mely az 1800 és 1840 közötti állapotokat írja le. Ebben az időszakban a Szent Nyílőrző egy Fehér Mennydörgés (vagy Fehérre Festett Mennydörgés) nevű férfi volt, amiből az következik, hogy a Hoistah által említett idősebb Sánta Bölénybika csak a négy Nyílfelügyelő Pap egyike lehetett. Ez a pozíció magyarázatot ad az ifjabb Sánta Bölénybika-tanulmányunkban később leírandó sámánszertartásra.
  6. Ezúton szeretném Michael L. Cowdreynak megköszönni, hogy felhívta figyelmemet erre a tényre, s megküldte a Bent-Hyde-levelezés vonatkozó részeit.
  7. Sasorrú Mennydörgés (ang.: Román Nőse Thunder; sájen: Vóo’xénéhe) (1855-1917) Mooney egyik fontos adatközlője, aki anyai ágon rokonságban állt Harvey Whiteshielddel, mert mindkettőjük édesanyja egy 1874-ben elhunyt déli sájen varázsló, Szakáll (sájen: Me’hahtsé) leánya volt. Sasorrú Mennydörgés is floridai hadifogoly volt 1874-1878 között.
  8. Heveskese-nehpaho ‘kese csoport a sájen törzs déli ágának legjelentősebb csoportja volt. Nevük azt jelenti „Égett Főütőér” (Grinnell 1923 [I.], 93-94).
  9. A Heevahetane csoport a törzs déli ágának második legjelentősebb egysége volt. Nevük jelentése .Szőrkötél Emberek” (Grinneli 1923 [L], 94).
  10. A tanulmány angol nyelvű publikálásának idején még nem tudtam semmit Sánta Bölénybika feleségéről. 1998-as Fulbright-ösztöndíjam idején alkalmam volt áttanulmányozni az 189l-es déli sájen rezervátum teleklistáját (Allotment List), amelyen Sánta Bölénybika feleségének neve „Bull Behind Woman”-ként („Bika Mögött Asszonyaként) szerepel. Ekkor négy gyermekük volt, két fiú (Gordon Lamé Bull 17 éves, Howling Water 11 éves) és két leány (Marié Lamé Bull 14 éves, Greasy Woman 6 éves).

Ezt olvastad már?

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente: Hallucinációs módosult tudatállapotok

Móró Levente a tudatkutatás témájában írt friss doktori disszertációjának magyar nyelvű előadása, melynek címe: Hallucinációs módosult tudatállapotok