FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK!!! FONTOS!!!
Kezdőlap > Hírek > Szent Növények (részlet Nevill Drury – Samanizmus című könyvéből)

Szent Növények (részlet Nevill Drury – Samanizmus című könyvéből)

A szent növények – növények, amelyek víziókat és hallucinációkat keltenek – a világ számos területén központi helyet foglalnak el a samanizmusban. A mai nyugati városlakónak a pszichotropikus eszközökkel előidézett látomások ideája aberrációnak tűnhet, sőt talán egyfajta dekadenciának, visszaesésnek. A hatvanas évek elején, amikor a pszichedelikus (a tudat korlátait fellazító) szerek használata elterjedt, az újságok gyakran írtak az olyan drogok által „mesterségesen” kiváltott misztikus epizódokról, mint az LSD és a psilocybin. Megfigyelték, hogy az ilyen drogok minden esetben torzulást okoznak, összemossák a való és az irreális határait.

A sámán ősi világában ennek épp az ellenkezője igaz. Itt a szent növényekről azt hiszik, hogy azok megnyitják az égbolt kapuit, érintkezést tesznek levetővé az istenekkel és szellemekkel, és bejárást biztosítanak egy, a földinél emelkedettebb valóságba. Az ecuadori jivarók például az ismert világra azt mondják, hazugság”. Csak egy valóság létezik – a természetfölötti világa.

Szent Növények Részlet Nevill Drury - Samanizmus című könyvéből
Szent növények – a mitikus látomások kapuja (Martin Carey rajza) Aquarian Angel)

Viszonyulásunkat az efféle dolgokhoz a modern nyugati társadalomban nyelvünk tükrözi. Maga a „drog” szó is élénken színezett terminus, és gyakran olyan cselekvésekhez társítják, melyeket a közfelfogás helytelenít. Következésképpen a „drogélmény”, ha nevezhetjük így, nem olyasvalami, amit korunk nyugati kultúrája a maga teljességében értékel. Az átlagember némi különbséget tesz a samanizmusban is használt szent vagy pszichedelikus szerek és az élvezeti célokra, menekvésre vagy fájdalom csillapítására szolgáló drogok/kábítószerek között, amelyek a jelenkor városi életéhez szorosan hozzátartoznak.

Tanulságos, a mai ember gondolkodását a sámán szemszögéből megvilágító anekdotával szolgál Peter Furst Hallucinogens and Culture (Hallucinogének és kultúra) című könyvében. Furst jelen volt, amikor egy újságíró a pejotot „drognak”

nevezte egy huichol sámán előtt. A sámán kimérten csak ennyit mondott: „Az aszpirin drog, a pejot szent.”1

Ezért a samanizmusban használt hallucinogén (hallucinációt előidéző) növények fogalma némi pontosításra szorul. Míg a meghatározás természetéből adódóan az ilyen növények toxikusak – amennyiben ezen olyasmit értünk, ami határozz biodinamikus hatást gyakorol a testre -, ez még nem jelenti azt, hogy egyben mérgezőek is, bár néhányuk (például a Datura vagy Sophora secundiflora) bizonyos dózisban már az. Amennyire tudjuk, a samanizmusban alkalmazott hallucinogén növények egyike sem okoz függőséget. Fontos azt is megjegyeznünk, hogy ezek a növények nemcsak a kedélyállapotot módosítják, hanem drámaian és nemegyszer gyökeresen megváltoztathatják az érzékelést is. A színek felerősödnek, szellemek jelenhetnek meg, a szent növény istennek tetszhet az őt szertartásosan segítségül hívó sámán előtt, s talán kozmikus híd vagy füstcsatorna tűnik fel a sámán látomásában, lehetővé téve számára, hogy az égbe emelkedjék. Bárhogy nézzük is, a szent növény egy olyan tartományba vezet, amely egyszerre félelmetes és csodálatos, és ezt a vállalkozást nem veszik félvállról. Tehát ebben a vonatkozásban a hallucinogén növények rituális használata nem rekreációs hanem transzformatív célzatú – a személy azért fog a látomáskeresésbe, hogy „tanuljon” vagy „lásson”, nem pedig azért, hogy „álomvilágba meneküljön”.

A pszichológusok számos kifejezést alkottak az olyan szerek körülírására, amelyek ilyen radikális változásokat idéznek elő a tudatban. Dr. Hunphry Osmond angol pszichiáter megalkotta a „tudatot kitágító” avagy „tudatosságot fokozó” jelentésű pszichedelikus szót, ám sokan szívesebben használják a pszichotomimetikus kifejezés: az ebbe a kategóriába tartozó anyagok olyan intenzitású átmeneti pszichotikus állapotok előidézésére alkalmasak, hogy a „látomásbeli” vagy „álombeli” világ teljesen valóságosnak tűnik. Sámánhitű társadalmakban az ilyen élményeket igen nagyra becsülik. A szent növények elmossák a határokat az emberiség, valamint az istenek és szellemek világa között, s az ember bölcsességet és tudást kap tőlük. Az istenek tudnak; a szent növény beszél.

A szent növények pszichotropikus komponenseit általában a növények levelében, kérgében, szárában, virágában, nedvében, gyökerében vagy magjában fellelhető alkaloidák, rezinek, glükozidek és illóolajok tartalmazzák. A természetben előforduló hallucinogén növényekben leggazdagabb két terület Mexikó és Dél Amerika. Ezzel szemben Ázsiában (a védikus India árjai által Soma istenként tisztelt) Amanita muscaria, a maszlag és a marihuana kivételével nem nőnek ilyen fajok. És úgy tűnik, hogy használatuk Afrika és Ausztrálázsia sámánjai körében nem számottevő.

Mexikóban a sámánok által használt legfontosabb növények a pejot, a psilocybe gomba és a hajnalka, míg Dél-Amerikában a legelterjedtebb hallucinogén a Banisteriopsis kúszócserjéjéből készült ital, melyet változóan ayauasca-, caapi- és natema oryajeként ismernek. Az itt használt más növényfajok a San Pedro kaktusz, a hazai dohány, a brugmansias, egy yopo néven ismert hallucinogén tubák és a virola.

Ezeknek a növényeknek a használata évszázadokra, néhány esetben több ezer évre nyúlik vissza. A pejotot például nagyjából ezerkilencszáz évvel az európaiak megérkezése előtt a toltékok már ismerték, míg a San Pedro kaktusz rituális használata – a vele társított, szertartási agyagedényekre festett jaguár motívumok és szellemlények alapján – legalább háromezer éves múltra tekint vissza. A pszichotropikus gombák rituális használata Mexikóban kétségkívül sok évszázaddal megelőzi a hódítást – mint azt a fennmaradt maya „gombakövek” bizonyítják –, míg

a teotihuacáni azték falfestmény, amely- az aztékok előtt szent – hajnalkát vagy ololiuhqui-t megszemélyesítő anyaistennőt ábrázol, körülbelül i.sz. 500-ból való.

A PEYOT

A nevét az azték peyotl szóból kapó híres pejot kaktusz (Lophophora williamsii) volt az első hallucinogén növény, melyet az európaiak Amerikában találtak. Ezt a növényt elsősorban a mexikói Sierra Madre huichol indiánjaival hozzák kapcsolatba, bár ugyanígy használják a kora és tarahumara indiánok, az észak-amerikai kájovák és komancsok, valamint a nemrég megalapított s mára már hozzávetőleg kétszázötvenezer tagot számláló Native American Church hívei.

peyot Szent Növények Részlet Nevill Drury - Samanizmus című könyvéből
Peyot kaktusz

A pejot komplex hallucinogén növény, amely igen sokféle hatás kiváltására alkalmas. Fő alkaloid-összetevője a meszkalin, de közel harminc más pszichoaktív anyagot is tartalmaz. Fogyasztói élénken színezett képeket, a dolgok körüli fényes aurát, súlytalansági érzést, valamint a halláshoz és tapintáshoz kapcsolódó szokatlan érzeteket tapasztalhatnak.

A kaktusz első részletes leírását II. Fülöp spanyol király orvosa, Dr. Francisco Hernandez adta, aki behatóan tanulmányozta az azték gyógyászatot. Ezt írja:

A gumó nagyjából középméretű, s nem ereszt ágakat vagy leveleket a föld fölé, hanem felületéhez apró bolyhok tapadnak, minek következtében arról pontos leírást adni nem tudok. Férfira s nőre nézve egyaránt károsnak tartják. Íze édeskésnek s enyhén csípősnek tetszik.

Úgy mondják, porrá zúzva s fájó ízületekbe dörzsölve enyhet ad. Csodálatos hatásokat tulajdonítanak e gumónak, ha hitelt adhatunk annak, amit ezzel kapcsolatban egységesen állítanak. Akik lenyelik, képessé válnak előre látni s megjövendölni dolgokat.2

Nem meglepő, hogy a Mexikóba érkező keresztény misszionáriusok olyan keményen síkre szálltak a kaktusz ellen a hozzá tapadó „pogány” képzettársítások miatt. Egy pap, Nicholas de Leon atya ezzel fordult a keresztény egyház potenciális híveihez:

Jövendőmondók vagytok? Előre megmondtok eseményeket, olvasva a jelekből, álmot fejtve vagy köröket és alakzatokat nyomozva a víz színén? Virágfüzérrel díszítitek föl a helyeket, ahol bálványaitokat őrzitek? Kiszívjátok a másik vérét? Bolyongtok éjszaka démonokat szólítva segítőtársatokul? Ittátok már a pejotot vagy itattátok azt másokkal, hogy rájöjjetek titkokra vagy megtudjátok, hol rejteznek ellopott vagy elveszett tárgyak?3

Szerencsére a huichol indiánoknak sikerült megmenekülniük a keresztény misszionáriusok térítő befolyásától, még ha a Sierra Madre 1722-ben spanyol uralom alá került is. Ma az indiánok még mindig istenként tisztelik a pejot kaktuszt a Paradicsommal (Wirikuta) társítva a helyet, ahol nő, magát a növényt pedig az Isteni Szarvassal vagy a Szarvasok Urával.

Huicholok – rendszerint tíz-tizenöt fős – csoportjai tesznek zarándokutat minden évben, hogy összegyűjtsék a pejotot, melyet ők Hikurinak neveznek. Egy sámán vezeti őket, aki kapcsolatban állt Tatewarival, a pejot istennel: Tatewari az archetipikus „első sámán”, aki az első pejot-zarándoklatot vezette, és a későbbi sámánok igyekeznek követni az ő példáját.

A távolság Sierra Madre és a kaktusz lelőhelye, a San Luis Potosi magasföld között körülbelül háromszáz mérföld, s bár ezt az utat a múltban rendszerint gyalog tették meg, ma megengedetőnek tartják, hogy autóval, busszal vagy vonattal menjenek oda, útközben áldozatokat mutatva be, imádkozva és rituális tisztulási szertartásokat végezve. A sivatagi célállomást, Wirikutát a huicholok „eredetük mitikus helyének” tartják. Amint azt Peter Furst írja:

A szokást nagyon régen, még a mitikus időkben vezették be, amikor a Nagy Sámán, Tűz, akit Tatewarinak, Mi Nagyapánknak neveznek, az ősök isteneit az első pejotkereső útra vitte. Azt mondják, hogy a tűzisten akkor akadt össze velük, amint betegségeikre panaszkodva ültek körben a huichol-szentélyben. Mikor arra kérték, hogy tárja fel betegségeik okát, Tűz, a Nagy Sámán azt mondta, azért szenvednek, mert nem mentek el az isteni szarvas (Pejot) vadászatára Wirikutába, miként az őseik tették, és így megfosztattak a csodás hús gyógyhatásától. Elhatározták tehát, hogy íjat és nyilat ragadnak és követik Tatewarit, hogy „megleljék életüket” a Szarvas-pejot távoli földjén.4

Wirikutában laknak az isten ősök, a kakauyarixik, és a terület szent kaktusza áltla megszemélyesített Isteni Szarvasról úgy hiszik, hogy magát az életet jelképezi. Amikor a zarándoklatot vezető sámán megtalálja a pejotot, kijelenti, hogy „látta a szarvas csapásait”. Majd lenyilazza a kaktusz, mintha az egy vadászatban űzött szarvas volna.

A pejot kaktuszt azután leszedik és szétosztják a zarándoklat résztvevői között. A növényt vagy nyersen fogyasztják, kis darabokban, vagy (a száraz és esős évszakot jelképezendő) áztatva és vízzel elkeverve veszik magukhoz. A huicholok azt mondják, hogy a Szent Szarvas hátán lehet feljutni a Mindenség felsőbb szintjeire, és ő szellemsegítő is, akit gyógyító szertartások alkalmával hívhatnak.

Egy nyugati megfigyelő, a jelenleg Kaliforniában samanista tanulmányi központot vezető Prem Das, leírta azokat az érzeteket, melyeket a huicholokkal közösen fogyasztott pejot váltott ki benne:

Amikor lenéztem a földre, köröskörül pejot kaktuszokat láttam, s úgy tetszett, mintha ezek sajátos belső fénnyel ragyognának. A két gazdagon hímzett huichol pejottartó zsák, melyet viseltem, gyorsan megtelt, és legalább száz különféle méretű pejot kaktuszt tartalmazott. Jócskán ettem még, tovább figyelve a fényes és alakjukat folyton változtató felhőket Wirikuta félelmetes és átható csendjében.

Sírni kezdtem, amint eszembe jutott saját népem, saját fajom atombombáival és rakétáival készen arra, hogy bármelyik pillanatban mindenkit s mindent elpusztítson. Miért, tűnődtem, miért szigetelődtünk és idegenedtünk el annyira csodálatos bolygónk egyensúlyától és szépségétől?

Választ hallottam, mely mintha egyidejűleg több irányból szólt volna, és úgy bukkant fel lelki szemeim előtt, akár egy hatalmas, minden időket magába sűrítő vízió. Emberi lényt láttam kibújni a földből: egy pillanatra megállt, majd ismét beléolvadt. Csupán egy röpke pillanat volt ez, és ebben a pillanatban teljes életünk lezajlott. Aztán hatalmas várost láttam kiemelkedni az alattam elterülő sivatagból;egy pillanatig álltak a falai, majd az egész eggyé vált a sivatag végtelenjével. A növények, sziklák és a föld a lábam alatt ezt mondták: „Igen, valójában ilyen az életed, a város, ahol laksz”. Az egész olyan volt, mintha pejotizált állapotomban képes lettem volna észlelni és fogni a zengést és rezgést, mely körülvett. Azok a belső korlátok, amelyek meghatároztak „engem”, mint a „többitől” – környezetemtől – különálló egységet, eltűntek. Lenyűgöző felismerés ömlött végig rajtam – az, hogy az emberiség és annak valamennyi vívmánya nem egyéb, mint a föld virágai. A kínos probléma, mellyel szemben találtam magam, teljesen megszűnt, hogy helyét egy látomás foglalja el emberekről és vívmányaikról, mint átmeneti formákról, melyek által a Földanya kifejezi magát. Boldogság töltött el; örömömben felkiáltottam, és megköszöntem Wirikutának, don Josénak és a huicholoknak ezt a mélységes áldást.5

PSILOCYBE GOMBÁK

Mexikó „szent gombáinak” létezését a botanika szakértői sokáig kétségbe vonták. 1915-ben William Safford azzal fordult a Washingtoni Botanikus Társasághoz, hogy bódító hatású szent gombák nem léteznek – ezeket összetévesztik a pejottal. Richard Evans Schultes – jelenleg a Harvard Egyetem Természettudományi Tanszékének professzora és a Harvardi Növénytani Múzeum igazgatója – vállalkozott arra, hogy helyesbítse ezt a hibás észrevételt.

1938-ban Schultes Hautla de Jimenez kis városába látogatott a Sierra Mazateca hegységben, ahol a szent gombák példányaihoz jutott, és azokkal tért vissza a Harvardba. Egy protestáns hittérítő és nyelvész, Eunice V. Pike, aki a mazatékok között működött, szintén tudott ezekről a növényekről, és az ő levelei, valamint Schultes helyszíni kutatásairól írt cikkei késztették R. Gordon Wasson nyugalmazott bankárt és feleségét, Valentinát híres „zarándoklatuk” megtételére, hogy közvetlen közelről tanulmányozhassák a szent gombákat. Végül Wasson hozta előtérbe az ügyet egy, a Life magazinban 1957-ben megjelent cikkével, leírva (az ő szavaival): „egy sámáni gomba csodálójának … ámulatát és tiszteletét”.6 Akik netán még nem hallottak Gordon Wasson nevezetes kalandjáról, rövid ismertetőt olvashatnak arról e fejezet későbbi lapjain.

A mexikói sámánok által használt gombák közül legfontosabb a Psilocybe nemzetséghez tartozó Psilocybe mexicana, amely nedves legelőkön terem, bár más, rokon fajtákat ugyanúgy fogyasztanak.

A psilocybe gombák olyan intoxikus állapotot idéznek elő, melyre élénk és színes hallucinációk, valamint szokatlan hanghatások is jellemzők. Utóbbinak tudható be, hogy a mazatékok tiszteletteljesen azt mondják, „a gombák beszélnek”.

Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért birtokában lehetünk a gombákkal végzett helyi szokások költői leírásának Henry Munntól, egy olyan nyugatitól, aki évekig az oaxacai mazatékok között élt és az ottani közösség egy sámánjának és sámánnőjének unokahúgát vette feleségül. Amint azt Munn The Mushrooms of Language (A beszélő gombák) című cikkében írja: „Az őket fogyasztó sámánok feladata a beszéd, ők a beszélők, akik elkántálják és eléneklik az igazságot, ők népük szóbeli költői, a szó doktorai, ők, akik megmondják, hogy mi a baj és hogyan lehet azt orvosolni, a látók és jövendölők, a hangtól megszállottak.”7 A mazatékok mindinkább hajlanak arra is, hogy a helyi néphagyományokat és mitológiákat keresztény hiedelmekkel elegyítsék. Munn szerint a mazatékok úgy tartják, hogy „Krisztus egyszer keresztülsétált… az ős csodás fény és eső hegységeiken – ez Keccalkoatl legendájának egy változata –, és ahová vére, életének lényege lecsöppent, onnan nőttek ki a lelket feltámasztó, a megvilágosultak táplálékául szolgáló szent gombák”.8

A mazaték sámánok a szent gombákat csak betegségek diagnosztizálására használják – arra, hogy kapcsolatba lépjenek a betegséget okozó szellemekkel. Ha nincsen baj, nincs miért enni őket, és a gombákat puszta szórakozásból biztosan nem fogyasztják.

Az aztékok úgy féltek tőlük, hogy teonanacatl-nak nevezték a gombákat, ami „isteni húst” jelent. Ma rituálisan nemcsak a mazatékok használják őket, hanem a pueblai nahua indiánok és a michoacáni tarascanák is – különösen vallási és divináló szertartások során. A gombákat minden esetben éjszaka veszik magukhoz, énekekkel és könyörgésekkel kísért rítusok során. Érdekes módon, bár pszichoaktív gombák Dél-Amerikában is teremnek, úgy látszik, ott nem alkalmazzák őket olyan rituális célokra, mint Mexikóban.

A HAJNALKA

A szulákfélék családjához tartozó Rivea corymbosa hajnalkát az aztékok ololiuhquiként ismerték, és a növényt istenségnek tekintették. Ennek a jól ismert virágzó kúszónövénynek a magja a lizergsav dietilamiddal – közismertebb néven LSD-vel – kapcsolatban álló anyarozs-alkaloidákat tartalmaz. A hajnalka magjának hatása viszont az LSD kiváltotta élménynél rendszerint rövidebb, csupán hat órán át tart. Az émelygést okozó magvak fogyasztása erős fények és élénk színek észlelését, fokozottan jó közérzetet és gyakran mély nyugalmi állapotot és megbékéltséget teremt.

A napjainkban különösen zapoték sámánok által betegségek gyógyítására vagy a jövőbelátás képességének elnyerésére alkalmazott hajnalkamagokat gondosan előkészítik a rituális használatra. Kövön kell őket porrá zúzni, amit aztán hideg vízhez kevernek. A folyadékot ezután ruhán átszűrik és így fogyasztják. Egészben lenyelve a magvaknak nincs hatása, hallucinációk keltése nélkül áthaladnak a testen.

Mint a pejotról, az ololiuhquiról is van egy korai s némileg elfogult leírásunk Francisco Hernandez spanyol orvostól, aki 1651-ben azt írta az aztékokról, hogy „a papok akkor fogyasztották ezt a növényt az önkívület előidézésre, amikor értekezni akartak az istenekkel, és üzenetet kapni tőlük. Ezernyi látomás és sátáni hallucináció jelent meg előttük. Hatását illetően e növény vetekszik a Dioscorides Solanum maniacumával. Meleg helyeken nő a mezőkön”.9

hajnalka ololiuqui Szent Növények Részlet Nevill Drury - Samanizmus című könyvéből
Kerti hajnalka

Mint az várható volt, a hajnalka rituális használatát az aztékok körében a spanyol hódítás után elnyomták, bár az aztékok továbbra is rejtegettek magvakat titkos helyeken, hogy elkerüljék a lelepleződést és a büntetést. Ebben a vonatkozásban fontos még a fejezetben korábban már említett teotihuacánbeli azték falfestmény. A korábban Tlalok esőisten ábrázolásának hitt képet most egy, Xochikeccal termékenység-istennőhöz hasonló és a hajnalkát megszemélyesítő Anyaistennőnek tekintik. Gordon Wasson úgy véli, hogy a virágok azték istene, Xochipilli, „a hallucinogén növények és a virágos álom védőistene” lévén, szintén kapcsolatban áll az ololiuhquivel.

Ironikusan, mintegy a spanyol hódítók képzetében élő „sátáni” asszociációkat ellensúlyozandó, az oaxacai zapotékok most keresztény fogalmakkal jelölik a hajnalka magvait, „Mária Füvének” vagy „A Szűz Magjának” nevezve őket.

A BANISTERIOPSIS CAAPI

A növénytanilg Banisteriopsis caapiként ismert erdei kúszócserje Dél-Amerika kiemelkedő szent növénye. Kérgét megfőzik, hogy olyan italt nyerjenek, amely közvetlen kapcsolatot biztosít a természetfölötti tartománnyal, képessé téve a sámánokat arra, hogy ősökkel vagy segítő szellemekkel érintkezzenek és beavatási látomásaik legyenek.

Az ecuadori jivaróknál a banisteropsisból készült italt natemának mondják; másutt caapi, yaje vagy ayahuasca terminussal illetik – melynek jelentése „lélekinda”.

A banisteriopsis hallucinogén tulajdonságai a – természetfölötti érzékelést stimuláló képességük miatt régebben „telepatin” gyűjtőnéven ismert – harmala- alkaloidák, a harmalin és harmin jelenlétének tudhatók be. Ez a narkotikum sok – mind bennszülött, mind nyugati – fogyasztójában „a lélekutazás” érzetét, valamint erősen színezett és drámai víziók sokaságát kelti. Az ayahuascát használó sámánok találkozásokról számolnak be természetfölötti lényekkel – a konibók azt mondják, hogy segítségével látják a levegőben röpködő démonokat -, és a jivaróknál a sámánoknak hatalmas anakondákról és a trópusi őserdőn végigszáguldó jaguárokról is támadnak vízióik.

banisteriopsis caapi Szent Növények Részlet Nevill Drury - Samanizmus című könyvéből
Banisteriopsis caapi – „lélekinda”

Az igényeknek a fokozott telepatikus képességekre látszólag van némi alapja is. Tomas Roessner amerikai antropológus arról írt, hogy egy, a kelet-perui Ucayali folyó mellett élő törzs tagjai őszintén meglepődtek azon dolgok láttán, melyeket látnoki úton „észleltek” olyan mai nagyvárosokban, ahol valójában még sosem jártak:

(Az indiánok), akik rendszeresen gyakorolják az ayahuasca használatát, időnként összeülnek, és az italt fogyasztva azt javasolják, hogy mindnyájan valami hasonló dolgot lássanak, például: „Gyerünk, lássunk városokat!” Ez úgy lehetséges, hogy az indiánok már megkérdezték a fehérektől, mik azok a furcsa dolgok (aparatos), amelyek sebesen futnak az utcán: már láttak autókat, melyeket természetesen nem ismertek.11

Mindent egybevéve, a banisteriopsis levét arra használják, hogy visszahozzák a betegek lelkét, megtudakolják a szellemektől, az igézet okát, vagy – boszorkányság esetén – a fekete varázsló felvehesse egy madár vagy más alakját, hogy valakinek ártson. Mindamellett a szent szer arra is szolgál, hogy lehetővé tegye a sámánnak a közreműködést saját világa alakításában, az „eggyé válást a Teremtés mitikus világával”. A kolumbiai tukano indiánok sámáni látomásainak alábbi részletei Gerrardo Reichel-Dolmatoff tollából származnak:

A tukanók elbeszélése szerint először meghatározhatatlan mozgó alakzatokat és színeket látnak, majd a kép tisztulni kezd, és jelentős részletek adódnak. Feltűnik a Tejút és a Nap távoli, termékenyítő fénye. Az első asszony kiemelkedik a folyó vízéből, és megszületik az első emberpár. Az őserdő és a vizek állatainak természetfölötti Ura megjelenik, ahogy a vadaknak és a bontakozó növényi életnek – az életnek magának – hatalmas őspéldányai is. A Gonosz forrásai, jaguárok és kígyók, a betegségek és a dzsungel, magányos vadászra lesben álló szellemei ugyancsak megnyilatkoznak. Ugyanakkor hallani ezek hangját, szól a mitikus eposz zenéje, és látni a Teremtés hajnalán táncoló ősöket. A táncokban régtől fogva használatos eszközök, a tollkoronák, nyakláncok, karperecek és hangszerek egytől-egyik láthatók. A közösség most frátriákra oszlik, és a yurupari fuvolák életbe léptetik az exogámia szabályait. E látomásokon túl új „ajtók” nyílnak, és a réseken még újabb ,tán még ennél is mélyebb dimenziók derengnek át. Az indián számára a hallucinációs élmény alapjában a nemiséggel kapcsolatos. Hogy ezt magasztossá tegyék, hogy az erotikustól, az érzékitől a mitikus korral való misztikus egységhez, a méhen belüli szakaszhoz jussanak, ez a végcél, melyet csak kevesen érnek el, bár mind erre törekszenek. Ezt a célt legmegfoghatóbban egy misszionáriusoknál tanult indián fogalmazta meg, aki ezt mondta: „A yaje magunkhoz vétele szellemi coitus;ez az a lelki közösség, melyről a papok beszélnek.”12

Egy alapvetőbb szinten a banisteriopsist csupán hatékony gyógyszernek tartják, a gyógyítás egyik eszközének és módszernek a különleges tudás megszerzésére. A kashinahuák az átélt látomásokat eljövendő dolgok előjelének tekintik, és a szentséget „félelmetes dolognak” látják – olyasminek, amit félelemmel vegyes tisztelet övez. A jivarók ugyanakkor úgy hiszik, hogy segítő szellemeik, a tsentsakok egyedül natema kiváltotta víziókban láthatók, s mivel a betegséget elsősorban gonosz varázslat okozza, a szent szer betekintést enged a baj forrásaiba. Néhány tsentsak szellem egyfajta pszichikus pajzsot is biztosít a mágikus támadások ellen.

A DOHÁNY

Az igazat megvallva a dohány inkább méreg, semmint hallucinogén, bár Dél- Amerika egyes területein a sámánok használják.

A Kelet-Peru esőerdejében élő kampa indiánok mint sámáni szentséget keverik a dohányt és ayahuascát, viszont a dohányt magában erőforrásnak tekintik. A dohány és a banisteriopsis éjszakai szertartások során használt keveréke megváltozott tudatállapotot eredményez, melyben a sámán hangja titokzatos jelleget ölt. Amint a sámán énekelni kezd, lelke valamely távoli helyre távozhat, de maguk a szavak a szellemekéi – a révület közvetlen kommunikációt tesz lehetővé. „Amikor a sámán énekel, csak azt ismétli, amit a szellemek énekében hall – írja Gerald Weiss – , csupán velük együtt énekel. Szellem sosem szállja meg, mert a kampa kultúrához nem tartozik a megszállottság hiedelme.”13

Az alábbi sámánének azt mutatja, hogy a dohányt saját jogán tisztelik:

Dohány, dohány, tiszta dohány, Onnan jön, hol a Folyó ered Kaokiti, a sólyom hozza el neked Virágai szállnak, dohány
Azért jön, hogy segítsen neked (vagy nekünk), dohány
Dohány, dohány, tiszta dohány Kaokiti, a sólyom az ő ura

A venezuelai warao indián sámánok eközben napokig böjtölnek, majd erős helyi dohányból készült óriási szivarokat szívnak a kábulat önkívületi állapotának kiváltására. A waraók úgy hiszik, hogy a földet víz veszi körül, és mind a földet, mind az óceánt égbolt takarja. A négy égtájon, valamint a főégtájak közötti pontokon az égbolt hegyvonulatokon nyugszik, és Szellem Uralkodók (Kanobók) lakják ezeket a világvégi hegységeket.

A pap-sámán vagy wishiratu fel tudja keresni ezeket a szellemeket a dohány kiváltotta révületutazások során, még ha maga az út olyan akadályokkal és veszedelmekkel van is teli, hogy az ember aligha szívesen vág neki. A sámán először elutazik a manaca pálmához – az összes wishiratu sámánfájához –, aztán egy tórendszerhez utazik, ahol olthatja szomját és megtisztulhat. Ezt követően át kell vágnia egy szakadékon, ahol jaguárok, aligátorok, cápák és lándzsás démonok fenyegetik azzal, hogy elpusztítják. Valószínűleg csábító asszonyokkal is találkozik, akiknek ellen kell állnia, meg egy horgas csőrű, csapkodó szárnyú hatalmas sólyommal. A sámánnak anélkül kell elhaladnia mellettük, hogy elcsábulna vagy megijedne – csak ekkor ér célja közelébe:

Végül a sámánjelöltnek át kell jutnia egy roppant fatörzs folytonosan nyíló és záródó ajtókkal felszerelt odván. Vezetője és kísérője hangját a törzs túloldaláról hallja, mert ez a szellem már túljutott a veszélyes szakaszon, és most arra bátorítja a rémült újoncot, hogy kövesse az ő példáját. A jelölt beugrik a csapódó ajtókon, és körülnéz az odvas fa belsejében. Odabent hatalmas kígyót pillant meg négy színes csáppal és kiöltött nyelvének hegyén tüzesen izzó gömbbel. Ennek a kígyónak van egy hüllőtestű és emberfejű szolgája, aki a sikertelenül járt újoncok csontjait takarja el éppen az útból.

A jelölt kirohan, és a mindenség peremén találja magát. Oltalmazó kanobója hegye ott magaslik előtte. Itt majd kapni fog egy kis saját házat, ahová jövendő révületeiben elmehet tanácsot kérni a konobótól, s ahol végül földi sámánléte sikeres befejeztével örökké élni fog.14

SAN PEDRO KAKTUSZ

Legalább háromezer éves rituális szentségi múltjával a San Pedro kaktusz (Trichocereus pachanoi) egyike Dél-Amerika legősibb mágikus növényeinek. Már a spanyolok látták, amint perui sámánok e növény nedvéből készült italt fogyasztottak, és lényegét tekintve ez a szokás még mindig él. Ma a kaktuszt felszeletelik, nagyjából hét órán át főzik vízben, majd látomások előidézésre fogyasztják. Peruban egyszerűen San Pedróként ismerik, Bolíviában Achumaként. A sámánok által piacokon vásárolt kaktusz meszkalint tartalmaz, ami először álmossá és fásulttá tesz. Ezt azonbna a szellemi képességek feltűnő világossága követi. Végül pedig fogyasztója az időben és térben való szabad mozgás telepatikus érzetét tapasztalhatja meg.

A perui és bolíviai sámánok a kaktuszt szellemekkel való érintkezésre, betegségek gyógyítására, a fekete mágia ártó hatásainak elhárítására és jövendőmondásra használják.

 

EDUARDO CALDERÓN – PERUI GYÓGYÍTÓ

Kétségkívül adósai vagyunk Douglas Sharon antropológusnak, amiért napvilágra hozta Eduardo Calderón perui sámán gyakorlatát, akinek világképe keresztény és ősi indián elemeket egyaránt tartalmaz, és aki San Pedro kaktuszt használ munkája során. Sharon először 1965-ben találkozott Eduardo Calderónnal, és 1970-ben a tanítványa lett. Ennek eredményeképpen most nemcsak Sharon antropológiai beszámolói állnak rendelkezésünkre Calderón mágikus univerzumáról, hanem egy 1978-ban befejezett egyedülálló dokumentumfilm, az Eduardo the Healer (Eduardo, a gyógyító) is.

Calderón 1930-ban született Trujillóban, és egy spanyolul beszélő római katolikus családban nőtt fel. Kezdetben azt remélte, hogy vallástörténetet vagy orvostudományt tanulhat. Később kőművesként keresett pénzéből Limában elvégzett egy képzőművészeti kurzust, és a rákövetkező években felváltva dolgozott mint tonhalhalász és keramikus, ősi agyagedényekről készítve másolatokat turisták számára. Azonban mindkét nagyapja curandero volt a perui Andokból, így nem meglepő, hogy Eduardo belső sóvárgást érzett e világ után. Sharon szerint Eduardo különös álmokat látott, melyek sürgették, hogy „készüljön fel”. Huszonkét éves korában egy népi gyógyító kúrálta ki egy nyavalyából – miután a hagyományos kezelés eredménytelennek bizonyult.

Eduardo szellemi fejlődésére még második feleségének nagybátyja gyakorolt hatást: ez a férfi szintén curandero volt, és San Pedrót valamint mesát – különféle mágikus „erőtárgyakat” tartalmazó oltárt – egyaránt használt. Huszonnégy éves korában Eduardo a nagybácsi inasa lett, és egy alkalommal elhívták, hogy a tanult sámáni módszerrel kezelje egyik beteg unokatestvérét. Ezután már joggal mondhatta magát curanderónak.

A San Pedro kaktuszt elsősorban a Huancabamba környéki területen termesztik a Perut és Ecuardort elválasztó határ mentén, és sok sámán zarándokol el ide, hogy elnyerje a szentséget. Mások barátokat küldenek maguk helyett. A vékonyabb kaktuszokat részesítik előnyben, ezeket a kenyérhez hasonlóan szeletelik, és órákig főzik vízben. A főzethez rendszerint semmi más nem adnak, bár egyes sámánok a San Pedrót adaturával keverik. Calderón úgy hitte, hogy a kaktusznak és a mágikus füveknek általában nagy sámáni értéke van: „A füveknek saját szellemeik

vannak – mert ők beszélnek (és) irányítják a curandero tevékenységeit az éjszakai szeánsz alatt … (a szellemek) tanácsokkal láthatják el vagy figyelmeztethetik őt.”15

Mindamellett Calderón azt is hitte, hogy a gyógyító erőt sugározhat növényekbe, az ember szellemi és lelki tulajdonságaival töltve fel őket. A San Pedro és más mágikus növények „biztosítják a közeget, mellyel (a gyógyító) kapcsolata a földdel kölcsönös energiaáramlásban megújul”.

Eduardo gyógyító szeánszainak egyik legizgatóbb mozzanatát a mesa jelentette. Ennek a mágikus oltárnak a jó és a rossz zónáit jelképező két „mezeje” volt, valamint egyfajta középtere – egy semleges sávja, ahol a szembenálló erők kiegyensúlyozódtak. A mesa ellentétes pólusai meghatározóak voltak Eduardo gyógyító erejére nézve, mert mindegyik zónához különböző jelképes értelemmel felruházott tárgyak tartoztak. A Sátánnal társított kisebb, bal kéz felőli sávot például három démon őrizte, míg a Krisztus uralta jobb oldali sávban a pozitív mágiát jelképező tárgyak sorakoztak – szentképek, szenteltvíz, különféle illatszerek, San Pedro-főzettel megtöltött üvegcsék. Krisztusnak szintén nyolc támasza volt, beleértve Szent Pál és idősebb Szent Jakab pallosát. A középső mezőt azután a mágikus semlegesség tárgyai díszítették – egy varázsfüveket tartalmazó üvegedény, egy kristálytükör és az adott zónát uraló Szent Ciprián szobra.

Douglas Sharon szerint az oltáron álló kultikus tárgyak „egy saját erő gyűjtőpontjául szolgálnak. Ezek együtt (Eduardo) saját belső szellemi erejének vetületét adják, amely mindannyiszor aktiválódik, valahányszor a mesa-hatás a hallucinogén San Pedro-főzet ivásával kapcsolódik össze.”16

A gyógyító szeánsz éjszaka veszi kezdetét. Eduardo különböző szertartásokat végez este tíztől éjfélig, és a diagnózis felállítása a San Pedro látnoki hatásai segítségével akár hajnal négyig is elhúzódhat. A hét bármelyik napja alkalmas a gyógyító szertartásra, kivéve a hétfőt, amikor a purgatóriumban időző holt lelkek valószínűleg a vidéket járják.

Az éjfélig eltartó szertartásos énekeket és segélykéréseket követően valamennyi jelenlévő iszik a San Pedro levéből. Eduardo, a curandero számára ez főzet „aktiválja” a mesa tárgyait, képessé téve őt arra, hogy „lássa” a kliensét sújtó gonosz varázslat vagy balszerencse okát. Amint a rossz oka ezen a mágikus úton lelepleződött, azt rituálisan el lehet űzni.

Eduardo egészen pontosan elmagyarázta Sharon Douglasnak, miként hívta segítségül először a gyógyhatást:

Köszöntöm az ősöket, a hatalmasokat, a férfiakat, akik az ősidőkben éltek … az ő szellemi erejükért, hatalmukért, nagylelkűségükért, és a szenteket az ő … szellemükért, személyükért … az ő nagy tehetségükért mint filozófusok, írók, költők …, (úgy)hogy eszükkel majdan segítsenek kinyomozni ezeket a kellemetlenségeket (vagyis a páciens gondjainak okát), hogy megoldást találjak. Mindig segítségül hívom az ősöket, brujókat, curanderókat, akik már meghaltak (és) akik még élnek, szólítva szellemüket, személyüket. Ők olyan tanácsokkal látnak el, amelyek kihozzák az illetőt az önkívületből, eltérítik a rossz útról, amelyet tán most követ. Ezért Szent Ágostont, Mózest, Salamont, Szent Cipriánt, Szent Pált (is) szólítom, hogy segítsenek a kétség pillanataiban.17

Mindamellett az ő tanultságával és amiért olyan nyelven tudott érintkezni Sharonnal, melyet az megértett, Eduardo azt is elmagyarázta, hogy a San Pedro képessé teszi őt a „látásra” és egy „hatodik érzék” megnyitására – így téve lehetővé számára, hogy közvetlenül belelásson páciense lelkébe:

A tudattalan (az emberi) legkiválóbb része … amolyan tarisznyaféle, amelyben az egyén valamennyi emlékét …., mindahány tapasztalatát … elraktározta. Az embernek törekednie kell arra …, hogy „kiugrassza” a személyiséget a tudatból. Ez a curanderismo fő feladata. A varázsfüvek és –énekek, valamint a probléma gyökereinek keresése által a személy tudatalattija kinyílik, akár egy virág.

Sharon nagyon tömören összegzi a gyógyítás folyamatát is. „E tényekből kiderül – írja -, hogy a hallucinogén San Pedro kaktuszt olyan katalizátornak tekintik, amely képessé teszi a curanderót arra, hogy működésbe hozza valamennyi érzékét; kivetítse szellemét vagy lelkét; felmenjen vagy alászálljon a természetfölötti birodalmakba; azonosuljon és megküzdjön a betegség okozóival … egy szóval, hogy >>lásson<<.19

GORDON WASSON ÉS A SZENT GOMBÁK

R. Gordon Wasson számára a sámáni zarándoklat ideje későn jött el. Az 1989-ban született Wasson újságírói és pénzügyi pályafutása csúcsán a J. P. Morgan & Co. alelnöke lett New Yorkban. Wasson és orosz származású felesége, Valentina olvasták Richard Evans Schultes helyszíni beszámolóit Mexikóból és elbeszélgettek Eunice V. Pike-kal a mazaték indiánok szent gomba-szertartásairól. Úgy lett tehát, hogy 1953 és 1955 között három alkalommal – saját szavaikkal élve – „Gált kereső zarándokként” Mexikóba mentek, hogy megnézzék, tudnak-e közvetlen bizonyítékot találni a szent gombák használatára.

Wassonék úti kalauza a mazatékokat sok évig tanulmányozó ausztrál Robert Weitlaner volt, aki elkísérte őket első, öszvérháton megtett útjukra a Sierra Mazatécához. A férfi későbbi útjain is a házaspárral tartott.

1955 júniusában Wassonék lányuk, Mása és egyik barátjuk, Allan Richardson fényképész társaságában Hautla városába érkeztek. Miután egy ideig azon tűnődött, miként is vehetné fel a kapcsolatot a sámánokkal – akik feltételezhetően titokban, az idegeneket maguktól távol tartva működtek –, Wasson érintkezésbe lépett egy városi hivatalnokkal, Cayetano Garciával, hogy megkérdezze, nem tud-e valakit, aki bevezetné őt a szent gombák vagy – ahogy azt a mazatékok ismerték – a ntixitjo titkába, és meghívta Wassont otthonába a délutáni szieszta idejére.

Miután Wasson és Allan Richardson megérkezett, elvitték őket egy közeli vízmosáshoz, ahol a szent gombák egy cukornád-malom szennyvízét elvezető csatornában nőttek. A látogatók dobozba tettek néhány gombát, és visszatértek Garcia házába.

Garcia ekkor azt tanácsolta Wassonnak, hogy tolmácsként közreműködő öccse, Emilio kíséretében keressen fel egy híres sámánnőt, Maria Sabinát, akitől talán segítséget remélhet. Az asszony szerencsére kötélnek állt, és megígérte, hogy sötétedés után eljön Cayetanóhoz.

Akkoriban Maria Sabina ötvenes éveiben járt és mint una Senora sin mancha – egy makulátlan asszony – már elnyerte a mazaték közösség nagyrabecsülését. Ez volt első éjszakája annak a számos egymást követő virrasztásnak, vagy verladának, melyben ő, Gordon Wasson, Allan Richardson és más helybéli lakosok közösen részt vettek.

Azon a bizonyos éjszakán, Maria Sabina érkezését követően, együtt fogyasztották el a szent gombákat. Mivel a mazatékok tisztelettel tekintenek a gombákra, síri csendben vették magukhoz őket egy kis oltár előtt. Cayetano apja, don Emilio tanácskozni kívánt a szent gombákkal bal alkarjáról, melyet valami megfertőzött, de Wasson számára ez egy sokkal egyetemesebb beavatási élmény volt. Nemcsak a gombák fanyar ízét élvezte különösen, hanem valamivel éjfél előtt

nyilvánvalóan jelentkeztek rajta a további hatások is. Végül, amint Wasson írja, „teljesen és visszavonhatatlanul a hatalmukba kerítették őt”:

Nincs találóbb kifejezés annak leírására, amit éreztem, mint hogy az egész olyan volt, mintha lelkemet kiemelték volna a testemből, és egy űrben lebegő ponttá alakították volna, mely maga mögött hagyta a porhüvelyt, a testemet. Testünk ott hevert, míg lelkünk a magasban szárnyalt…

Először szögletes, kerek geometriai mintákat láttunk, élénk színekben, amilyenek szőttesek vagy szőnyegeket díszítenek. Azután a mintázatok építményekké alakultak a lehető legharmonikusabban és – ügyesebben megtervezett kolonnádokkal és architrávokkal, fejedelmi pompával ékeskedő, kis zárt belső udvarokkal, valamennyi az arany, ónix és ében ragyogó színeiben, oly bőkezű pompában, amilyet emberi szem még nem látott. Valamely oknál fogva ezek az építészeti látomások keletiesnek tűntek, bár magamban megállapítottam, hogy egyetlen konkrét keleti ország stílusában sem lehetne besorolni őket. Nem voltak sem japánok, sem kínaiak, sem indiaiak vagy mohamedánok. Mintha inkább a Biblia látnokai által leírt képzeletbeli építmények világához tartoztak volna. Ez újonnan felfedezett világ esztétikájából az attikai egyszerűség kiszorult: itt minden mérhetetlenül díszes volt.

Egy pontnál a hold sápadt fényében az asztalon álló csokor egy, csupán a mitológiából ismert állatok húzta, pompás kelmékbe öltözött nőt hordozó császári jármű, győzelmi szekér méreteit és alakját vette fel. Tágra nyílt szemmel figyeltük a végtelen sorban következő, egymásból kibomló látomásokat. Az az érzésünk támadt, hogy szerény kunyhónk falai eltűntek, hogy korlátait levetett lelkünk az űrben lebeg isteni szellőktől simogatva, az égiek mozgásától áthatottan, amely a gondolat szárnáyn bárhová elrepít. Most már világos volt, miért modta azt don Aurello 1953-ban, s mondták mások is, hogy a gombák le llevan ahi donde Dios esta – oda visznek el, hol Isten lakik. CDsak amikor tudatos erőfeszítéssel megérintettem Cayetano házának falát, jutottam vissza a szobába, ahol mindnyájan tartózkodtunk.

Minden egyes velada alkalmával – Wasson kettőn vett részt 1955-ös hauatlai tartózkodása során – Maria Sabina tizenhárom pár gombát vett magához, míg a többi jelenlévő egyenként öt vagy hat párat. Maria Sabina elmagyarázta Gordon Wassonnak, hogy a velada célja képessé tenni a pácienst, hogy beszéljen a sámánnal valamiről, ami aggasztja – betegségről, tolvajlásról, valamilyen veszteségről vagy egy baleset okairól. A velada alatt aztán a gombák a sámán hangján beszélnek – a szó szoros értelmében a gombák „mondják ki a szót”. A kinyilatkoztatásokat aztán közlik a pácienssel.

Hogy elérje ezt az égiektől ihletett párbeszédet, Maria Sabina – és hozzá hasonlóan leánya, aki ugyanannyi gombát fogyaszott és segítőként közreműködött – először mind mazaték, mind spanyol nyelven dúdol és énekel. Aztán hívják a szent gomba szellemeit. Maria maga ismertette a szent mámor hatását: „Látom alászállni az Igét, lejönni odaföntről, mintha a szavak a mennyből potyogó apró, fényes tárgyak lennének. Az Ige a Szent Oltárra hull, a testemre: kezemmel elkapom azt, Szóról Szóra”.21

Maria Sabina hangsúlyát az „Igén” alátámasztja Henry Munn is, aki, mint azt már láttuk, hasonlóképpen utal a mazatékok „beszélő gombáira”. Ám fontos emlékeznünk arra, hogy szent nyelv az, amelyről most beszélünk. A Teremtő az, aki beszél. A gombák az isteni Logos megtestesülései. A szent gomba által az Ige megtestesül.

(Nevill Drury – Samanizmus – kapcsolat a régmúlt isteneivel / 1994 Sweetwater Publisher Establishment)

Ezt olvastad már?

Sámánizmus világa, gyógyító és tanító növények, icaro - Eindbazen riportja Gino Renzo Cocchella Frisancho-val

Sámánizmus világa, gyógyító és tanító növények, icaro

Gino Renzo Cocchella Frisancho (perui sámán) az úgynevezett növényi gyógyszerekkel dolgozik, szakértelemmel rendelkezik a sámánizmus és a tudat területén.